| SZENTMISEKOMMENTÁR |
Bertalan atya kommentára
A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Mindannyian, akik itt összegyűltünk a szentmiseáldozat bemutatására, hiszünk Istenben és a lélek halálon túli életében. A földi élet változásai, kísértései és bajai között keressük Istent, küzdünk a hit birtoklásáért. Örvendezünk ebben a testvéri közösségben, mert azokkal vagyunk együtt, akik az Urat kitartóan keresik.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Ha azt akarjuk, hogy reményünk beteljesedjék, Isten parancsainak útján kell járnunk. Az ész vaksága megtéveszt, rosszra hajló akaratunk félrevezet. Isten szava amely most felhangzik, eligazít, kegyelme megerősít a jó keresésében.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Isten nagyságát teremtményei hirdetik. Az áldozat bemutatásakor elismerjük uralmát a teremtett világ fölött, végtelen nagyságát magasztaljuk. Hódolatunk jele az áldozati ajándék. Megváltónk jóvoltából a legértékesebb ajándékot a feláldozott Krisztus testét és vérét helyezzük Isten trónja elé a kenyér és bor színe alatt.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az áldozati lakomából részesültünk, amikor a szent kenyeret magunkhoz vettük. A halhatatlanság és Isten természetfeletti életében való részesedés ígéretét hordozza a szentáldozás. Szent útravalónk, amíg el nem jutunk Isten színről-színre való látásáig.
| ELMÉLKEDÉS |
Forrás: Ócsai József
Kedves Testvérek!
A mai evangéliumban az írástudók és a farizeusok kemény bírálatát hallottuk Jézus ajkáról. Meglepő, hogy a szelíd és mindenki iránt szeretetteljes Jézus a farizeusok ellen ilyen kemény kirohanást intéz. Ha Jézus ennyire nem szívlelte a farizeusokat és azok viselkedését, akkor annak minden bizonnyal nyomós okai lehettek.
A farizeusok csoportja már Krisztus előtt kétszáz évvel kialakult. A mózesi törvények iránti buzgóságukban odáig mentek, hogy saját elképzeléseik szerint még számtalan más előírást, tilalmat fűztek a törvényekhez, s ezzel úgy felszaporították a parancsok számát, hogy lehetetlenség volt azt megtartani. A sok törvény között elveszett a törvény szelleme: az Isten és a felebarát szeretete. Azt gondolták, hogy pusztán a külső cselekedetek által elnyerik az üdvösséget, attól teljesen függetlenül, hogy belül mi van bennük. Magyarán szólva képmutatók voltak, akik istenes dolgokban színészkedtek az emberek előtt. Ezzel teljesen megtévesztette az egyszerű embereket, akik, csak a külsőségeket látták, s ezzel arra gondoltak, hogy ezek nagyon szent emberek. De a legfontosabb hiányzott a farizeusokból az alázatosság. Az az alázatosság, melyre az mondta Jézus, hogy "aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt fölmagasztalják."
De az alázatosság fogalma körül ma teljes a félreértés. A rég megszokott vallásos fogalmainkat felkapta és átértelmezte a világi gondolkodás. Az alázatosság sokak szemében egyenlő a gyávasággal a meghunyászkodással. Azzal, hogyha valakire azt mondjuk, hogy alázatos, akkor többnyire azt értjük alatta, hogy az illető még azért is bocsánatot kér, hogy él. Nem is csoda, hogy ilyen rossz felfogás uralkodik társadalmunkban az alázatossággal kapcsolatban, mely mindenestől, az érvényesülésre, a törtetésre biztatja az embereket. Hányszor tapasztaljuk életünkben, hogy olyan emberek kerülnek vezető állásba, s olyan emberek ragadnak magukhoz nem kis hatalmat mások felett, akik teljesen alkalmatlanok rá. S csak azért történik így, mert az illető kiharcolta magának azt a pozíciót. S hányszor tapasztalhatjuk meg azt, hogy sokszor az igazán rátermett, bölcs emberek kinnrekednek ezekből a pozíciókból, s hozzájuk méltatlan helyen tengetik életüket.
Úgy tűnik teljesen eltűnt az igazi alázat a mai társadalomból. Az az igazi alázatosság, amely az Isten előtti magatartásból indul ki. Abból, hogy az ember, mint teremtmény áll Isten előtt, s mindene amije csak van, azt az Istentől kapta. Önmagától semmilye sincs, még a puszta léte sem. Könnyű egy példával belátni, hogy még a puszta létünket is Istennek köszönhetjük.
Gondoljunk csak arra, hogy 100 évvel ezelőtt hol voltunk? A válasz egyszerű: sehol. Vagy gondoljunk arra, hogy holnap hol leszünk. A válasz egyszerűnek tűnik: hát a munkahelyen, az iskolában, otthon vagy ott, ahová eltervezzük ma. De szerintem nem ilyen egyszerű a válasz. Én csak reménykedem benne, hogy megérem a holnapi napot, de biztos nem vagyok benne. Könnyen megeshet bárkivel közülünk, hogy nem éri meg a holnapi napot. Ezt főleg ti idősebb testvéreim érzitek igazán, hogy minden nap ajándék ebben az életben. Ha tehát a legalapvetőbb dolog, a létezésünk ennyire Isten kezében van, akkor mindaz amit elértünk és alkottunk az életben, s mindaz amit ezutánra tervezünk, mennyire az Isten kezében van. S ez a tudat arra késztet bennünket, hogy legyük alázatosak, vagyis ne akarjunk színészkedni az emberek előtt, mint a farizeusok, mert az Isten úgyis ismer bennünket legkisebb porcikánkig.
Ha az igaz alázatosságot akarjuk követni életünkben, akkor környezetünk bizonnyal elhúzza a száját és meglehet, hogy bolondnak néz bennünket, hogy nem törtetünk, hogy nem csinálunk karriert magunknak, mikor megtehetnénk, mikor úgyis mindenki azt csinálja. Érthetetlen ez a világ szemében, mint ahogy érthetetlen Krisztus alázatossága is. Mert ki is ez a Jézus Krisztus? Az Isten fia, a Szentháromság második isteni személye, aki emberré lett. Ugyanolyan emberré, mint bárki közülünk. Ő is megszületett, gyermek volt, nevelkedett, evett-ivott, sírt, nevetett mint bármelyik ember. A fönséges Isten Ő, mégis emberré lett - mert alázatos Isten Ő. Emberként tudta, hogy mint ember minden pillanata az Istentől függ. Alázatosságának nagy jele volt, mikor az utolsó vacsorán megmosta tanítványai lábát. Ez a lábmosás olyan feladat volt, ami a legutolsó szolga - vagy helyesebben rabszolga feladata volt, akit emberszámba sem vettek.
De Krisztus alázatosságában nem volt egy gyáva ember, aki bocsánatot kért azért, mert él. Nagyon is tisztában volt képességeivel, s tisztában volt vele, hogy ki ő. Többszörösen is megvallotta, hogy ő az Isten Fia, ő az Atyaistennel egyenlő. S ennek a tudatnak és erőnek birtokában tett csodákat. S tudott kemény is lenni, ha kellett. Hallottuk a mai evangéliumban, milyen keményen ostorozta a farizeusokat képmutatásuk, s Istent sértő színészkedésük miatt. S ha a mai evangéliumi részt tovább olvasnánk, akkor ott találnánk a hétszeresen kimondott jajszót a farizeusokra; olyan dolgokat mond Jézus, hogy meghűl az ember ereiben a vér, ha komolyan belegondol.
Ez tehát a helyes alázat, melyet, Krisztus mutatott nekünk: teremtettségünk hódolata Isten előtt. Azért, mert mindent neki köszönhetünk, mindenben tőle függünk. De ugyanakkor egy helyes önismeretet is magába foglal az alázatosság: képességeink tudatát, melynek birtokában vállalunk el olyan dolgokat, melyeket valóban tudunk teljesíteni.
Ennek az igaz alázatosságnak kell meghatározni gondolkodásunkat és cselekvésünket. És ehhez bizony bátorság kell, melyet Istentől kell kérnünk. Mert környezetünk egyáltalán nem így él és gondolkodik és nem érti meg a mi viselkedésünket. A világban önzés és törtetés uralkodik. De nekünk el kell kezdeni helyesen, Krisztushoz méltóan élni, mert ha mi nem kezdjük el, akkor senki se kezdi el.
Ámen.
Forrás: Vasárnapi Kalauz - http://www.piar.hu/pazmany
O: Tiszta áldozatot és tisztaszívű papokat kíván az Isten.
S: Az apostol nemcsak Isten evangéliumát, hanem a saját életét is híveinek adja.
E: Aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák.
Ma sokat emlegetik a "hihetőséget, hitelt érdemlést", talán mert kevés van belőle a közéletben, sajtóban, magánéletben. Kinek-kinek megvan a kicsi vagy nagy szerepe, játssza, ahogy tudja: államférfi, üzletember, művész -- és pap is. Mind igaznak mondja, amit mond. Sokan úgy is hiszik, sokaknál igaz is. Jézus elnézi a kis emberek kis hibáit. De ha valaki Isten (vagy a nép) nevében lép föl, akár kegyes beszéddel, igazat szólva is, -- de meggyőződés nélkül, magára nem alkalmazva, -- az ilyen a legszigorúbb ítélet alá esik.
Első olvasmányhoz / Mal 1,14-2,2.8-10
Malakiás próféta idején újra fölépült a Templom (Kr.e. 515), de az istentisztelet benne nem tisztelet volt, inkább gyalázás. A próféta feddi, fenyegeti a papokat, hogy megvetik Jahve nevét, feldúlják Lévi szövetségét, s tanaikkal sok hívő bukását okozzák. A papság Lévi-szövetsége hű szolgálatot, megbízható, hithű tanítást követel. Ha a papság ezt elhanyagolja, a népben sem lesz többé tisztelet és hűség. Mai értékű olvasmány! (Zsolt 102,16; Oz 4,6; 5Mz 28,15; Mt 23,3.13; Ef 4,6)
Válaszos zsoltár / Zsolt 131(130),1.2.3
Béke Istenben
Szentleckéhez / 1Tesz 2,7-9.13
Isten igéjét emberek hirdetik. Hogyan ismerhetni meg, hogy Istentől ered? Hogy hallja ki ember a hirdetésből Isten hangját? Szent Pál válasza: maga az ige oly élő és hatalmas, hogy behatol a szellem és lélek határáig (Zsid 4,12). Az egyszer befogadott ige hatóerejéről szól ez a levél is. De nagy részben függ az igehirdetőtől is, hogy az igét Istentől származónak ismerjék föl. Pál éjjel-nappal dolgozott: nappal sátorkészítéssel kereste kenyerét, este, éjjel az Igét szolgálta. A hithirdetés igéje munka, és munkája igévé lesz, ha hűséges szolgálatban végzi. (1Kor 3,2; Gal 4,19; 2,20; 1Tesz 4,11; ApCsel 18,3; 2Tesz 3,7-9; Róm 1,16)
Evangéliumhoz / Mt 23,1-12
Hegyi beszédében Jézus meghirdette a valódi "igaz voltot", jámborságot és boldogságot. E fejezetben leszámol a hamis "igaz volttal", melyet hét jaj-kiáltás követ (23,13-36). A farizeusokat és írástudókat feddi, majd a tanítványoknak ad életszabályokat. A farizeusok elleni vád lényegében a "képmutatás" vádja. Tanításuk kiáltó ellentétben van tetteikkel. A "képmutató" szó a színpadi, vásári nyelvből ered. -- Az ilyen ember szerepet játszik, s a farizeus is ezt teszi. Álarc, kép mögé rejti igazi lényét, szándékait, gondolatait -- "Isten elől", emberektől, tán önmagától is! Nyilván voltak derék farizeusok is Jézus idejében, kik becsületes, egyenes utat jártak. Jézus vádjai és "jajai" pedig nemcsak kortársainak szólnak; minden időkre az áljámborság tükrét tartja Ő a tanítványai elé. (23,1-7: Lk 11,46; Mt 6,1-18; Mk 12,37-40; Lk 20,45-47; 2Mz 13,9; 4Mz 15,38-39; Lk 11,43; 14,7 # 23,8-12: Jn 13,13; Mt 20,26-27; Lk 14,11; 1,52-53)
Szentségre várva
"Tegyetek le minden rosszindulatot, álnokságot és képmutatást, minden irigységet és rágalmazást! Mint most született kisdedek, az Ige hamisítatlan tejére vágyódjatok, hogy az Ige által növekedjetek az üdvösségben. Hisz megízleltétek, mily édes az Úr!" (1Pt 2,1-3)
Elmélkedés
Farizeus lélek
Te farizeus-lélek, kívülre valaminek látszol, tiszteletet követelsz, becsületet színlelsz, de belül alávaló vagy! Ti fehérre meszelt sírok... mondotta Krisztus: rothadás s undokság van bennetek; érzitek ti ezt jól, mert bensőtök piszkos és alávaló, s kívül akartok érvényesülni. Ne keressétek az élet értékét külső művekben, foglalkozásban, szereplésben, hivatalban. Az élet értéke a motívum átélt szépsége és melege. Jézus mondotta az özvegyről, hogy két fillérjében több, nagyobb érték rejlik, mint a farizeusok aranyaiban. Ezeknek arany az adományuk, annak arany, erő, szépség a szíve. Ezek nem élték át az adományozás erkölcsiségét, az átélte; ezek hidegen adták, az melegen.
"Jaj nektek, mert tisztogatjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vagytok ragadmánnyal és tisztátlansággal." Ha szép világot, ha kultúrát teremtenék iparkodásommal, ha kiáradnék szóban, vállalatokban, ha tömeget mozgatnék, de magamnak, lelkem szeretetének nem élnék, a lét céljára rá nem nyitottam. Istenem, hát magamban kell élnem; cselekvéseim jóságának, nemességének, tisztaságának öntudatában kell élnem; annak az öntudatnak telinek kell lennie fénnyel, nemes, meleg motívumokkal, önzetlen jóindulattal, szándékokkal! Csak akkor élek igazán. E nélkül automata, a külső világ kényszerzubbonyába szorított rab vagyok. Egyszóval éljek azért, hogy mindennap jobb legyek.
"Jaj nektek, kik bezárjátok mennyeknek országát az emberek előtt. Mert ti nem mentek be s a bemenőket sem hagyjátok bejutni." Nem mentek be, hanem kerülgetitek. Per avia et devia... úttalan utakon, zsákutcában jártok és vezettek másokat. Törvényt, parancsot, hagyományt, szokást akartatok... és annak teljesítésére unszoljátok az embert, de a mechanikus elvégzésére szorítkoztok e dolognak, s a behatolásra, átélésre és átélvezésre időt nem adtok. Formalizmussá válik így törvénytek és vallástok, s a sok lim-lom elrekeszti előttetek az utat. Mert zsidóvá teszitek a prozelitát, de nem teszitek bensőségessé; a tömegben, a számban dicsekedhettek, de több-lelket nem neveltek. Külső összetartást, hatalmat sürgettek, de öntudatot, akaratot, bensőséget, érzést nem gondoztok. Többet mondok: magatok buzgólkodtok, prozelitálkodtok s önmagatok édes bensőségét élvezni rá nem értek. Nem elég, hogy meg vagyok keresztelve: a krisztusi életet is át kell élnem. Mit használ, ha csak keresztelek, de a belső embert ki nem nevelem. Igazán rám illik: magam nem megyek a mennyországba s másokat be nem vezetek. Tehát élni s átélvezni a legkisebb cselekedetet öntudatos moralitásában, ez a titok. Örülni annak, hogy tiszta vagyok s Isten van bennem; szívvel dolgozni erkölcsi tisztulásomon, ha bűnös vagyok; jót tenni átélvezett jóindulattal; örülni a hitnek, a jóakaratnak, a kísértések fölött való győzelemnek. Örülni, hogy Jézus van itt az Oltáriszentségben, úgy menni hozzá, mint a nyílt paradicsomba. Örülök, ha azt mondom: Jézusom, szívből szeretlek téged. Beteghez, gyermekhez, emberhez öntudatos jóindulattal közeledem. Ily lelkek nyomában elváltozik a világ! (Prohászka: ÖM, 7:283; 18)
+
Önkereséstől menekülj (Öncsaló jámborság!)
Istenre bízlak, s kívánom, te is Reája bízva magad átaladjad! Vársz-e máshol Őrajta kívül nyugalmat? Őneki zárod a szíved, ellökve Irgalmat magadtól? De: "Ki az, ki ellenállott Istennek s élt volna békén?" (Jób 9,4) Útra kell hát kelned, a tékozlónak útján. Add föl már magad! Rohanj Feléje! Késésben minden pillanat egy új kis árulás... Szívem szorong fölötted, távol állsz, -- pedig reméltem, megvigasztal visszajöttöd... Tanácsot másnak osztogatsz, s magad megragadsz a semmikbe! Fölizgat minden; folyton félsz, hogy "vétkezel", vagy öntudatlan "bajt okozol". Vad-élénk képzelődésbe túlzol, sok kis silány ügy egyre kétségbe hajt. Kész vagy: "másoknak áldozni magad", de ebből is bálványodat faragod! Innen a rejtett önbálványozás, mit Isten majd letapos, megaláz! Erőszakos lesz ez, de szükséges! Járj világ végig: lesd a szíved elégülését: csak kórságod gyarapul -- vigasz helyett! Kínodnak oka tenszíved: ellökted konokul az Isten Kezét! Csak önszerelmed, amire hallgatsz, így mérget hordasz és mérgezésbe halsz bele. Nos menj, amerre kedved tartja! Elér mindenhol Istened haragja! (Fénelon)
+
Más a színe a dolognak, más a szándéka. Nem kerülik a rút bűnt, hanem csak a rút színét. Nyilván szabad nálatok, aki felebarátját talpig legyalázza, csak hímesíthesse, hogy jobbítani akart rajta; szabad valakit véresíteni, megölni, csak oly színt adhasson gyilkosságának, hogy azzal magát akarta védelmezni; a bírák kegyetlenkedhetnek az igazság folytatása színével, a fösvények a takarékosság örvével mentegethetik magokat. (Faludi Ferenc: Leander álma)
forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Hitoktatási felügyelősége
Mt 23, 1-12
"A farizeusok tanítják ugyan a mózesi törvényt, de maguk nem teszik."
Egy vasárnap délelőtt az utca csendjét két testvér veszekedésének zaja törte meg. Reggeli vitájukat folytatták megújult (hang)erővel, míg össze nem verekedtek. Éppen a diákmiséről tartottak hazafele.
Egyik hétköznap délután szép illedelmesen köszönt el édesanyjától egy kisfiú. A templom előtt álltak, a kisfiú hittanórára igyekezett. Később, amikor anyukája megkérdezte, miről volt szó aznap, nem tudott felelni. Csak a piszkos cipője árulkodott arról, hogy egész hittanórán a szomszédjával egymást rugdosták a pad alatt.
Hogy is van ez? Most ezek a gyerekek - csak gyerekek, és ez így van rendjén? Hiszen a misén egy idős házaspár olyan elérzékenyülten figyelte a két testvért, olyan csöndben ültek a helyükön és figyeltek! A másik kisfiú is olyan udvarias volt az édesanyjával! A többi csak megbocsátható apróság?
A mai evangéliumban Jézusnak is hasonló gondja volt a farizeusokkal. Szavainknak, gondolatainknak, tetteinknek összhangban kellene lenniük a hitünkkel. Nem mondhatjuk, hogy 9.00-tól 3.10-ig keresztények vagyunk, de utána már pogányul eltángálhatjuk, aki ellentmond nekünk. Vagy az édesanyánkkal keresztények vagyunk, de a padszomszédunk már egy kiállhatatlan, durva fickó, és különben is: ő kezdte!
Hát, igen: nehéz dolog! Ki segíthet bennünket ebben? Sok mindenki, az "égi rokonságból": védőszentünk, őrangyalunk, de tán a legjobb szövetséges: Mária, aki olyan kicsi és alázatos a mennyországban, hogy semmi rosszaságunkon nem botránkozik meg, hanem, ha hozzá fordulunk, rengeteg ötlettel segít, hogy olyanok legyünk, akire Ő büszke lehet!
Forrás: http://www.katolikus.hu
Ki a hiteles igehirdető? (Mt 23, 1-12)
a) A mai evangélium bevezetője egy olyan résznek, amely hétszeres "jaj"-t mond ki a farizeusokra, hétféle formában megfogalmazott ítéletet mond ki rájuk. A farizeusok és írástudók igazi tekintélyét ezek az elítélő szavak nem vonják kétségbe. Mint Mózes utódai, az ő székét foglalják el. Ez a kép jelzi tekintélyüket a tanításban. Még azt is meg lehet indokolni, hogy miért lehet ennek a kijelentésnek szó szerinti értelme. A régészek éppen napjainkban találtak a Szentföldön egy olyan különleges széket, amelyet a rabbik használhattak a Krisztus utáni első században. Mózes valószínűleg nem használt ilyen széket, azonban amikor ítéletet mondott ki, azt ülő helyzetben tette (Kiv 18,13). Az ülés volt tehát a hivatalos helyzet, amelyben a rabbik közölték tanításukat, Látjuk, így "Mózes tanítószékének" jelképes jelentése van, amely azonban tényleges gyakorlatban gyökerezett. A "Péter széke" kifejezésnek is itt találjuk meg az ószövetségi előképét.
b) Jézus tehát elfogadja a farizeusok és írástudók jogát a tanításra, azonban támadja képmutatásukat, mert viselkedésük így nem volt összhangban azzal, amit hirdettek. Igen jártasak voltak a nép törvényeinek és hagyományainak ismeretében, ezért vált feladatukká, hogy az egyszerű népet figyelmeztessék a törvények betartására. Ezeket pontosan tudták idézni és megfelelő magyarázatot is fűztek hozzá, amelyeket idézetekkel támasztottak alá. Ezzel tiszteletet ébresztettek személyük és tanításuk iránt, sőt egy bizonyos félelem is övezte őket. Jézus mégis elítélte őket, mert nem voltak igazi vezetők, nem tudtak megfelelni ennek a hivatásnak. Ugyanis előírásaik, amelyekre a népet kötelezték, nagyon szigorúak voltak, a maguk számára azonban mindig találtak kibúvókat. Ebben az ügyeskedésben felülmúlhatatlanok voltak. Ezenkívül jámborsági cselekedeteikben nem az Isten imádásának lelkülete vezette őket, hanem az, hogy dicsérjék őket, hízelegjenek nekik. A törvény betűjére figyeltek, ha ez segítette céljaikat, így a törvény tételei nem jutottak el szívükhöz, hanem csak külsőleg teljesítették (Kiv 13,1-16); Mtörv 6,4-9; 11,13-21). Így viselték például a "Halljad Izrael" imádságot imaszíjakon a homlokukon és a kezükön. Ez a gyakorlat azonban csak jelezte a még nagyobb rendellenességet: cselekedeteiket az a szándék vezette, hogy ezekkel mások előtt tűnjenek fel és ne a mennyei Atya tetszését keressék, aki a rejtekben is lát minket (Mt 6,6). A feltűnőséget szolgálták azoknak a bojtoknak a megnagyobbítására is, amelyeket a ruha szegélyére varrtak, és amelyeket Jézus is valószínűleg viselt (Mt 9,20). A bojtok megnagyobbításával személyük fontosságát akarták kiemelni, szentségüket akarták hangsúlyozni.
c) Milyen tehát a hiteles magatartása a hit hirdetőjének? Szent Pál apostol példáját mutatja be nekünk a mai szentlecke. Apostolkodásra, tanúságtételre valamilyen módon mindnyájan hivatottak vagyunk, ezért azokat a vonásokat emeljük ki, amelyre Isten népe minden tagjának törekednie kell. Milyen indításokat ad nekünk ehhez a nemzetek apostola a thesszaloniki hívekhez írt levelével? Úgy ír nekik, mint akik már a hitre tértek (1 Tessz 2,10). Emlékezteti őket arra, hogy olyan szeretettel volt közöttük, mint ahogyan az anya dajkálja gyermekét. Tehát a tanúságtételnek és az igehirdetésnek egyaránt fontos jellemzője a szeretet: "megszerettünk titeket" írja híveinek az apostol. Arról nem szól, hogy mi jellemzi ezt a szeretetet, de egy kis beleéléssel el tudjuk gondolni. A hit fényében felismerjük, hogy az ember mennyire szegény, mennyire nyomorúságos az élete, ha nem talált rá Istenre, mennyei Atyánkra, az üdvösség ajándékára és ennek szerzőjére, Jézus Krisztusra. Ez az elesettség szeretetre, együttérzésre indít. A hit fényében azonban azt is felismerjük, hogy milyen gazdag hivatása van az embernek és mennyire szeret minket mennyei Atyánk. Jézus Krisztus pedig mindnyájunkért életét áldozta. Mi tehát úgy tekintünk minden embertársunkra, hogy emlékezünk arra, Urunk Jézus érte is feláldozta önmagát a kereszten. Ennek az áldozatnak az erejével imádkozik is mindnyájunkért a mennyei Atyához (Jn 17,20-27). Ezzel a szeretettel buzdította Szent Opál híveit arra, hogy éljenek méltóan ahhoz az Istenhez, aki meghívott dicsőséges országába (12. v.). Az evangélium hirdetését, hangulatát, a mondanivaló stílusát tehát az együttérző, bátorító szeretetnek kell vezetnie. Az igehirdetésnek és tanúságtételnek másik jellemzője a mélyen átgondolt és a szív teljes odaadásával elfogadott hit. Pál azt írja: "szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy az Istennek tőlünk hallott igéjét nem emberi tanításként fogadtátok,... hanem Isten igéjeként, amely bennetek, hívőkben munkálkodik." (13. v.) A hívő magatartás tehát úgy alakul ki, hogy befogadjuk Isten igéjét. Minél jobban tudatában vagyunk ennek, és minél inkább engedjük, hogy Isten szava munkálkodjon bennünk, annál inkább jellemezni fog minket a hitből táplálkozó élet. Ennek pedig az lesz a gyümölcse, hogy amikor hirdetjük Krisztust, amikor tanúságot teszünk róla, ez összhangban lesz életünkkel, ami az igehirdetés fontos feltétele. "Szentül, becsületesen, kifogástalanul élni" (10. v.), ez az eredményes igehirdetés kezdete és feltétele. MK
| EGYÉB |
Szent Gály Kata:
Tetteiket ne kövessétek!
hányszor torzítom el arcodat
olyanná faraglak, aki nem kényelmetlen
mert azt akarom,
hogy te felelj meg nekem
hogy helyeseld
amit teszek
hogy áldj meg,
de csak engem
és azokat
akiket én szeretek.
Kosztolányi Dezső egyik elbeszélésében leírja, hogy mint gyereknek vasárnapi játék közben elszakadt a nadrágja. A szigorú paptanár behívta a szobájába. A kisfiú a büntetéstől való félelmében alig mert belépni. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor tűvel, cérnával, foltozófával a kezében fogadta, és nekilátott a szakadás bevarrásához. Közben így töprengett: először is megdöbbentem azon, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt azon tépelődtem, vajon nem jut- e a pokolba, mivel vasárnap tilos varrni? most már tudom, hogy nem kell féltenem. Azóta ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel, cérnával és foltozófával képzelem el őket.
(Kosztolányi: Elbeszélések)
