| SZENTMISEKOMMENTÁR |
Bertalan atya kommentára
A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Az Úr ott áll útjaink végén. Vigasztaló, bíztató szava száll az úton járók felé: Házában sok lakóhely vagyon. Elébe siet a megfáradtaknak, fölemeli az elesetteket. A tékozló fiúkat is hazavárja. A templomban, ahol hívó szavát hallgatjuk, kegyelme új erőt kölcsönöz, megbocsátó szava felemel, itt készülünk fel az örök találkozásra.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az évezredek országútján az emberek megszámlálhatatlan serege jár. Istentől indul az emberáradat és hozzá tér vissza. Isten szava mindig eljutott az úton járókhoz. A kinyilatkoztatott tanítás, az Úr üzenete érkezik hozzánk az igeliturgiában.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Jézus Krisztus átadta magát az emberek megmentésére, engedelmes volt egészen e kereszthalálig. A szentmisében megújított keresztáldozat példája arra szólít, hogy mi is egészen átadjuk magunkat Istennek.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A mennyei Atya gyermekei vagyunk, egy család tagjai házában és asztala körül. Atyai gondoskodása nem hagy elveszni az úton, kérő imádságunkat meghallgatva segítségünkre siet. Istent és egymást szeretve biztonságosan haladunk a végső cél felé.
| ELMÉLKEDÉS |
Forrás: Ócsai József
Kedves Testvérek!
Az egyházi év végéhez közeledve a figyelem egyre inkább a végső dolgok felé irányul. A mai evangéliumi példabeszéd is erről szól. A példabeszédben a szolgák ura Jézus, aki útra kelve szolgái - tanítványai között szétosztja vagyonát: az egyiknek öt talentumot ad, a másiknak kettőt, a harmadiknak egyet. Távolléte az Egyház ideje: Jézus Krisztus menybemenetelétől a második eljöveteléig tartó időszak. Hazatérése az utolsó ítélet, amikor mindenki számadással tartozik. Felületes ránézésre úgy tűnhet, hogy ez a példabeszéd pontosan igazolja korunk gondolkodását és cselekvését.
Ez pedig az, hogy korunkban mindenáron arra törekednek az emberek, hogy karriert csináljanak magunknak, hogy csak sikerélményekben legyen részük. Tagadhatatlan, hogy sikerélmények nélkül siralmas az élet, és az elért eredmények újabb teljesítményre serkentenek. De sokan állandóan csak az érvényesülésen és a győzelmen járatják eszüket, s előttük csak az számít valakinek, aki viszi valamire. Ha pedig ez nem sikerül nekik, akkor úgy gondolják, hogy amit nem tudtak ők elérni, az a gyermeküknek kötelességük lesz megvalósítani. Így saját álmukat erőszakolják rá gyermekeikre, fütyülve arra, hogy a gyermeküknek éppen mihez lenne kedve és tehetsége.
Mikor a szemináriumban készültem a papságra egyik évben egy olyan fiatal lépett sorainkba, aki az első napoktól kezdve az egyetemen mindig csak a maximumot produkálta. Félévi vizsgái mind ötösre sikerültek. Ám hamarosan kiderült, hogy ez csak látszat. Az illető egyáltalán nem volt zseni, s amit elért azt emberfeletti erőfeszítésekkel tette meg csak azért mert szülei első elemista korától ennek az elvárásnak tették ki szülei: mindenben a maximumot hozni. A végén már ő sem vette észre, hogy megszállottja lett ennek az értelmetlen hajtásnak, s a végeredmény az lett, hogy idegileg teljesen kikészült, s be kellett fejeznie tanulmányait.
Az eredmények és a teljesítmények megszállottjai sokszor megfeledkeznek arról, hogy emberi létünk velejárója a kudarc, ami mindenkivel megesik több kevesebb gyakorisággal. Akik csak a teljesítményre építenek, azok a kudarcot képtelenek elviselni, s ha nagy kudarc éri őket megesik, hogy öngyilkosok lesznek. A teljesítményre és ellenteljesítményre épülő mai közfelfogás szörnyűséges és embertelen eredménye, hogy manapság előbb-utóbb a társadalom szemétdombjára, az árkok partjára szorítjuk és pusztulásra ítéljük mindazokat, akik megfelelő teljesítmény hiányában képtelenek beszállni a technikai fejlődés emberőrlő malmába.
Ezek után a mai evangéliumot olvasva óhatatlanul úgy tűnik, mintha örök üdvösségünk is a teljesítményektől függne. Hiszen a példabeszéd szerint, aki a kapott öt vagy két talentumot sikerrel kamatoztatta, a bemehet az üdvösségbe, de aki egy talentumot kapott és nem vitte semmire, azt kidobták. Ha már az Isten országában is a törtetőket pártolják, akkor hol az igazság?
Ha tüzesebben szemügyre vesszük a példabeszédet, akkor kiderül, hogy az előbb említettekhez semmi köze nincs; egyáltalán nem a mai gondolkodást pártolja a példabeszéd.
Istentől nemcsak létünket kapjuk, hanem képességeinket is. Ezeket kamatoztatnunk kell Istenünk és embertársaink javára. Képességeink tehát nem olyan magántulajdonok, melyekhez másoknak semmi közük. Az ember közösségi lény és ez a közösségi vonása képességei esetében is megmutatkozik. Adott esetben felelősek vagyunk másokért kamatoztatni képességeinket. A felelősség pedig komoly dolog.
Egy történet szerint Angliában a walesi herceg, az angol királyi trón örököse szeretett gyors autókkal száguldozni. Ennek híre ment, mert hiszen egy herceg életében semmi sem maradhat titok a nagyközönség előtt. Egyik ilyen kocsikázása során megállt a földön dolgozó parasztok mellett és elkezdett velük beszélgetni, de nem mondta meg, hogy ő a herceg. Éppen dicsérte a kocsija gyorsaságát, amikor a paraszt bácsi rosszallóan megjegyezte:
- Jó, jó. De nem kellene olyan vadul hajtani. Hallom, hogy a walesi herceg is milyen vadul száguldozik kocsijával. Majd egyszer kitöri a nyakát. - Erre a herceg megjegyezte:
- Az az ő nyaka. Ha kitöri, a sajátját töri ki. Azt csinál vele, amit akar.
- Ön, uram, téved. - felelte a földműves - A walesi herceg nyaka egész Angliáé, hiszen ő a trónörökös. Felelőtlenül nem teheti ki veszedelemnek.
Ezen herceg elgondolkodott, mert az egyszerű embernek igaza volt.
Így vagyunk mi is az Istentől kapott képességeinkkel. Nem csak a miénk azok, nem pusztán a magunk törtetéséhez kaptuk eszközül, hanem Isten és az embertársaink szolgálatára.
Ezeket a képességeinket ápolni, fejleszteni kell. Ezt mutatja a példabeszédben az első két szolga, aki az öt, illetve a két talentumot megkétszerezte. S aki csak egyet kapott és elásta, az nem mehetett be az üdvösségre. Olyan ez, mint amikor valakinek kitűnő nyelvérzéke van idegen nyelvek tanulásához. De ha valaki az idegen nyelvet nem gyakorolja állandóan, akkor semmit sem ér a képessége; olyan mint az elásott talentum.
Fölmerülhet a kérdés, hogy miért "igazságtalan" az Isten a képességek kiosztásában. Hiszen az egyik szolgának öt, a másiknak kettő, a harmadiknak egy talentumot ad. Úgy tűnik, hogy igazságtalan az elosztás. Egyáltalán nem, mert aki többet kapott, attól többet vár el, aki kevesebbet, attól kevesebbet. Hiszen aki öt talentumot kapott másik ötöt szerzett rajta, s aki kettőt, az másik kettőt és nem ötöt. Vagyis Isten nem vár el tőlünk emberfeletti teljesítményt: valóban csak annyit, amennyit a kapott képességeink alapját tudunk produkálni. És a legfontosabb: a végeredmény. Aki két talentumot kapott, az éppúgy bemehet "ura örömébe", az üdvösségre, mint az aki ötöt kapott. Minden bizonnyal, a harmadik is bemehetett volna, ha a kapott egy talentumon csak egy másikat is szerez.
A harmadik szolga kinnrekedésének még van egy oka. Ha odafigyeltünk azt mondta: "félelmemben elmentem és elástam a földbe." Ez a szolga tehát alapvetően fél az urától. Ez figyelmeztetés számunkra: Istentől nem szabad félni, és félelmünkre hivatkozni, mikor tétlenek vagyunk, mert a mi Istenünk nem a félelem Istene. A mi Istenünk szerető, gondoskodó Atya, aki törődik gyermekeivel, sokkal jobban, mintsem azt gondolnánk.
Az elkövetkező ítéletről szól tehát a mai vasárnap üzenete. Arról, hogy "az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj". Éjjel sötétség van. "De ti, testvérek, nem jártok sötétségben, hogy a nap tolvaj módjára meglephetne titeket. Hiszen mindnyája a világosság és a nappal fiai vagytok" - mondja Szent Pál. A világosság eszközei, képességeink tehát a kezünkben vannak, mert Isten megadta nekünk. "Ne aludjunk hát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok!"
Ámen.
Forrás: Vasárnapi Kalauz - http://www.piar.hu/pazmany
O: A hűség, a szorgalmas munka és az istenfélelem teszi az asszonyt igazán értékessé.
S: Legyünk állandóan készenlétben, mert váratlanul jön el az Úr!
E: Isten ránk bízott adományairól számadással tartozunk.
Eszeveszett lenne, ha az óceánt egy pohárba akarnók önteni. Az emberi képességek különböznek, és így van ez jól! Mindnyájunk számára azonban van egy fölső határ, ameddig tanulásban, tettben, érzésben eljuthatunk. Azon túl erőlködni buta gőg, de a határig menni kötelesség, amit egyszer számon kérnek!
Nem tudjuk, hogy mikor jön az Úr napja, a vég és a teljesedés napja. De eljön minden ember számára, talán gyorsabban is, mint ahogy gondoljuk. Addig pedig hűségesen kell munkálkodnunk. A hűség: nemcsak megtartani azt, amit kaptunk, hanem munkálkodni, nőni és érni általa; felkészülni, hogy minél többre jussunk Isten-adta képességeinkkel.
Első olvasmányhoz / Péld 31,10-13.19-20.30-31
A Példabeszédek könyvének vége a női eszményről szól. Olyan ez, mint emberi megvalósítása a "Bölcsesség úrnőnek", akiről a könyv előbb szólt. Az ilyen asszony drága hitves, gondos háziasszony, igazi kincs, a ház szerencséje, "üdvöskéje". Övé a valódi bölcsesség, ahogy e könyv érti: az istenfélelem! Isten nagyságának s közelvoltának félő-tisztelő tudatában él. Nemcsak övéinek dolgozik, bőkezű a szegényekhez is. Boldog, ha adhat, segíthet, így tehát Istenhez hasonlít. (Péld 9,1-6; 12,4; Sir 26,1-18)
Válaszos zsoltár / Zsolt 128(127),1-2.3.4-5
Az istenfélelem áldása
Szentleckéhez / 1Tesz 5,1-6
A kereszténynek jövője és reménye van. A jövő fénye, mely megvilágítja a jelent is: az "Úr napja" (1Tesz 5,2). Szent Pált kérdezik a "napja és órája" felől, s ő úgy felel, mint Jézus. Nem az időpont a fontos, hanem a tény: maga az Úr! Jön mint Bíró és Üdvözítő, vádló és megváltó. Azok számára, kiknek nincs reményük, az Úr jötte "hirtelen romlás" lesz. Jelen világunkban együtt van "fény és sötétség", de az Úr napja kinyilvánítja, ki tartozik a világossághoz. "Ti mind", szól Pál a megkereszteltekhez, már "nem vagytok az éjszakáé, hanem a nappalé, aki Krisztus". De ezeknek is szól a figyelmeztetés: Legyetek éberek, józanok! Hit, szeretet, remény kell, hogy el ne pusztuljon a világ (keresztényekkel együtt) részeg kábultságban, önáltató hamis biztonságban. (5,1-3: Lk 12,39-40; Mt 24,36.42-44; 2Pt 3,10; Jel 3,3; Jer 6,14; Lk 21,36; Jer 4,31 # 5,4-6: Ef 5,8-9; Róm 13,12-13; 1Pt 1,13; 4,7; 5,8)
Evangéliumhoz / Mt 25,14-30 vagy Mt 25,14-15.19-21
Mint az okos és balga szüzek hasonlatában a későn érkező vőlegény, úgy itt a talentumok példájában is, az Úr csak hosszú idő után jön vissza. Mindkét példa felteszi, hogy az Úr érkezése elhúzódik. De egyszercsak váratlan megjön, s mindenkit tettei szerint ítél. A szolgákra képességeik arányában több vagy kevesebb talentum volt bízva (egy arany talentum = 6.000 drachma = kb. 4.000 dollár). Mindenkinek a maga küldetését kell járnia, de jutalmat nem a kapott talentum, hanem a hűség arányában nyer. "Jó és hű" az okos szolga, aki nem fárad bele az Úr várásába, és nemcsak a jövőről ábrándozik, hanem a jelen feladatai közt él, és hasznosítja talentumait. Nincs itt "érdem", mindig "haszontalan szolgák" maradunk. Az Úr jutalmaz, mert egyedül Ő a jó, s a jutalom Ő maga. A lakoma az Ő boldogító társasága. (Lk 19,11-27; Mk 13,34; Mt 24,45-51; 18,23; 2Kor 5,10; Lk 16,10; Jn 15,11; 17,24; Mt 13,12; Lk 8,18)
Szentségre várva
Mindenki megkapja Istentől a magáét, nem "érdem" szerint, hanem hogy mit képes befogadni. A Szentség lakomáján mind az élő Kenyeret vesszük, de élővé és éltetővé kinek-kinek hite és szeretete szerint válik.
Elmélkedés
A talentumok
Talentum sokféle van; egyiknek öt, másiknak kettő, vagy egy. Ezek természetes s természetfölötti erők és adatok, melyekkel szemben állok "én", akinek e talentumokat egyéni, szép életemmé kell földolgoznom; dolgozzatok, szerezzetek, alkossatok, -- mondja az Úr, -- senki sem megy be "Ura örömébe" azért, mert öt, vagy két talentuma van, valamint az egy talentum nem akadály abban, hogy valaki az örömbe bemenjen. Isten ide állított, így szerelt föl, s bármilyen legyek, van erőm hozzá, hogy bemenjek örömébe. Az "én", a lélek a fő; ez a lélek a maga öntudatában szemben áll saját maga tehetségeivel is, melyek nem tőle vannak, s boldogsága attól függ, hogy föleszmél és mondja: Íme Uram, itt vagyok; hálát adok és örülök, hogy vagyok, fölhasználom tehetségeimet s szolgálok neked!
Azért sem ment be senki "Ura örömébe", mert öt új, vagy két új talentumot szerzett, ha ezalatt külső műveket, vagy sikert értünk, pl. tudományos műveket, szónoki sikereket, gazdagságot, hírt, találmányokat. A rajtam kívül álló mű, a tudomány, vagy külső érvényesülés nem az én egyéniségem, hanem inkább csak egy-egy funkcióm. Mindez több oly föltételtől és kelléktől függ, ami nem én. -- Ha a mű, a siker volna az érték, akkor nem az ember volna a cél, hanem a mű, és az ember eszköz volna hozzá. -- Azután meg, kielégít-e valakit a külső mű, a siker? "Nem igen volt nagy szellem, ki a szándék és teljesítés közti szakadékot kínzón ne érezte volna, ki nem akart sokkal többet mondani, mint amit tudott." -- A művek csak tükrözései, csak csipetei a belső világnak. Ne szolgáljak tehát sikernek, hírnek és ne bántson, ha e részben szerencsés nem vagyok.
A lét súlypontja nincs a talentumokban, sem a sikerben; nem azért élünk, hogy tudósok, művészek, technikusok, kultúremberek legyünk; ezek mind a nagy világfejlődés relatív adatai; hanem a lét értéke maga az Isten dicsőségére folytatott, tehetségeinknek megfelelő munka. Az én értékem nem az, hogy öt talentumom van, s értéktelenségem sem az, hogy egy talentumom van, hanem az, hogy kötelességet s szolgálatot híven teljesítek, s várom az Úr örömét. Tudom, hogy Isten adta, amim van; tudom, hogy hasonulnom kell hozzá erőim kialakításában, gondolatban, akaratban, érzésben, hitben, szeretetben; tudom, hogy az életnek végtelen jelentősége van; erre felé járok bízó, munkás életben.
"Vegyétek el tehát tőle a talentumot, és adjátok annak, kinek tíz talentuma vagyon... Mert mindannak, kinek vagyon, adatik, attól pedig, akinek nincs, amivel bírni látszik is, elvétetik tőle". Aki fölhasználja a tehetséget az isteni, szép, belső világ kialakítására, az egyre bővelkedik; egyre több, mélyebb, tisztább öröme lesz; aki pedig a világért, az utcáért, az ingerért dolgozik, egyre szegényebb lesz; minél öregebb, annál szomorúbb lesz, "s míg (reményeid) lepkeszárnyát kergeted, lezúg hiába életed, és állasz pályád szélén" [Kölcsey]. (Prohászka: ÖM, 7:292; 30)
+
Jóban-restség
A jóba-restség lélek-lazulása, ész elpetyhüdése, szívnek bénulása;
hit dolgával mitsem-törődés, csak önkereső felőrlődés.
Gyűlölve néz már hivatásra, föld hívságát nézi magasztalással...
Az Úr ügyének ócsárlása jön, hogy mily "nehéz, könyörtelen"?
Úgy beleunt a zsoltárlásba... Vidám napot csak Föld terem...
Szolgálatban ő rozsdás vas, kérgesült, de kül-dolgokban érdeke feszült.
Kívül nyüzsög, belül megáporul. Törvénynek hajlad, de csak látszatbul.
Ki híven szótfogad, nem tudja, mi a renyheség!
Kül-tettein is: tökélyes, hogy Urának tessék!
Mert tunya szív és hívő-lélek egymással össze sose férnek.
Magánost ámde egyre kísért röstség;
holtáig kell, hogy ezzel elküszködjék!
A tunyának tetszik vendégeskedés,
víg cimborákkal kedélyeskedés.
"Röst-ördög" sürgeti, hogy gyűjtsön "eztet-aztat"
"alamizsnára" (s inni) jó, ha kissé gazdag.
De önzetlen szív éleszthet halódó lelket,
míg önző lusta, gyáván kárhozatba veszhet...
(Lajtorjás Szent János: Paradicsom lajtorjája)
+
Lelkiismeret
Dicséret éppúgy nem gyógyíthat rossz beltudatot, mint gyalázás sem sebezheti a jót. -- Ítélőszék van tebenned: Isten a bíró felőled, lelked vádló, benső rettegés a büntető bitó (57. zs.). -- Bűnnek rabja hova fusson? Önmagával hordja magát, bármi rejtekbe is jusson. Rossz beltudat meg nem futhat: nincs menedék, magát űzi! Múlik gyönyör és letűn', egy marad meg, csak a bűn! (Szent Ágoston)
Elmúlt korábbi, s nem lett múlt; kisiklott kézből, szívből el nem hullt. A megtörténtből nem lesz meg nem történt! A szív rá későn döbben: mi tétetett időben, az tett marad, míg tart öröklét! -- Ugyan mit adhat Ő jobbat magánál? -- Isten leszen mindennek mindene; az értelme fénynek telije; akaratra béke, végtelen: emlékezetre folytonos jelen! (Szent Bernát)
Ráruházva minden erkölcsi mérlegelést az egyéni "magán" lelkiismeretre, mely féltékenyen magát befalazta önmagába és föltétlen bírájává tette önnön döntésinek, -- az "Új Morális" majd végleg elfordul Krisztustól. (XII. Pius, 1952-ben)
Lelkiismeret a szabad lélek jó kalauza, de ez korlátlanul nem szabad. Isten segít, hogy valódi szabadságra jussunk az igazság által. Nem szolgálja az "üres szabadságot" -- mondhatnám, a csak létező (exisztenciális) eszméjét -- hanem a lelket igazsághoz kötelezi. A lelkiismeret kétségkívül felelős -- Istennek és a Tőle állított tekintélynek! (Frank Morriss)
+
Gonoszság nyolc szelleme
Tudod testvér, nyolc gonosz elme-kísértet,
mely tör, lerántja, zaklatja a bűnre! Beszéltek
szentatyák régóta róla, hogyan támad a silány nyolc!
Egy a torokra jön: unszolja: nyalakodna! -- Sikamlós
undok kéjvágy folyton les rád. Harmadik: a fukar kincs szomja:
sose telt be! -- Négy: a ferde szem irigye, bús gondja a máson!
Ötös: harag, önszívébe aki harap s a testvérbe!
Hat: a restség, tömi testét, s lopja napját henyélve...
Hetes: hiú dicsvágy, magát bárki fölé föltoló,
Nyolcas: gőg, ki megvet mindent, s Ég föld néki hódoljon!
Hogy az őrült gyalázatos vágyaktól megszabadulj;
fékezz testet, megtörj lelket! Virrassz és kegyelmet koldulj!
Imádság a lelke ennek! Óvd szemérmet: szád és szemed'!
S ne ítélj, ne firtass: "álló féljen, még eleshet!" Hát követ
ne vess másra, bukott embertársra! Halált fontold s bús véget!
Tűrj szívesen fáradtságot, szomjakat és éhségeket.
Mitse tégy, hiú dicsőség hogyha hajszol,
titkon tedd a jó tettedet, csak az Úrnak láttán!
Vigyázz, ne vonzzon dicséret, emberek közt tisztelet:
díszruhák és első helyek, kamasz-lázát kiheverd!
Sőt a legdrágább kincsnek azt vedd: gyaláz gonosz, támad és fedd!
Rágalom ér, vétkell vádlón: mint a Mester, "függsz Fádon..."
Sőt: magad hidd: bűnös vétkit a magadé meghaladja!
(Kaptál, ugye, benn több kegyelmet! S hogy feleltél a malasztra!?)
(Damaszkuszi Szent János tanítása ritmizálva)
forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Hitoktatási felügyelősége
Mt 25, 14-30
"Mivel a kevésben hű voltál, menj be Urad örömébe!"
Van egy érdekes mondás, hogy ha valami fontosat kell valakire rábízni, akkor a legelfoglaltabb embert kell keresni, mert ő bizony végre fogja hajtani. Aki kevéssel foglalkozik, bár több ideje van, sajnos már megtanulta, hogy a saját kényelmére vigyáz, és csak keveset fog elfogadni. Aki már sok mindennel foglalkozik, tudja felmérni és értékelni a feladatok súlyát és mindig talál elegendő időt rá, mert értékeli a feladatot, illetve a szolgálat lehetőségét is értékeli. Erről beszél a mai evangélium.
Mind az anyagi, mind a lelki, mind a szellemi javak esetében nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy "akinek van, annak még adatik, akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van". Erre a megkerülhetetlen valóságra akar Jézus figyelmeztetni. Az élet vagy növekszik, vagy pusztul. Megállni, "tartani a szintet" nem lehet. Isten Lelke folytonosan munkálkodik bennünk és a világban: akiben nem bontakozik épp valami, - abban sorvad. Túlságosan a tárgyak bűvöletében élünk, pedig az élő, a sarjadó, fejlődő valóság a mi helyünk a teremtésben. Ha egy használati cikket megszereztem, az megvan (bár az is kopik, avul, amortizálódik!!). De már egy csokor virág vagy egy háziállat esetében sincs így, hát még egy személyes kapcsolat kialakulásával! De önmagammal sem! Ha valamit elértem, máris indulni kell az új csúcs felé, ha a hitemben valamit fölfogtam, máris vágyakozni kell a továbbra.
Isten mindent nekem akar adni, és aki azt mondja: "Köszönöm, nem kérem, nekem ez már elég, amim van" Isten jóságában való mélyebb részesülést mondta le. Ennek az embernek kicsinyes a szíve. Nem képes többet befogadni. Nem a többről van szó, hanem arról, hogy lelkünket, szívünket kell kitágítani arra a szintre, hogy úgy tudjunk szeretni, mint Jézus. Csak az juthat el a szolgaság lelkétől az istenfiúság lelkéig, akiben nem a félelem, hanem a bizalom munkál Ura iránt.
Forrás: http://www.katolikus.hu
Vajon felhasználjuk-e talentumainkat? (Mt 25,14-30)
a) A talentumokról szóló példabeszédet Jézus hallgatóságában először is a farizeusok és írástudók vonatkoztathatták magukra. Ők voltak megbízva azzal, hogy a hagyomány és a törvények fényében felelősséggel vezessék a népet. A példabeszéd harmadik szolgájához hasonlóan azonban akiben nem volt bátorság és kezdeményezőkészség az írástudók és farizeusok is elásták az igazságot azzal a helytelen törekvésükkel, hogy megőrizzék tisztaságát. Kényelmes helyzetüket nem akarták azzal kockáztatni, hogy új gondolatokat vegyenek fontolóra, hogy komolyan odafigyeljenek Jézus tanítására. Pedig Jézus megjelenésével beteljesedett Isten ígérete, mely szerint ő fog szabadulást hozni az emberiség számára, és teljessé teszi az igazság kinyilatkoztatását. Ez új döntési helyzetet teremtett. Valaki vagy kockáztat, Jézust választja és ezzel a növekedés, a beteljesedés felé való lépés mellett dönt, vagy a biztonságot, a kényelmet választja és ezzel megtagadja Jézust. Közbülső választásra nem volt lehetőség.
b) A hívő közösség számára a példabeszédnek először is eszkatologikus távlata volt. A talentumokat osztó gazda Jézust jelképezi, akinek eltávozása a mennybemenetelre érthető. Hosszú ideig van távol, amelyben benne van a várakozás is a visszatérésre, amely a második dicsőséges eljövetelre értendő. Ebben az esetben a szolgákkal kapcsolatos számadás az utolsó ítéletet jelenti, amely akkor fog megtörténni, amikor az Emberfia majd visszatér. A szolgák jutalma pedig a végső dicsőségben való részesedés lesz. A talentumok közvetlen értelmezése is könnyen érthető ebben az összefüggésben. Az Úr különböző ajándékokat, karizmákat bízott egyes hívőkre, amelyeket közösség javára kellett kamatoztatni. A kezdeményezés, a vállalkozó kedv hiánya ezekkel az adományokkal kapcsolatban is jelentkezett. A körülmények is nehezítették a talentumok kamatoztatását. Már számolni kellett az üldöztetésekkel, a hívő tapasztalhatta, hogy nem fogadják be a társadalom életébe, száműzik, sőt halállal fenyegetik. Milyen talentumokra gondolhatunk? Mielőtt a konkrétumokba próbálnánk bocsátkozni, próbáljuk meg területeit kijelölni. A talentum elsősorban kegyelem, amely Isten ajándéka, és valami módon mindig az üdvösség elnyerésében segíti a hívő embert: A talentum kamatoztatása így azt jelenti, hogy a Krisztusban hívő az üdvösség elnyerésének szándékával igyekszik a kegyelem segítségével és a hit irányítása mellett élni, tervezni, cselekedni. Ezen belül a karizmák adományának az a rendeltetése, hogy segítségével a hívő a közösséget építse. Ez abban a helyzetben, ahol egyre fenyegetőbben jelentkeztek az ellenséges erők, azt jelentette, hogy a hívő közösség belső összetartó erőinek is növekedniük kellett. Ez elsősorban az eucharisztikus közösségek lelkiségének folytonos elmélyülését jelentette. A fenyegetett hívek Jézus közelségében érezték magukat a legnagyobb védelemben. Ez elsősorban nem azt jelentette, hogy az üldöztetések veszélyeinek elkerüléséhez ez a közösség jelentette a legnagyobb biztonságot, hanem inkább azt, hogy Jézus közelében érezték magukat a legerősebbeknek a fenyegetések elviselésében.
c) Melyek azok a talentumok, kegyelmi ajándékok és karizmák, amelyek a mai hívő élethez szóló kegyelmi ajándékok? Közvetlen isteni eligazításokra nem számíthatunk a kérdés megválaszolására, azonban az előző helyzetek bemutatása elegendő segítséget nyújt ahhoz, hogy megnyugtató választ adjunk a kérdésre. Mindig számíthatunk azokra a kegyelmekre, amelyek az üdvösség útján való járáshoz szükségesek a mai körülmények között. A két különleges tényező a földi jólétnek, kényelemnek a keresése, a pénz és az élvezetek bálványozása. Így az üdvösség kegyelmei különös bőségben állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy ezekkel a kísértésekkel szembeszálljunk és a maguk helyén eszközökként tudjuk felhasználni magasabb értékek szolgálatában. Ezeknek a kegyelmeknek a felismerésére már azért is szenteljünk figyelmet, mert a példabeszéd tanítása szerint komoly felelősséget kell vállalnunk azért, hogy ezeket a talentumokat valóban kamatoztatni akarjuk. A másik terület, ahol bizalommal számíthatunk a talentumokra, a kegyelem ajándékaira a hit korszerű meggyökereztetésével van kapcsolatban, és a hit irányítása mellett alakított élettel. A hit korszerű bemutatásához sok szempontra kell figyelnünk. Az alapvető az, hogy Isten Szava, a kinyilatkoztatás felé személyes érdeklődéssel megnyissuk szívünket. Ehhez hozzátartozik az a mély meghajlás is, amely csak Istennek szól és semmi mással össze nem hasonlítható. Vajon ehhez a feladathoz elegendőképpen felhasználjuk-e a talentumokat? Ma olyan sokfelé csalogat minket az élet, azok az igények, szórakozások, vágyak, amelyeket újságok, emberek, filmek, tudósítások ébresztenek bennünk, hogy folytonos a kísértés: Isten Szavát ne vegyük komolyan, ne figyeljünk rá. Pedig az is feladatunk, hogy gyermekeink szívét, érdeklődését is segítsük megnyitni Isten felé! Ehhez is rendelkezésünkre állnak azok a talentumok, amelyek kamatoztatásra várnak. Ahhoz, hogy ez az érdeklődés korszerű legyen, és valóban elősegítse a hívő magatartást, vegyük figyelembe a történelem, a lélektan és a természettudományok segítségét is. Olyan módon is, hogy figyelembe vesszük a nehézségeket, amelyek látszat szerint akadályozzák a kinyilatkoztatás elfogadását, de vegyük igénybe pozitív támogatásukat is. MK
| EGYÉB |
"A walesi herceg híres volt arról, hogy autójával vakmerően vezet. egyszer egyik útján megáll a föld mellett, melyen parasztok dolgoztak és szóba elegyedett velük, megőrizve inkognitóját. Amikor az autójáról beszélt, az egyik paraszt megjegyezte, hogy a hercegük is szeret száguldozni, csak egyszer nehogy kitörje a nyakát. Ha kitöri, az ő baja és a dolga. jegyezte meg a herceg. Nem úgy van az uram! válaszolt a paraszt, a herceg nyaka egész Angliáé, hiszen ő a trónörökös."
+
Annyiszor kézbe vettél Istenem,
mit ritka követ a mágusok,
vizsgálgattál, megtartsál, vagy eldobj,
egyedül Te... te tudtad mi vagyok.
egyedül Te... te tudtad mi Istenem,
mit rejt a kő a horpadás, a nyom.
Érdemes valamit tenni velem,
vagy porrá zúzz és elfújd a porom.
...
Annyiszor kézbe vettél Istenem,
Már el se hiszem, hogy messze dobsz.
Mint ritka követ hasogatsz, formálsz,
hogy gyűrű legyek az ujjadon.
