AZ ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: A változó világban Isten az örök értékek felé vezet. Védelmezi gyönge emberségünket. Vígasztal és fölemel. Szavára hallgatva bizalom tölti el szívünket, reményünk újraéled.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Tudatlannak, babonásnak, maradinak neveznek bennünket, mert hiszünk Istenben. Élhetetlennek néznek, mert megtartjuk parancsait. Harag és megbántás nélkül viseljük el. A szentmiseáldozat nagy ajándékával együtt ezt ajánljuk fel Urunknak.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Mennyei Atyánk szívesen fogadta kérő, hálaadó, dicsőítő, engesztelő áldozatunkat. Szentségeivel szüntelenül megerősít bennünket. Szavai nyomán a csüggedőben bizalom éled, a háborgó lélek itt nyugalomra talál. Vidáman, megerősödve megyünk haza. Isten hűséges. Mi is legyünk azok!
| ELMÉLKEDÉS |
Forrás: Ócsai József
Kedves Testvérek!
Az elmúlt vasárnapokon sorra az evangéliumban a mennyek országáról hallhattuk Jézus tanítását. Két héttel ezelőtt a magvetőről és a mustármagról, múlt vasárnap a vetés közé konkolyt hintő ellenségről szóló példabeszédét hallottuk Jézusnak. Ma pedig a mennyek országát a földbe rejtett kincshez és az igazgyöngyhöz hasonlítja Jézus.
De tulajdonképpen mi is ez a mennyek országa.
Ha tíz embert, aki hittant valamelyest tanult, megkérdeznék erről, akkor tíz közül kilenc minden bizonnyal azt felelné, hogy a mennyek országa a mennyország, ahová az igaz emberek kerülnek haláluk után. Ez azonban tévedés, mert a mennyek országa, vagy más néven Isten Országa nem a túlvilág része, hanem nagyon is evilági valóság, a jelen része. Hiszen gondoljunk Jézus múlt vasárnapi példabeszédére: a jó magok közé konkolyt hintő ellenségre. Erre mondta Jézus, hogy ilyen a mennyek országa. A túlvilági mennyországban azonban a Sátán, az ellenség már nem működik, tehát a mennyek országa nagyon is evilági valóság.
Jézus mai példabeszédei nagyon jól megvilágítják azt, hogy hogyan kell viszonyulnunk a mennyek országához. Figyelemre méltó az a két ige, mely a két példabeszédben található: keres - megtalál.
Keressük a mennyek országát. Keressük, mert az ember szüntelenül keres valamit sokszor maga sem tudja, hogy mit. Néha valamit talál, amiről azt hiszi, hogy azt kereste - mint a pénz, hatalom, siker - de aztán kiderül, hogy mégsem az. Aztán egyszer csak megtalálja, rábukkan minden előzetes előrejelzés nélkül, mint a szántóföldjén gyanútlanul szántó ember az elásott kincsre. Mikor az ember megtalálja a mennyek országát, egyszerre érzi, hogy ez az amit keresett, s ezért érdemes mindent odaadni. Az evangéliumban nem véletlenül mondja Jézus mindkét példabeszédben azt, hogy "eladta mindenét amije csak volt". A mennyek országa olyan valóság, mely nem tűr meg maga mellet mást.
De valóban, mi a mennyek országa?
Egész egyszerűen azt lehet mondani, hogy a mennyek országa az ember igazi boldogsága. Mert az az ember legfőbb célja az, hogy boldog legyen. Mi keresztények tudjuk, hogy az igazi boldogságot az ember csak Istenben találhatja meg. A mennyek országa ez a keresett boldogság, amely már itt van közöttünk a jelenben.
De tapasztaljuk, hogy a világ nem rózsaszínű, nincs minden rendjén ebben a világban. Az okot is tudjuk: működik körünkben a Sátán, az ellenség, aki konkolyt vet a jó mag közé. Valóban működik a Sátán, ha engedjük szóhoz jutni, ha engedünk a kísértésének, hogy tönkretegye a megtalálás örömét. Azt az örömöt, melyről azt mondja a mai példabeszéd: "boldogan elment, eladta mindenét amije csak volt, és megvette a szántóföldet", amelyben a kincs volt. Ne hagyjuk hát a Sátánt szóhoz jutni!
Másfél héttel ezelőtt kirándulni voltam gyerekkel több napra. Az egyik reggel a reggeli imádságba belefoglaltuk azt a kérésünket, hogy ma nem engedjük a Sátánt szóhoz jutni körünkben. Mert élvezni akarjuk Isten teremtett világának, a természetnek, erdőknek, tavaknak világát, és élvezni akarjuk egymást. Egyszóval boldogok akarunk lenni, ezért nem hagyjuk a Sátánt szóhoz jutni, nem engedjük, hogy veszekedés, irigykedés támadjon. Imánk meghallgatásra talált, és ha valami feszültség támadt köztünk elég volt csak annyit mondani: ne hagyd az ördögöt szóhoz jutni! A legszebb és legboldogabb napok egyikét éltük aznap.
Kedves testvérek! Akármilyen furcsán hangzik, de az is a Sátán kísértése, hogy boldogtalanok vagyunk. A boldogtalan emberek a Sátán csapdájában vergődnek. A múlt emlékein, sérelmeken rágódnak, vagy örökké csak a bizonytalan jövőtől félnek. Ez a Sátán taktikája, hogy boldogtalanná tegyen minket: vagy a múltra, vagy a jövőre irányítja tekintetünket, csakhogy ne a jelenben éljünk, ne a jelenben legyünk boldogok.
Azt szokták mondani, hogy a gyermekek boldogok, vagy a mondjuk azt is, hogy boldog gyermekkor. Mitől boldog egy gyermek? Attól, hogy hamar elfelejti a múltat és nem fél a jövőtől. Ha megüti magát, vagy ha kikap sír egyet, de öt perc múlva már boldogan kacag, mert túltette magát hamar a múlton. És nem aggódik azon, hogy mi lesz holnap, hanem mindenestől a jelenben él. Így már érthető Jézus mondása: "ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába". Ha nem éltek a jelenben - ellene mondva a Sátán kísértésének - nem lesztek boldogok, s nem lesz tiétek a mennyek országa. Mert óriási tévedés az, hogy a földi élet siralomvölgy, melyet összeszorított fogakkal ki kell bírni, mert majd úgyis a földi élet után vár az örök boldogság. Nem! Isten akarata az, hogy már itt a földön boldogok legyet, s ha nem törekedtek a boldogságra, Isten akaratának szegültök ellen. Mert a túlvilági mennyországban is annyira lesz boldog valaki, amennyire már itt a földön törekedett a boldogságra. Állítom, hogy az, aki savanyú arccal élte végig földi életét nem lesz olyan boldog a mennyországban, mint az, aki már itt is megküzdött a boldogságért. Mert boldognak boldog lesz mindenki a mennyországban, de nem egyformán, hiszen itt a földön sem vagyunk egyformák.
Ha úgy tetszik boldogságotok munkása voltam az elmúlt egy évben. Sok mindent terveztem a jövőt illetően és számomra is váratlanul jött az, hogy el kell mennem. Rendkívül nyomasztó, hogy lassan megismert helyeket, embereket, családokat, gondokat kell egyik napról a másikra itthagynom. Ha pusztán emberi szempontból nézném egyéves működésemet azt kellene mondanom, hogy semmit nem csináltam. De hiszek abban, hogy mustármagnyi magvetésem egyszer majd fává terebélyesedik. Nem föltétlenül holnap - lehet, hogy csak évek múltán. És nem azért, mert én jobb vagyok mint a többi pap, vagy mint a többi ember. Akikkel gyakran találkoztam, ismerik mérgelődéseimet, siránkozásaimat, ügyetlenkedéseimet, gyengeségeimet. A mag Isten örök Igéje, és a növekedést az Isten kegyelme adja. Én csak egy magvető vagyok, egy közvetítő, s hiszek abban, hogy Isten kegyelme itt is megadja a mustármagnak, hogy fává terebélyesedjen.
Kedves Testvérek!
Ha úgy tetszik az utolsó szó jogán ez az utolsó kérésem, utolsó buzdításom: éljetek boldogan, s ne engedjétek a Sátánt szóhoz jutni életetekben. Kérjétek minden nap az Istent imáitokban, hogy ne hagyja szóhoz jutni életetekben a Sátánt, aki boldogtalanná akar tenni benneteket. Törekedjetek a boldogságra Istennel, mert ez életetek végső célja. Ne úgy tekintsétek e földi életet, mint valami siralomvölgyet, hanem mint lehetőséget arra, hogy a boldogságotokat már most megszerezzétek.
Ápoljátok Isten kegyelmét magatokban, hogy eljussatok az örök életre! Én is igyekszem így élni, én is igyekszem boldog lenni itt a földi életben bárhol, ahogyan nálatok boldog voltam. Én is igyekszem eljutni az örök életre, ahol majd - ha már itt a földön talán már nem is - de ott biztos, hogy találkozunk, és soha nem kell majd elválnunk.
Ámen
Forrás: Vasárnapi Kalauz - http://www.piar.hu/pazmany
O: Salamon trónra léptekor bölcsességet kér népe javára.
S: Isten öröktől fogva meghívott minket az üdvösségre: legyünk hasonlóvá Fiához!
E: Isten országa többet ér minden földi kincsnél.
A mai világ kevésre becsüli a bölcsességet és "nem fizeti meg". Nem is tudják, mi az; talán tapasztalattal és öregséggel járó valami. Több az "életművészetnél"! A bölcsesség: járni tudni az Isten és ember útját öröm és szenvedés közt és megérteni önmagunkat. Ez nem életkor kérdése. Nem is tehetségé vagy jóakaraté. A bölcsesség Isten ajándéka, szükséges ajándéka, ahhoz, hogy sikeresen éljünk. Megkapja az, aki őszintén keresi és alázattal kéri.
Első olvasmányhoz / 1Kir 3,5.7-12
Salamon a történelem bölcs királya. Trónra lépve elzarándokol Gibeonba és bölcsességet kér Istentől, értve ezen főleg azt, hogy nehéz körülményekben helyesen ítéljen, okos legyen a kormányzásban. Már az jele a bölcsességének, hogy nem mást kért, csak "figyelő fület", mellyel észreveszi a jó és rossz közti különbséget és jól tud bíráskodni. Isten teljesíti nagy kérését, de még hozzáad néhány apróságot: gazdagságot, hosszú életet (1Kir 3,13-14). (2Krón 1,3-12; Bölcs 9,1-18 # 3,9: Zsolt 72,1-2; Péld 2,6-9; Bölcs 7,7; Jak 1,5)
Válaszos zsoltár / Zsolt 119(118),57 és 72.76-77.127-128.129-130
Öröm Isten igéjén
Szentleckéhez / Róm 8,28-30
Mint aranylánc, úgy függ össze ez a gondolatsor, amely üdvösségünk kezdetét és végét írja le: Isten eleve elismert bennünket, kiválasztott, elrendelt, hívott, megigazulttá tett, megdicsőített. Életünk nem szorul össze születés és halál közé, örök kezdete (terve) és örök célja van. Eleve elrendeltettünk, hogy részesei legyünk a Fiú "teljes lényének és alakjának". Ez a megdicsőülésünk, melyről Pál azt mondja, hogy máris megtörtént: mert a bennünk lakó Lélek Isten fiaivá tett, s Ő befejezi, amit megkezdett. "Tudjuk" -- így kezdi ez a szakasz. Hitünk és szeretetünk mértéke szerint tudjuk, hogy Isten céljához tereli életünket a szenvedésen és a halálon keresztül. (Ef 1,3-14; Jak 1,12; Jer 1,5; 1Kor 15,49; 2Kor 3,18; Fil 3,21; Kol 1,18; 1Jn 3,2)
Evangéliumhoz / Mt 13,44-52 vagy Mt 13,44-46
Példabeszéd-sorozata végén Jézus kérdi: Mind megértettétek? Övéitől kérdi, de Máté szerint övéi mindazok, akik Isten országa tanát meghallják és szívükbe fogadják: értik. Ez a szív dolga, a készségé, hogy az igének helyt adjunk, vele nőjünk és gyümölcsét megteremjük. -- Az utolsó példa a halfogásé, a búza és a konkoly parabolájához hasonló. Isten nem fog mindent elismerni, amit a mező terem, vagy a háló begyűjt az Egyházba. -- A két első példa szorosan egybetartozik: a földbe rejtett kincs, az értékes gyöngy megtalálója úgy elveszti a fejét, hogy mindent odaad értük. Az evangéliumi "jó hír" öröme és követelése tisztán áll előttünk e példákból. (13,44-46: Péld 2,1-5; Mt 19,21; Péld 4,7 # 13,50: Mt 8,12; 13,42)
Szentségre várva
Keresztény az, aki "megtaláltatja" magát Jézussal, vagy -- ami ugyanaz -- akit Jézus megtalál. E fölfedezés ujjongása mellett elhalványul minden valótlan érték, és a valódi új fénnyel ragyog föl. Az első keresztények alapélménye az öröm volt. Örömtelen hit, örömtelen istentisztelet nem lenne hit, sem Isten megtisztelése. S az öröm központja e Szentség!
Elmélkedés
Apostoli buzgóság
A buzgósághoz mindenekelőtt a bajt mélyen átértő lélek kell; melybe másnak nyomorúsága szinte belevette magát, úgyhogy ahol jár-kel, magával viszi s nem tudja feledni. Vannak lelkek, melyekre rávetődnek a benyomások mint hideg tükrökre, melyek oly simák is, mint a tükrök s a benyomást fölfogják ugyan, de magukévá nem teszik. Ezekben az egyik gondolat kiszorítja a másikat, s a benyomások kölcsönösen eltörlik egymást. De vannak lelkek, melyekbe a gondolat beleég, s úgy követi s kíséri őket, hogy eleven darabjává lesz lelki életüknek, s elmondhatják róla: ez az én gondolatom.
Valamint fölértik a bajt s a nyomorúságot, úgy át is érzik azt, s ez második eleme a buzgóságnak. A gondolatból érzelem lesz, s a szív lesz betegje. Az ily betegség áldás és szerencse; érzékenység, lágyság, gyengédség kell hozzá, s körülmények, tapasztalatok, benyomások nevelik ki őszinte, igaz részvétté. E részvét éget és gyötör, sőt emészt: maga az Úr mondja: Zelus domus tuae comedit me [Házad buzgalma fölemészt]. E részvét teher, hiszen mondjuk, hogy ez meg az szívemen fekszik, s a lélek olyan, mint az irgalmas szamaritánus, ki a maga hátán viszi nyomorult felebarátját. Ha tehát buzgók akarunk lenni, ereszkedjünk le a mélybe, az emberi lélek veszedelmeinek s szenvedéseinek mélységébe. Az apostoli lélek hasonlít az evangélium rossz szelleméhez, ambulans per loca inaquosa, quaerens requiem et non inveniens [járva puszta helyeken, nem talál nyugalmat]; jár vigasztalan régiókban, hol a bűn s a gond lakik s nem talál tőlük nyugalmat; de azért nem fut, nem menekszik előlük, sőt inkább beleéli magát, s a veszedelem lépten-nyomon kiált felé: figyelmezz rám s segíts!
Akár a ruténeken akar segíteni, akár a tuberkulózison, a buzgó ember egy gondolatnak él. Ez a gondolat az ő rögeszméje, belerögzik és szenved tőle. Így szenvedett az Úr, így az apostolok, így a szentek, kik sírva, epedve, szenvedve jártak körül.
De van a buzgóság lelkének még egy érzelme, melyet kifelejteni nem szabad. A buzgóság erő s a részvét, a szenvedés az inkább gyöngeség. Részvétből lehet buzgóság, de a részvét önmagában véve még nem az. Erő, ellentállás, visszahatás kell a nyomorúság ellen; reakció kell hozzá s elszántság, mely mondja: ezt nem tűröm, ezt le akarom győzni! Ez elszánt, törekvő, küszködő részvét érdemli meg a buzgóság nevét. A buzgó lelkek a veszedelemnek mennek neki, hogy azt föltartóztassák; a sötét gondok éjében vigaszra derítik a bánkódó, csüggedő lelket; a támadó nyomorúságnak testükön át lehet csak diadalútját folytatnia s le kell győznie a buzgóságot, mely hirdeti: él az Úr, nem engedek; győzni vágyom, hiszen erősebb vagyok! Ez a fegyver a lélekben, amelyet buzgalomnak hívunk. Ettől lángoltak a buzgó emberek, kik a lelkeket szerették s az emberi nyomor ellen hősiesen küzdöttek. Nézzük Szent Bernátot, Amiensi Pétert, mikor keresztes hadat hirdetnek. Nézzük Illést és Szent Pált, nézzük a Makkabeusokat; a négereknek, árváknak, a szegényeknek apostolait! Égető, emésztő gondolatok hajtják őket: az Isten dicsősége s szenvedő testvéreik emléke. E gondolatokat élesztik a jóindulat, a testvériség, a nagy, fölséges emberi tekintetek, de kivált az isteni szeretet s a bizalom, mely azt súgja: rajta, segíts, Isten is úgy akarja. Szemük előtt lebegnek testvéreiknek szenvedései, de főleg az epedő Krisztus-arc, melynek ajkairól hangzik a szó: amit egynek a legkisebbek közül tettetek, azt Nekem tettétek. S ez arc s e szó nagy bizalmat inspirál, s a buzgóságba bizalmat, lelkesülést ont. Nincs buzgóság remény nélkül. Hiszen elsorvadna, ha félne, győznie nem lehet. Kevesen vannak a buzgók, tengernyi pedig a léha, lanyha lélek, s a buzgók mégsem csüggednek; tudják ők, hogy a buzgóság kegyelem, s hogyha a géniusz csókja is ritka homlokon csattan el, ritkák azok is, kiket a kegyelem a nagy tömegből isteni érzelmeknek hordozóivá szemel ki.
Így akarta ezt az Úr! Talán ki akarta vele mutatni, hogy nem a tömeg teszi, hanem a kegyelem; talán ki akarta tüntetni, hogy ajándékait választott lelkeknek adja, akinek akarja; talán gyönyörködik a titáni harcban, mit a szellem vív a névtelen ezrekkel; nem tudom, mit akart, de azt látom, hogy a buzgó lelkeknek sorsa egyrészt a jótett a nyomorulttal, másrészt a bajvívás a léháknak érzéketlenségével. Küzdenek Kinizsiképpen két karddal; az egyik oldalról a nyomorúsággal, a másik oldalon a lélek terhével: az érzéketlenséggel, lanyhasággal és saját lelkük szomorúságával. (Prohászka: ÖM, 17:266)
+
Hősi elszántság Krisztus szerelméből
"Örömében eladja mindenét..." Akiben Krisztus tüze fölcsapott, olyanná lészen, mint az elhagyott, ki él itt földön egymaga: ügyet se vet az apróságokra! Dicső vagy dicstelen: az egy neki. Ki valóban csak maga élne, kit is félne, kit is dicsérne? Kísértés, börtön, ostor, -- oly külsőleg hat, mint hogyha érne másokat... Vagy teste lenne gyémánt-vasból. Föld kényeit csak neveti, oly hűvösen veszi, mintha halottnak osztanák, vagy álommá foszolna mánk. Oly távol attól, bármi rája hasson; mint színarany, a tűzben edzett, s szennyet, bármit lök ki, elvet! Lásd, akiben ég e fönti Láng, miként érez mind föld iránt: "Nekem a világ megfeszíttetett." (Gal 6,14) És én mindennek, ami a világ! E nagy világ holt nékem, s én is holt a világnak szemében! Ismét: "Még élek én, de már nem én! Mert él a Krisztus bennem." (Gal 2, 20) Csak Pál mondhatta ezt! De mi kicsik, oly távol esve tőle, mint földiek az égtől, -- mi bújjunk megsemmisülve egy zugba, szájunkat se merjük nyitni! (Aranyszájú Szent János: 52. homília)
forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Hitoktatási felügyelősége
Mt 13, 44-46
Isten országa többet ér minden földi kincsnél
Bizonyára mindegyikőtök látott már árverést. Az árverésen az emberek a kiállított tárgyakért egyre nagyobb összeget ígérnek, hogy azt végül elnyerhessék. Kicsit szomorú látvány nézni őket, ahogyan küzdenek azért, hogy egy tárgyat megszerezzenek.
De vajon, ha olyan dologról lenne szó, ami nekünk tetszik, mi meddig mennénk el a licitálásban? Mit vagyunk képesek megtenni azért, hogy "megszerezzünk" egy darab csokit a testvérünktől, vagy kikunyeráljuk egy tv műsor megnézését a szüleinktől? ... És ezek mind-mind csak földi kincsek!
Az evangéliumban arról hallottunk, hogy a mennyek országa olyan kincshez hasonlít, amiért az ember mindenét képes odaadni. Ha az előző gondolatmenetbe próbáljuk ezt beilleszteni, akkor azt gondolhatnánk, hogy a mennyek országa "megvásárolható". De mindenki érzi, hogy nem egészen így van!
Csak úgy igaz ez az állítás, ha a mennyek országával kapcsolatban mennyei fizetőeszközről beszélünk! Szeretetről, odafigyelésről, megbocsátásról...stb. És még így sem egészen állja meg a helyét! Pedig gondoljuk csak el, mennyivel vidámabb kép tárulna elénk, ha egy ilyen eszközökkel való licitálást nézhetnénk! ...De valami még mindig hiányozna! Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy egyikünk sem képes mindig figyelmes lenni, mindig szolgálatkész,... gyakran akaratunk ellenére megbántunk másokat... Bármilyen furcsa, de ezek a hibáink is a mennyei fizetőeszközök közé tartoznak! Jézus ezekre is gondol, amikor azt mondja, hogy a kincset találó eladja mindenét!
Isten tudja, hogy a felé vezető zarándokutunkon nehézségekkel találjuk szembe magunkat, és segít ezeket is értékké változtatni, ha mi képesek vagyunk ezeket is odaadni Neki.
A SZÁZSZOROS
ÉLETIGE 1999. JÚLIUS
"A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt és megvette." (Mt 13, 45-46)
Ezzel a rövid példabeszéddel Jézus erősen megmozgatta hallgatói fantáziáját. Mindenki tisztában volt az igazgyöngy értékével, mely akkoriban az arannyal együtt a legértékesebb kincsnek számított. Ráadásul az Írás úgy beszélt a bölcsességről, azaz Isten ismeretéről, mint olyan értékről, mellyel még a "fölbecsülhetetlen drágakövet sem lehet egy sorba állítani"1
A példabeszéd egy kivételes, meglepő és váratlan eseményt mond el egy kereskedőről, aki - talán egy bazárban - megpillantott egy drágakövet. Óriási értékét csak az ő szakértő szemei tudták felmérni. Kalkulálni kezdett és látta, hogy nagy haszonhoz juthat. Úgy döntött, eladja mindenét és megveszi. A helyében ki ne tett volna ugyanígy?
A példabeszéd értelme tehát ez: a találkozás Jézussal, vagyis a köztünk levő Isten Országával - íme az igazgyöngy - egyedülálló lehetőség: nem szabad elszalasztanunk. Minden energiánkat, mindazt, amit birtokolunk, teljesen ennek szolgálatába kell állítanunk.
"A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt és megvette."
A tanítványok nem először érzik azt, hogy radikális döntést kell hozniuk: ha követni akarják Jézust, legértékesebb javaikról is le kell mondaniuk: a családi kötelékekről, az anyagi biztonságról, a megalapozott jövőről. Jézus kérése azonban nem abszurd. Ő nem ok nélkül kér. A "minden" helyett, amit elveszítünk, egy összehasonlíthatatlanul értékesebb "mindent" találunk. Amikor Jézus kér valamit, mindig megígéri azt is, hogy bőségesen visszafizeti és sokat, nagyon sokat fog adni. Tehát ezzel a példabeszéddel biztosít bennünket arról, hogy olyan kincs lesz a kezünkben, mely örökre gazdaggá tesz minket. S ha néha elhibázott lépésnek tűnik otthagyni a biztosat a bizonytalanért, már meglevő javainkat csupán megígért javakért, gondoljunk az említett kereskedőre: ő tudja, hogy nagyon értékes az a drágakő; kereskedik tehát vele és bizakodik, hogy haszna származik majd belőle. Ugyanígy, aki követni akarja Jézust, az tudja és a hit szemével látja, milyen végtelen nyereség lesz megosztani vele Isten Országának örökségét azáltal, hogy legalább lelki értelemben mindent elhagyott. Isten minden embernek alkalmat ad az életben, hogy kihasználja ezt a lehetőséget.
"A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt és megvette."
Ez az ige konkrét meghívás, hogy tegyük félre bálványainkat, melyek elfoglalhatják szívünkben Isten helyét: a karriert, a házasságot, a tanulmányokat, egy szép lakást, a munkát, a sportot, a szórakozást... Meghívás arra, hogy Istent tegyük az első helyre; hogy Ő legyen minden gondolatunk és érzésünk kiindulópontja. Az életben ugyanis mindennek felé kell haladnia és tőle kell elindulnia. Ha erre törekszünk; ha keressük Országát, akkor ráadásként minden más megadatik nekünk - ígéri az evangélium.2 Ha Isten Országáért elhagyunk mindent, megkapjuk a százszorost: száz házat, száz testvért, száz apát és anyát3, mert az evangéliumnak van egy kifejezetten emberi dimenziója is: Jézus Isten-ember, ezért a lelki táplálék mellett biztosítja számunkra a kenyeret, az otthont, a ruhát és a családot is.
Talán meg kellene tanulnunk a "kicsinyektől" az Atya Gondviselésébe vetett nagyobb bizalmat: Ő nem hagyja, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek azok, akik szeretetből odaadták azt a keveset is, amivel rendelkeztek. Kongóban néhány fiatal egy pár hónapja művészi képeslapokat kezdett készíteni banánhéjból, amiket aztán Németországban eladtak. Kezdetben az összes bevételt megtartották (valaki ebből biztosította családja megélhetését), később viszont elhatározták, hogy jövedelmük 50%-át közösbe teszik. Ebből harmincöt munkanélküli fiatalnak tudtak segítséget nyújtani.
Isten nagylelkűsége azonban felülmúlhatatlan: ketten közülük olyan megdöbbentő módon tettek tanúságot az üzletben, ahol dolgoznak, hogy több kereskedő ehhez az üzlethez fordult segítségért, amikor alkalmazottakra volt szüksége. Így tizenegy fiatal fix álláshoz jutott.
Chiara Lubich
1 vö. Bölcs 7,9
2 vö. Lk 12,31
3 vö. Mt 19,29
