| SZENTMISEKOMMENTÁR |
Bertalan atya kommentára
A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Az egyházi év vége felé minden szentmisében visszatér a gondolat: Az Úr eljön! Az Úr közel van! Virrasztva várjuk az Urat a testvérek közösségében. Az egyház a testvérek családja. Bűnbánattal készülünk a nagy találkozásra.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Istentől kapjuk a vallásos buzgóságot - hallottuk a könyörgésben. Tőle kapott lelkülettel foglalunk helyet az Úr hajlékában. Közénk telepedik Jézus és tanít bennünket. Ugyanúgy, mint egykor a zsinagógában, a lankás dombokon, vagy a Genezáreti-tó partján tette. Így hallgassuk a szentírást, az Úr szavát.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A mi közbenjárónk Istennél Jézus Krisztus. Minden szentmisében újra felajánlja kereszthalálát. Áldozata megtisztít bűneinktől, megment a büntetéstől.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Krisztus teste támogat bennünket gyöngeségünkben. Elfáradt testnek a falat kenyér, ugyanaz lelkünknek az angyalok étele. Összegyűltünk Atyánk házában, magasztaltuk Istenünket, szívünkbe zártuk tanítását. Jézus áldozatával engeszteltünk bűneinkért. Áldásával térünk haza otthonainkba.
| ELMÉLKEDÉS |
Forrás: Ócsai József
Kedves Testvérek!
Az evangéliumok egyik, mondhatni népszerű történetét hallottuk a mai vasárnap, ami aköré a kérdés köré épül, amit a farizeusok és Heródes-pártiak tesznek föl Jézusnak: "Szabad-e adót fizetni a császárnak?" Ennek a kérdésnek a hátteréhez tudni kell azt, hogy a zsidókat - akik római uralom alatt voltak és mint leigázottak kötelezve voltak az adófizetésre - vérig sértette az idegen hatalomnak való adózás ténye. Ebben a kérdésben a Jézus-korabeli különböző pártok és csoportok különféle módon foglaltak állást. Az úgynevezett zelóták, akik nyílt lázadást hirdettek a római uralom ellen, ellenezték az adófizetést és meg is tagadták. Ezért állandó összeütközésbe kerültek a leigázó rómaiakkal. A farizeusok elvben ugyan ellenezték az adófizetést, de féltek a rómaiaktól, s ezért inkább - ha fogcsikorgatva is, de kifizették az adót. A szadduceusok, akik gyakorlatilag az arisztokráciát alkották - és a Heródes-pártiak helyeselték az adóztatást a béke és a nyugalom érdekében, mert saját vagyonukat féltették. A farizeusok és a szadduceusok teszik fel tehát a kérdést Jézusnak, akik másképpen vélekedtek az adózás kérdésében. Egyértelműen politikai állásfoglalásra akarják késztetni Jézust. Úgy tűnik nincs menekvés a kérdés éle elől: ha azt mondja nem szabad a szadducceusok azonnal feljelentik a rómaiaknak, mint aki az adófizetés ellen lázít. Ha pedig azt mondja, hogy szabad, elveszti a nép bizalmát, akik a farizeusokkal együtt inkább az adózás ellen voltak. Jézus isteni bölcsességgel megfelelt válasza azonban mentes mindenféle politikai állásfoglalástól: "Adjátok meg a császárnak ami a császáré, és Istennek ami az Istené!" Jézus ezen válasza már számunkra is örök érvényű tanítást tartalmaz.
De mi a császáré és mi az Istené?
A császáré itt azt jelenti, amit az embereknek adunk. Bizony sokszor többet adunk az embereknek, mint amit kellene, adott esetben abból adunk az embereknek, ami az Istent illetné meg. Egyszerűen azért, mert tetszeni akarunk nálunk befolyásosabb embereknek, mint ahogy a szadduceusok inkább kifizették a számukra is megalázó adót a rómaiaknak, csakhogy saját vagyonukat és jólétüket biztonságban tudhassák.
De mi az Istené?
Jézus az adópénzre azt mondta, hogy az a császáré, mert az ő képe és felirata van rajta. Ennek megfelelően tehát mindaz az Istené, amin az ő képe van rajta. Eszerint az egész világ az Istené, mert ő teremtette.
Jóllehet ez a megállapítás, hogy az egész világegyetemet Isten teremtette, ma már sokak számára hihetetlennek tűnik. Hiszen a mérföldes léptekkel haladó természettudományok sorra fedezik föl az egyes jelenségek okait. Az világegyetem kialakulását kitűnően megmagyarázni látszik az evolúció elméletében, amiben arról van szó, hogy lassú folyamatos fejlődés eredménye mai világunk, ami még ma is a fejlődés, változás folyamatában van. Úgy tűnik, hogy például ebből az evolúciós elméletből kimarad az Isten mindenestől, hiszen a világ kialakulását nyomon tudjuk követni az első pillanatig, amikor is az a bizonyos ősrobbanás beindította a fejlődés menetét. De mégsem tud mindenre választ adni a mai tudomány, mert a végső nagy kérdést nem tudja megválaszolni: honnan lett ez az egész anyagvilág, ami az ősrobbanással indult el. Honnan vannak a fejlődés törvényei, melyek csak leírják és nem megmagyarázzák a dolgokat?
A hívő ember válasza azt mondja, hogy Isten az aki az anyagot megteremtette törvényeivel együtt és elindította a fejlődés útján. A természettudományos evolúció elmélet és a teremtés keresztény tanítása tehát nem zárja ki egymást, hanem ha úgy tetszik még izgalmasabbá teszi az egészet.
A világ tehát magán hordja Isten képét, tehát az Istené. Mi ajándékba kaptuk ezt a teremtett világot, mikor Isten azt mondta: ".töltsétek be a földet, és vonjátok uralmatok alá". Ez a mérhetetlen nagy ajándék nem azt jelenti, hogy tönkre is tehetjük világunkat, ahogyan teszik sokan a környezetszennyezés által. Mert a teremtett világ végső soron Istené.
A teremtett dolgok között kiemelt szerep jut az embernek, aki különleges módon van Isten képére és hasonlatosságára teremtve. Az ember is Isten tulajdona. De nem rabszolgája, mert végtelen nagy szeretetében úgy teremtett meg minket, hogy értelmet és szabad akaratot adott nekünk. Értelmünk és szabad akaratunk által ellene mondhatunk az Istennek. Isten parancsai tehát nem azok szolgai megtartását jelentik, hanem egy nagyszerű lehetőséget kínál nekünk általuk az Isten, hogy igazán boldogok legyünk.
Az ember ugyanis - épp azért, mert Isten képmása - a végtelenre vágyakozik mindenben, mindenekelőtt a boldogságban. Ezt a végtelen vágyat és végtelen boldogságot pedig csakis egy olyan valaki adhatja meg, aki maga is végtelen. Ez pedig egyedül az Isten. De el is utasíthatjuk őt. És Isten tiszteletben tartja az is, hogy tönkretesszük az életünket, szabad elhatározásból.
De ha az ember megadja azt ami az Istené, ha a képmás rátalál eredetijére, akkor megtalálja az igazi boldogságot. Nem lesz számára kényszer Isten parancsainak megtartása, hanem a világ legtermészetesebb dolga lesz, mint ahogyan levegőt vesz az ember, s ami nélkül élni sem tud. De addig míg a keresztény el nem jut erre a fokra a lelki életben, addig a parancs valami kényszerű kötelesség lesz csak számára.
Ma igen nehéz erre a fokra eljutni a kereszténynek, mert egyáltalán nem keresztény már a minket körülvevő világ, mégha sokszor keresztény jellegű jelszavakat is dobnak be. Kissebségben vagyunk mi keresztények egy másfajta gondolkodással szemben - az árra szemben kell úsznunk, ha komolyan vesszük keresztény hitünket. De ha te valóban boldog akarsz lenni, akkor legyen merészséged rálépni erre az útra, legyen merészséged elindulni rajta, ha az elején még csak a parancs kényszerét érzed is. Fontos azt látni: nem valami közérdekű dologról van itt szó, ami alól kivonhatod magad, hanem a te saját boldogságodról!
Jézus tanítása tehát ma is él: "Adjátok meg a császárnak ami a császáré, az Istennek, ami az Istené." Ha ezt megteszitek, az igaz boldogságra találtok.
Jézus elmondhatná Mózessel együtt: ".életet és halált, áldást és átkot tártam szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok."
Te melyiket választod?
Forrás: Vasárnapi Kalauz - http://www.piar.hu/pazmany
O: Az Úr legyőzhetetlen erőt ad Círusnak, hogy felszabadítsa Isten népét.
S: Az apostol állandó gondja, hogy a keresztények gyarapodjanak a hitben, a reményben és a szeretetben.
E: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!
Krisztus nem magánszemély, az egyház nem "egyesület". A keresztnek sem csak magán és lelki életünkben van helye, hanem ott áll kint örökre Jeruzsálem kapui előtt mint botrány s mint ígéret. Éppúgy köze van a politikai, állami világhoz, mint mindegyikünk személyes döntéseihez. Ahol Jézus üzenete elhangzik, ott szükségszerűen szembekerül a társadalmi, politikai tényezőkkel. -- A keresztény nincs gépiesen "megelégedve" állami és társadalmi megoldásokkal. Tudja, hogy mily átmeneti és elégtelen minden. Ennek folyománya nem tagadás, okvetetlen forradalmiság, hanem bíráló elemzés a lelkiismeret felelős együttműködésével.
Első olvasmányhoz / Iz 45,1.4-6
E szakasz főalakja Círus (Kűrosz) perzsa király. Pogány, s csak hallomásból tud az igaz Istenről. De Isten ismeri őt és szolgálatába vonja. "Kézen ragadja", hatalmat ad neki a népek fölött. A próféta meg éppen "az Úr fölkentjének" nevezi, oly címmel, mely a Dávid-háza királyainak jár ki. A babiloni fogság végén vagyunk, Isten népének reménye most (Kr.e. 538) a győzhetetlen Círusban van, aki meghódítja Babilont, és a fogoly zsidóságnak szabadulást hoz. De mint Nebukadnezár, úgy Círus is csak báb Isten nagy "játékában", mely Isten népéért és végül is az Ő nevéért folyik: hogy kelet és nyugat ismerje és tisztelje Őt! (Iz 41,1-5; Zsolt 105,6; 2Mz 15,11; Iz 44,6; 2Sám 7,22)
Válaszos zsoltár / Zsolt 96(95),1 és 3.4-5.7-8.9-10
A világ királya és bírája
Szentleckéhez / 1Tesz 1,1-5
Az első tesszalonikai levelet Szent Pál Korintusból írja (Kr.u. 51), kb. 20 évvel Jézus halála után. Ez Pálnak s talán az egész Újszövetségnek első írása. -- Szent Pálnak oka van köszönetre és csodálkozásra. Csak pár hete volt Tesszalonikában Jézust hirdetve. Igéje hitet keltett, s ez, az ő hirtelen távozása után, életképes maradt. Isten ereje kezdettől működött e közösségben, s Pál ebben látja a jelét, "hogy választottak vagytok". Az első három fejezet emlékezés és hála, mert csak a hálás szív fogja föl a kapott kegyelem nagyságát. A hálás emlékezés azt is megmutatja, hogy mi legyen a keresztények és az egyházközség útja: a hit műve, a szeretet erőfeszítése és helytállás a reményben: várva az Úr eljövetelét. (1,1-3: ApCsel 17,1-9; Fil 1,3; 1Kor 13,13 # 1,5: 1Kor 2,4)
Evangéliumhoz / Mt 22,15-21
Aki kérdést intéz Jézushoz, kiteszi magát annak, hogy többet kap válaszul a vártnál. A Kr.u. 6. évtől a rómaiak fölemelték a fejadót. Volt-e joga a császárnak ilyen adót egyáltalán kivetni Isten népére? A kérdés teli politikai és vallási töltettel. Mint oly gyakran teszi, Jézus nem kijelentéssel, hanem fölszólítással válaszol: "Adjátok a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené!" Ez csak látszatra két parancs, mert egész súlya a másodikban van. Nem császár, nem adó a fontos, hanem hogy mit vár el Isten! Az Ő uralma nemcsak az ember adományát kívánja, hanem magát az embert is. Minden más ebből következik... (Mk 12,13-17; Lk 20,20-26; Mk 3,6; Jer 18,18; Lk 11,53-54; Róm 13,1-7)
Szentségre várva
"Istennek, ami Istené", csak azt jelenti: mindent Neki adni! Neki, akivel naponta, óránkint találkozunk. S ezzel megadjuk a világnak is ("a császárnak"), amire az leginkább rászorul: Isten hatásos jelenlétét. Istennel találkozunk embertársainkban, ez felelősség. Ővele a Szentségben, ez erőforrás...
Elmélkedés
Állam-hatalom ma
Kitekintések. Bizonyára más választék is lesz, mint a világias "újkonzervatizmus" a politikára, és ez felel meg a kérdésekre. A kultúra integritása természetfölötti felelősségen épül. E nélkül, politikai "jobboldal és baloldal" csak egyazon romboló áramnak váltogató megjelenései. A 60-as évek "Isten halála" mozgalom egyik vezére a halála előtt meggyőződött, hogy Krisztus Turini Sírleple hiteles: megtért! S egy hittudós, aki 1965-ban "dicsőíté" a "Világi Várost" (Secular City), most könyvet írt, melyben arra számít, hogy a világi város hullását a vallás majd túléli. Azoké a legmeggyőzőbb szó, kik rég mondják: az élet oly fontos, hogy megéri föláldozását is, csakhogy biztosítsuk! A spanyol polgárháborúban (1938--39) több pap halt vértanúként az oltár előtt, mint Néró és Décius alatt... 1981--84 közt két albán püspököt halálra kínoztak. Az utolsó 30 évben Kína keresztény vértanúi száma megszámlálhatatlan: sok millió! Majdnem tíz millió örmény katolikust leöltek 1917 óta -- ezek a század legjobban eltitkolt tényei! [A "mindenható" sajtóban.]
Társadalmi intézményeink minden téren majdnem kényszerrel szorítanak rá, hogy középszerűek legyünk. Kevés kivétellel, vezetőink "arcnélküliek", "hőseink" antihérók: ellenhősök, az útmutatók bizonytalanok, és a nagyokat lerágcsálják a törpék. A nagyság veszélyei nem újak, de az eláradt társadalmi megalkuvás: szövetség a silánysággal -- ez új jelenség! Ilyen környezetben a felnövő nemzedék nemigen találhat egyenes válaszokat.
Törvény, jó és rossz. Minden politikai tett erkölcsi választás; azt mondani: "Állam nem hozhat törvényt erkölcsre", ugyanazt mondja, mint: "nem hozhatsz törvényt": nem lehet törvény! Ez oly szembetűnő tény, mint az ember orra! De erre mondhatod: sosem láttam az orrom! Egyetlen ismeretségemet vele tükrön át, "visszásan" kötöttem, tehát nem látok meg képtelent, ha az az én képtelenem. Reflexióban (tükrözve), teljesen értelmes. Az ötlet, hogy nem lehet törvény erkölcsre, sült képtelenség... "Egy értelmes" következés épülhet a teljes képtelenség futóhomokjára, hogy némely erkölcsi törvényhozás nem tanácsos, tehát egy sem tanácsos...
Az egyénieskedő amerikai főbíró, Douglas így kente el az Alkotmányt: "Ezen jogokat az első póttörvény [amendment] védi, és szerintem, ezek abszolút jogok, kivételt nem tűrnek." De ez egy nézet, nem is okvetlen gondolat; s ha döntéssé válik, széttördeli az egyetemes erkölcs normáit önkényúri különcségekre. Ami ma a bírói gyakorlat ragálya... A bírónak "jóindulatú semlegessége" voltaképp finoman kendőzött erkölcsi despotizmus. A jogszolgáltatás jóindulatú semlegessége lenézi a természet föllebbező fórumát. A promiszkuitás és pornográfia nem abban egy, hogy pőrék, hanem hogy észtiprók.
Nem kell több törvény nékünk, de több a Törvényből, ahogy a puhánynak nem több csont kell, hanem egyetlen kemény gerinc! Ezt jelenti, hogy értjük a természetet. Ha valaki így szól: "Törvény kéne rája!" -- már nagyobb erővel hatott, mint amire a politikus képes lenne... A természeti törvény kizárása végül szolipszizmusra vezet ["csak én vagyok!"] -- a mindenség tagadására.
A modern szekularista az, aki tagadja a természettörvény ésszerű voltát. Nem azért, mert távollátásban szenved, s megveti a láthatatlan Istent, hanem mert közellátásban megveti a látható embert. Jogi pozitivizmust termel [jogos, amit annak hisz a "tömeg" = a bírói kar], mert nem becsüli az emberi természetet. (George W. Rutler: Beyond modernity)
+
Az egyházi és világi előljárókért
Mindenható Úristen! ki gondviselésed eszközeiül gyarló embereket választván, ily módon is kitünteted isteni hatalmadat a világ kormányzásában, áraszd ránk kegyelmedet, hogy ki imádva elismerem benned a legfőbb hatalmasságot és minden hatalom kútfejét: annak általad rendelt egyházi és világi képviselőit köteles engedelmességgel tiszteljem, s így isteni törvényednek készséggel hódolva, teljesítsem szent akaratodat. Te, ki minden híveidnek főpásztora és kormányzója vagy, tekints kegyelmesen fölkent szolgádra, kit anyaszentegyházad látható fejévé, Krisztus Jézus földi helytartójává rendeltél; add őt szóval és példával alattvalóinak áldásává lenni; tartsd meg vele egyességben; támogasd és vezéreld többi egyházi elöljáróinkat is: hogy keresztény nyájad, mely általok kormányoztatik, az igaz hit érdemében folyvást növekedvén, az örök boldogságot velök együtt elnyerhesse. Áraszd ki kegyelmed áldását világi előljáróinkra is, hogy a te szent törvényeddel megegyezőleg kormányozhassák földi ügyeinket. Lebegtesd előttök szüntelen hivatásuk fönségét, hogy ahhoz méltólag, lelkiismeretesen teljesítsék kötelmeiket az emberiség boldogítására. Világosítsd föl őket Szentlelkeddel, hogy az igazat megismervén, azt mint csalhatatlan vezérfényt híven kövessék, attól semmi emberi tekintet miatt el ne távozzanak, hanem azt részrehajlás nélkül szolgáltassák ki egyaránt mindenkinek; hogy midőn majd igazságos ítélőszéked előtt meg kell jelenniök, ne az elnyomott igaz ügy kérjen tőled bosszút az ő kárhoztatásukra: hanem a védett ártatlanság esdekeljen tőled irgalmat az ő üdvözítésökre. Segíts meg, Uram! hogy a tekintély és engedelmesség, az igazság és szeretet karöltve működvén, magasztalja e földön isteni bölcsességedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. (Tárkányi: Vezércsillag, 417)
+
Világi álnokság
"Akkor elmenvén a farizeusok, tanácsot tartának, hogy megfogják őt beszédében. És hozzája küldék tanítványaikat a heródiánusokkal" (Mt 22,15). Mennyi torzalak nyüzsög Krisztus körül; mily fölfogások, ítéletek, ellenszenvek! Lehet, mert az egyén veszi a benyomást, s az alakítja ki magában a maga képére: így az imádandó Jézust meg lehet vetni, a szép Jézus eltorzulhat, Ő, az életteljes, gyönge, beteges alakká válhatik. Mit nem tud a lélek csinálni és elcsinálni! Ó Jézusom, fájdalmas érzéssel nézek rád e lehetőségek szomorú környezetéből. Én is tükör vagyok, majd domború, majd homorú; én is eltorzítom a te nagy gondolataidat és megbénítom kegyelmeidet. Mennyire kell fegyelmeznem egyéni érzéseimet s benyomásaimat; mennyire kell tisztítanom, áthevítenem, átalakítanom azokat!
"Mondván: Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy, és az Isten útját igazságban tanítod és nem törődöl senkivel, mert nem tekinted az emberek személyét. Mondd meg tehát nekünk, mit állítasz: Szabad-e adót adni a császárnak, vagy sem?" (Mt 22,16). Hurok minden szó, verem minden kérdés... álarc és cselszövény. A szó hazug, a szándék gonosz, az ember álarcban jár. A száj édes, de a szív mérges. A szó hímes, de fullánkot rejt. "Mester!" ó igen, mester, te tudod, hogy mennyire nem tartanak téged mesternek; "tudjuk, hogy igazmondó vagy", ó igen, te tudod, hogy álprófétának, népámítónak néznek, de hízelegnek. -- Hogyan állja körül a lelket a világ cselvetéssel, illúzióval, rémítgetéssel, hazugsággal, csábos szóval, altató példával, ernyesztő lanyhasággal, rosszindulattal, és meg akarja fogni. S mily könnyen fog meg, könnyen botlunk, bukunk, nem félünk tőle eléggé! Főleg az ifjúság hisz és csalódik. Nevelője a léha társaság, ott hallja a nyomorúság igéit. Vesd meg és kerüld, mint a sima, ragyogó, de utálatos kígyót.
"Az Isten útját igazságban tanítod". Te nem teóriát adsz, hanem valóságot mutatsz s arra vezetsz rá. Teória van sok, program untig elég; de nekünk az "Isten útja" kell, a reális, erényes életút. Mily erő ez a lehetetlenséggel szemben, a szóvirágos, nagyképűsködő, erőtlen életbölcsességgel szemben, ahol érvényesül "die Melancholie des Besserwollens und des Schlechtermachens" [jobb szándék és rosszabb cselekvés mélabúja]. Komolyan kell vennem az evangéliumot, s okosan kell azt életembe átültetnem. Híven, önmegtagadással, fegyelmezetten és türelemmel.
"Tudván pedig Jézus az ő álnokságukat, mondá: Mit kísértetek engem? Képmutatók! Mutassátok meg nekem az adópénzt. Azok pedig előhozának neki egy tizest. És mondá nekik Jézus: Kié ez a kép és e fölírás? Felelék neki: A császáré. Akkor mondá nekik: Adjátok meg tehát, ami a császáré, a császárnak, és ami Istené, az Istennek". Jézus nem jött nekünk törvényeket adni gazdasági problémáinkban, sem irányt adni politikánkban. Jézus nem felel a kérdésre, hogy a zsidó nép iparkodjék-e vagy sem Rómától függetleníteni magát; ő magasabb törvényeket hirdet. Adjátok meg a császárnak, ami a császáré; a politikai, a gazdasági fejlődést én nem szabom meg evangéliumomban, hanem a hullámzó élet tengere fölé emelem ki a törekvő lelket; lelki függetlenségre, szabadságra, Isten-hűségre nevelem őket. A világfejlődés a maga útján jár; de akár klasszikus korszak, akár középkor, reneszánsz, vagy újkor jár fölöttünk, legyünk az Isten gyermekei; hordozzuk lelkünkön az ő képét. Nem változtathatunk egykönnyen a világon, de mint Isten-gyermekek járjunk benne! (Prohászka: ÖM, 7:281; 15)
forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Hitoktatási felügyelősége
Mt 22,15-21
"Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig ami Istené!"
(Idősebb korosztálynak):
Adófizetés... - egy évtizede minket is roppant érzékenyen érintő kérdéskör! Szabad-e adót fizetni a császárnak... ma sok állampolgárunkban inkább az merül föl, lehet-e valahogy nem fizetni, vagy kevesebbet fizetni? Számos trükk ismeretes, és az egész közösség ellen elkövetett bűnöket nem is érezzük bűnnek, mulasztásnak. Már ez sem keresztény gondolkodásmód, de vajon eljutunk-e addig, hogy igyekezzünk megadni Istennek azt, ami az Övé?! Egyáltalán, mit kell(ene) adnunk Istennek? Mi az, ami az Övé?
Úgy tűnhet ebből a példabeszédből, hogy Isten "besorol" a feladataink közé: ki kell tölteni a csekket, föl kell adni a tartozást, megvenni a havi bérletet, bevásárolni, leckét készíteni, főzni, mosni stb. - és "kell" imádkozni, misére járni, gyónni... - nyilván ez Istené. Igen, gyakran így gondolkodnak a keresztények, de valóban erről van szó? Igen, olyan értelemben, hogy Isten részt kér az életünkben. De ez a rész: az EGÉSZ! Természetes módon indul el bennünk a természetfölötti élet: igen, KELL hittanra, misére járni, kell gyónni és imádkozni, de ez még csak a csírája az életnek. Ez még valóban csak annyi, hogy egy kicsi részt: időt, figyelmet adunk Istennek. A következő fokozat, amikor már nem kicsi részt adunk, hanem engedjük Őt részt venni az életünkben, amikor "ráhangoljuk" tetteinket az Ő örömhírére, cselekedeteink átitatódnak a hitünkkel. És ha így VELE élünk, Isten el fog vezetni oda, ahol EGÉSZEN átalakul az életünk, és Szt. Pállal elmondhatjuk majd: "BENNE élünk, mozgunk és vagyunk". Hiszen mindnyájan az Övéi vagyunk! Az Atya az atyai ház örömébe vár minket, és abban csak EGÉSZEN lehet részesedni! Csak ekkor mondhatjuk, hogy megadtuk Istennek, ami Istené!
(Kisebb korosztálynak alkalmasabb a következő):
Nemegyszer előfordul, hogy egy-egy kis hittanos, amikor nem jön hittanra vagy vasárnap a szentmisére, azzal érvel, hogy olyan sok a tanulnivalója, hogy ezekre már nem ért rá. Most kérdezzük meg tőle a következő kérdéseket: Van-e valaki, akivel igazán jó barátságban vagy, akivel szívesen és gyakran játszol együtt? Nos, ha ez a barátod azt mondaná, amikor játszani, moziba, vagy más egyéb közös programra hívod, hogy neki most nagyon kell tanulni, akkor ezt egy-két alkalommal biztosan megértenéd, de mit gondolnál akkor, ha sosem érne rá veled menni?
Szerinted Jézus mit gondol most rólad? Milyen a te szereteted iránta? Persze fordított esetek is vannak szép számmal, amikor egy-egy gyerek vagy fiatal (néha még felnőtt is) olyan jól érzi magát a templomi közösségben, hogy mindig minden programon ott van, még akkor is, ha nem az ő korosztályának szól, sőt ha épp nincs semmi ilyen, akkor gyorsan szervez egyet. Így aztán persze nem marad ideje a tanulásra, munkára (családra), mondván, hogy minél közelebb szeretne lenni Istenhez.
Jézus figyelmeztetése neki is szól: ha igazán közel akarok lenni hozzá, akkor becsületesen helyt kell álljak a mindennapi életben, kötelességemet nem hanyagolhatom el.
