Fontos a böjt és az önmegtartóztatás! (Mk 2,18-22)
a) A tanítványok nem tartották magukat a farizeusok szigorú böjti előírásaihoz. A farizeusok hetente kétszer böjtöltek és ez több volt a törvény előírásainál. A törvény először csak egy böjti napot írt elő évente, az engesztelés napját. A babiloni fogság után még négy böjti napot iktattak be, hogy a népet ért nagy csapás feledésbe ne merüljön. Egyéni böjtöt tarthattak egy halálesettel kapcsolatban, vagy azért, hogy valaki felkészítse szívét Isten szavának befogadására. A böjt jelentése egészen más volt mint a mi életünkben. A "lélek meghajlását" fejezte ki Isten előtt, mint a szegény ruha, a zsákruha és a hamu. Az Ószövetség embere így "hajtotta meg fejét" Isten előtt. Az Úr ennél az Ószövetségben is többre tartotta a jogtalan bilincsek leoldását, az éhezővel a kenyér megosztását (vö. Iz 58,3-7). A tanítványok Jézus példáját követték, akire azt mondták: falánk és borissza ember (Mt 11,19). Ezeket a túlzó kifejezéseket nyilván az értetlenség sugallta, amellyel Jézus másfajta gyakorlatát szemlélték. Ebben a farizeusok jeleskedtek elsősorban. Jézus és tanítványai világosan elkülönültek Keresztelő Jánostól és tanítványaitól is, akik maguk is böjtöltek (Mk 1,6). A keresztelő bűnbánatra buzdított, amelyet a fenyegető ítélet tesz sürgetővé (Mt 3,10).
b) Jézus tanítványainak viselkedését azzal magyarázza, hogy az ő jelenléte a lakodalomra emlékeztet, amely hosszabb ideig tart. A böjtölés ószövetségi gyakorlatát és indoklását amúgy sem fogadhatta el. Tanításával, csodás tetteivel pedig Isten szeretetét és az ebből táplálkozó örömet hirdette. Ezt hasonlította a lakodalmak öröméhez. Ezen a résztvevők nem szoktak böjtölni és szomorkodni (Mt 9,15). Ezzel Jézus azt is jelzi, hogy fellépésével beteljesedtek a próféták jövendölései, akik az üdvösség teljességének idejét menyegzőnek nevezték. Izajás prófétát idézzük: "Örvendezve örvendez az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben, mert az üdvösség ruháiba öltöztetett engem, az igazság palástját terítette rám, mint vőlegényre, aki fölteszi fejdíszét, és mint menyasszonyra, aki ékszereivel díszíti magát." (61,10). Itt az üdvösség idejét mutatja be a próféta, mint lakodalmat. Aki részesül ebben, annak érzései a lakodalmi örömhöz hasonlít, mert az üdvösség ruhája, és az igazság palástja a lakodalom vőlegényének ruházatára és a menyasszony ékszereire emlékezteti. Ez a kép azt is lehetővé teszi, hogy Jézust a vőlegényhez hasonlítsa, akinek közvetítésével Isten eljegyezte népét. Jézus amikor e szavakat magára vonatkoztatja, ezzel különösen megragadó módon jelzi, hogy tudatában van küldetésének.
c) Jézus további szavai már a jövőre utalnak, amikor már nem lesz a vőlegény a násznép között. Ezek a prófétai szavak már az Egyház idejére vonatkoznak. A nagy öröm mellett ebben a korszakban már a böjtnek is helye lesz. Nemcsak azért, mert a vőlegény már nem lesz jelen, hanem azért is, mert Jézus a kereszten szenvedésével és kereszthalálával jegyezte el népét, menyasszonyát Istennel. Jézus kereszthalálával és feltámadásával ugyan alapvetően legyőzte a gonosz hatalmát, azonban műve csak az utolsó napon teljesedik be. Addig a keresztények életéhez a menyegzős öröm mellett hozzátartozik a böjtölés is. A pénteki böjt az őskeresztény szemlélet szerint az őrtállás kifejezése Jézus keresztje mellett, aki pénteki napon halt meg értünk. Az önmegtagadás azért is szükséges, mert a kísértés mindig jelen van életünkben, amely a bűn elesettségébe akar taszítani. A böjtnek és minden önmegtagadásnak az adja meg a jelentőségét, hogy szívünket ellenállóvá teszi a bűnre csábító kísértésekkel szemben. Azért mondja Kempis Tamás: "Az ember igazi előrehaladása az önmegtagadásban áll." (Krisztus követése) Ennek elsősorban az a jelentése, hogy ezzel készségessé leszünk a lemondások gyakorlására és akaraterőnk is növekszik, amely egyre nagyobb önfegyelmet, önuralmat tesz lehetővé. Az önmegtagadásnak azonban más eredménye is van, amelyre ugyancsak Kempis hívja fel a figyelmet: "Tagadd meg magad, gyakorolj lemondást, ezzel egy belső békét biztosítasz magadnak." Az önmegtagadás tehát nemcsak az akaraterőnket erősíti, hanem a vágyakat is csendesíti. A keresztény aszkézis a böjtölésnek különleges jelentőséget tulajdonít ezen a területen. Ez minden vágy megszelídítését elősegíti. Ennek az önmegtagadásnak a vágyak minden területén jelentősége van. Egy adott önmegtagadás azonban elsősorban azt a vágyat fogja mérsékelni, amellyel kapcsolatban a lemondást gyakoroltuk. Amikor tehát lemond valaki egy agresszív-, vagy egy szex-film megtekintéséről, ez az önmegtagadás csökkenti ezeknek a rendezetlen vágyaknak az erejét is és így előmozdítja a belső békét. Loyolai Szent Ignác még nagyobb távlatban mutatja meg az önmegtagadások jelentőségét. "Bárcsak mindenki előtt világos lenne, hogy a lelkiéletben olyan mértékben lehet előrelépni, amilyen mértékben valaki le tud mondani önszeretetéről, önfejűségéről, kényelméről." Érdemes tehát gyakorolni a lemondást saját akaratunkról, önző elgondolásainkról. Ezek gyakorlásával a tökélesedés útján járunk, az Isten és emberszeretet vezetésével. MK
Ünnephez öröm illik, böjthöz bánat. A menyegzőn nem lehet böjtölni. De hát van-e egyáltalán értelme a böjtnek számunkra, keresztényeknek?
Jézus és tanítványai nem böjtöltek a farizeusok módján. Hiszen ez az öröm ideje volt, mert ahol Jézus, ott az öröm -- még a fájdalomban is. De már korán az őskeresztények péntekenként böjtölni kezdtek, azon a napon, amikor a "Vőlegény elvétetett". Nem kell a böjt szolgáivá lennünk, éppannyira nem, mint a szombat rabszolgáivá sem. A böjtöt azonban nem szabad elhagynunk. Az ember böjtölhet szeretetből, hiúságból, engedelmességből is.
Első olvasmányhoz / Oz 2,16.17.21-22
Az Egyiptomból való kivonulás óta Jahve Izrael Istene (Oz 12,10; 13,4). A nép ifjúkora az Istenhez való töretlen hűség és szeretet kora is volt. A nép nem ismert más istent, nem akart tudni más istenről. Ragaszkodásuk az Úrhoz alapvetően megváltozott Kánaán földjén. Itt Isten gazdaggá tette a népet (Oz 2,10), és a jólét eltérítette őket Istentől: a kultúra javai váltak az isteneikké. Isten nem halott, él, és egyre szereti a népét, a "hűtlen hitvest". Próféták által intéseket küld neki, hívogatást, ígéretet. Hogy megszabadítsa népét a jólét szolgaságából, újra kivezeti majd a "pusztába", akkor a nép majd elfelejti bálványait. Újra tanulja a szeretetet és a hűséget, és visszatalál Istenéhez. (2,16-17: Oz 12,10; 13,4; 5Mz 5,6-7; Zsolt 136 # 2,21-22: Jer 31,31-34; Ez 36,26-27; Oz 6,6)
Válaszos zsoltár / Zsolt 103(102),1-2.3-4.8 és 10.12-13
A jóságos, megbocsátó Isten
Szentleckéhez / 2Kor 3,1-6
Némelyek Korintusban kétségbe vonták Szent Pál apostolságát, és mikor védekezett, fontoskodást hánytak a szemére. Erre különösen szeretetre méltóan felel: "Semmi okom, hogy kérkedjek, ti magatok vagytok az én dicsőségem az egész világ előtt, ti a hitetekkel élő tanúság vagytok, hogy énbennem Isten Lelke működik." És ezzel az apostol már egy másik olyan kérdésre is megfelel, amely tulajdon szívéből támad, s mindmáig nem vesztette el időszerűségét: Ki képes egyáltalán ilyen szolgálatra? Senki, hacsak Isten Lelke nem képesíti rá! (3,3: 2Mz 24,12; Ez 36,26; Jer 31,33 # 3,6: Ef 3,7; Kol 1,25)
Evangéliumhoz / Mk 2,18-22
A bűnök megbocsátása után (l. a legutóbbi vasárnap evangéliuma) most a böjt kérdését fejtegeti a szent szakasz. A menyegző képe ószövetségi (vö. 1. olvasmány). Isten szövetségre lépett a népével, ezt a próféták házassághoz hasonlítják. A "hitves": Isten népe, százszor is megszegte a szövetséget, de Isten új szövetséget köt majd. Mikor Jézus azt állítja, most van a menyegző napja, ugyanazt a hatalmat gyakorolja, mint mikor bűnt bocsát meg. Ezt csak Isten teheti, és Isten a "vőlegénye, férje" is új népének. -- A menyegző képéhez két másik csatlakozik: a régi ruhára vetett folté és az ó tömlőkbe öntött új boré. Mindezekből forradalmi derűlátás árad: Isten lehetségesnek, sőt szükségesnek tartja, hogy a világot és emberiséget alapjában megújítsa. (Mt 9,14-17; Lk 5,33-38 # 2,19-20: Jn 3,29)
Szentségre várva
Az Eucharisztia, az Oltáriszentség öröm, hála és dicsőítés. Krisztus itt van köztünk. Rajta keresztül és együtt Ővele mondunk köszönetet Istennek, az Atyának, hogy mindenünnen összehozott minket ide, magához.
Elmélkedés
"Nem töltenek új bort ó tömlőkbe!" Az igazi, mindig-új élet
Valami újat kellene már írni az Eucharisztiáról! Újat, nem mint fogalmat s tant; azt nem lehet, hanem újat, mint meglátást, mint finom megérzéstől s tapintattól inspirált élményt! Rá kellene találni titkos utakra, az örök szeretetnek új megkörnyékezésére, utakra, melyeken elfogódva s elérzékenyülve, csakúgy lábujjhegyen közeledünk a szent helyhez. Valami olyan karikára nyílt két szemmel való nézéseket kellene eltanulnunk, mint ahogy néznek a szentek az égő csipkebokrokra s mint ahogy megrögződnek nem-szentek is erdők sziklapadja alatt fakadó forrásoknál!
Igen, jó volna valami újat mondani; de lehet-e azt egyáltalában? Nemcsak lehet, hanem annyira lehet, hogy régit, avittat mondani amúgy igazában egyáltalában nem lehet. Ahogy nem lehet a tegnapi életet ma élni, -- az volt s nincs, -- s ahogy nem lehet a tegnapi énekeket énekelni, úgy nem lehet az Oltáriszentségről tegnapit s régit mondani, hogy az igazán mondás, vagyis lélekkifejezés s lélekkiáramlás legyen. Az ének, ha igazán ének, akkor érzelemfakadás, s ha most énekelünk, hát most fakadunk; az egészen új lélekáramlás. "Énekeljetek új éneket", mondja a zsoltár, azt a mindig új, mert ma és most fakadó éneket, -- fakadjatok a forrásnak azzal a most kibuggyanó bugyborékolásával, -- folyjatok a pataknak azzal a most lendülő iramlásával; -- a fakadás, a forrás, a folyás mindig új.
A mindig új s mindig folyamatos szellemi életben én is ott úszom, sőt én is lejtő hulláma vagyok. Az óriási természetfölötti életáram a kereszténység folyamágyában végighömpölyög a földön. Az is mindig új s mindig más. Azután ez oly folyam is, melynek tükrén a vérnek s a liliomos fehérségnek, a tűznek s izzásnak reflexei váltakoznak. Sziénai Szent Katalin szemeivel nézem s önfeledve s elmélázva vele ismételgetem: vér és tűz, tüzes vér, véres tűz. S nemcsak ez, hanem víz és tűz; hullámzó lángok s lángoló hullámok.
Mi is ez áramban úszunk. Senki se mondja, hogy nem lehet olyan, mint azok a temperamentumos hullámok s lángadozások. Igaz; senki; csak az lehet olyan, kinek Isten ezt a mértéket szánta; de hogy az áramban mi is lendüljünk, s hogy lelkünk, ha nem a "felices ignes" közé -- Dante nevezi a "boldog tüzeknek" az ég lakóit -- legalább a "felices scintillae", a "boldog szikrák" közé tartozzék, hogy izzék és égjen, azt igen, azt az Úr akarta s akarja.
Szabad-e néhányra rámutatnom, kikről az élet, az akció, a tűz és lendület ingerét vennünk lehetne, -- azokra az égő csipkebokrokra, kik végig a történelmen égnek s el nem égnek, s kiktől világos a világ?! Szabad-e rámutatnom a fölséges görög lányra, Agathára, a szentre, a hősi naivára, aki ilyen lelke szerint, de nem a színpadon, hanem a martiriumban. Hogy tud édesen odasimulni az őt segítő Istenhez s az őt börtönében meglátogató Szent Péterhez, -- hogy tud félénken s aztán alázattal nekibátorodva imádkozni... "Agonem suum Domino commendavit", alázattal ajánlotta Isten kegyelmébe s őt megerősíteni tudó erejébe az ő küzdelmét, a szenvedését.
Hány ily lángoló hullám csapott föl a magasba a 300 éves keresztény martiriumból! (Prohászka: ÖM, 24:1; 243)
+
Senki szentté nem lett egy csapásra: fokról-fokra hágva jutsz el létra legcsúcsára, nem ugorva, szállva. -- Az igaz sosem véli, hogy célhoz már elért. A buzgó sose mondja, hogy: elég! Ő folyton éhezi és szomjúhozza nagyobb igazság vételét! (Szent Bernát)
+
E mai nap...
Egy viszályt békíts el!
Egy elfelejtett jóbarátot keress fel!
Egy gyanút oszlass; bizalomra változtasd!
Írj levelet neki, mert oly régen hiányol!
Egy ifjút bátoríts, ki hitet vesztett!
Mit rég ígértél, végre tedd meg!
Egy vén neheztelést ma ejts el!
Mit másoktól kívánsz, azt nézd át és rövidítsd a "listát"!
Egy igaz elvért síkra szállj!
Egy jóért hálás szót találj!
A régi félszed győzd le!
Két percet szánj a szép természet arcán gyönyörködve!
Mondd néki meg, hogy szereted!
És mondd megint,
megint s megint...
(Amerikai ismeretlen)
"... Istennel nem lehet mit kezdeni, ?t nem lehet birtokba venni, nem lehet lekötelezni, nem lehet felhasználni. Isten kezd velünk valamit - ha hagyjuk magunkat! Ahol az ember az Isten hatalmas közeledését átéli, ott megsz?nik a mérlegelés, ott csak egyvalami lehetséges: kiszolgáltatni önmagunkat mindent követelő igényének - vagy megtagadni ezt. "- Éppen egy hónapja, febr. 2-án ért véget az a néhánynapos
hivatástisztázó lelkigyakorlat, amelyre a meghívó Nővér a fenti szavakkal toborozta a ráfigyelőket.
Végül is az élet - kicsiny részleteiben is, és teljes összegében is szeretetkérdés, - vagy tragikus esetben - gy?löletbe merevedés. "A lélek nem képes szeretet nélkül élni, - kell, hogy valakit szerethessen, mert a szeretet alkotás" - mondta Sziénai Szent Katalin.
Ezért üt szíven minket a mai, vasárnapi üzenet, Ozeás próféta szava. ő talán az első, aki a jegyesi misztika szenvedélyével fejezi ki és közvetíti Isten határtalan szeretetét. A tőle induló hosszú sor több prófétán át eljut Urunk mai evangéliumi hasonlatáig, majd Szent Pálon, Ágostonon, Efrémen, Bernáton, Gertrudon, Árpádházi Szent Margiton át Bossi Gabrielláig és számtalan ihletett lelk? testvérünkig: tehát napjaink lelkiségébe is.
Boldog, aki ráhangolódik, rárezonál az Úr hívására: "Ezért majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s szívére beszélek. Visszaadom neki szőlőskertjeit... hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban" (Oz. 2, 16-17). Mert
fájdalmas kifogás lenne ellened, "hogy elhagytad els? szeretetedet." (Jel 2, 4). "Eljegyeztelek magamnak örökre, eljegyeztelek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Eljegyeztelek hűséggel, hogy megismerd az Urat!" (Oz. 21-23).
Milyen áldott ajándék beöltözése, fogadalomtételen jelen lenni, újmisést kísérni, vagy fiataljaink eljegyzését - ha kérik, elfogadják, - szépen, hittel, gyűrűmegáldással szolgálni... És milyen elmondhatatlanul szép a krisztusi jegyesi misztikában élni!
