| SZENTMISEKOMMENTÁR |
Bertalan atya kommentára
A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: A templom Isten családjának találkozóhelye. Urunkat rejtekben mindenütt megtaláljuk. A mennyei Atya azonban együtt akar látni bennünket. Örvendezzünk tehát a testvéri közösségben. Senki félre ne húzódjék, együtt imádkozzunk és énekeljünk.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Felhangzik az Úr szava szeretett családja körében. A gyermek figyelmével, tiszta érdeklődésével hallgatjuk. A pap szavait követően a szent csendben kérdezgessük magunktól: "Mit is mondott ma nekem az Isten?"
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az asztalt körülveszik a családtagok. Mi most az Isten asztalánál állunk. A pap az oltárra helyezte ajándékainkat, Isten színe elé vitte könyörgésünket. A következő percekben Jézus jön övéi közé akiket drága vére árán megvásárolt.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Isten és emberek előtt megvallottuk szent hitünket. Együtt imádkoztunk, énekeltünk, áldoztunk, testvéri közösségben. Isten népe megújult kegyelemben és szeretetben. Emlékezzünk rá, hogy nemcsak a templomban vagyunk Isten fiainak családja!
| ELMÉLKEDÉS |
Forrás: Ócsai József
Kedves Testvérek!
Az elmúlt vasárnap kezdődött el az a nyolc nap, melyet ökumenikus imanyolcadnak nevezünk, s melybe még a mai vasárnap is beletartozik. Ezen a nyolc napon fokozott figyelemmel imádkozik a Katolikus Egyház a többi keresztény egyházakkal az egységért.
A Jelenések könyvében van egy mondat, mely a laodíceai híveknek szól. Krisztus szemére veti a Laodíceai egyháznak: "Azt mondod: gazdag vagyok, meggazdagodtam és nincs szükségem semmire" Laodícea valóban elmondhatta ez, mivel ez a város akkor gazdag kereskedőváros volt, lakói jólétben, gazdagságban élték életüket, nagy figyelmet fordítva arra, hogy hogyan szerezhetnének még több vagyont. A város keresztény lakóit is megfertőzte ez a szellem: elkényelmesedtek a kereszténységben, hitük világias lett. Ezért veti szemükre Krisztus: "Nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a siralmas és szegény, a vak és mezítelen."
Ha megnézzük a minket körülvevő világot, akkor megismétlődik ez a jelenet. A mai elvilágiasodott, szekularizmus útjára lépett világ is elmondhatja a laodíceaiakkal együtt: gazdag vagyok - megvan mindenem, ami kényelmessé teszi életem: a tévé, a videó, az autó, a zsebem tele pénzzel, amivel azt teszek, amit akarok. Nincs szükségem már semmire. Nincs szükségem arra sem, hogy hitemért komolyabb erőfeszítéseket tegyek; hiszek egy valamilyen Istenben, legfeljebb még vasárnaponként eljárok templomba és kész.
Sok mindent nem veszünk észre, ami hiányzik életünkből, amit elhanyagolunk, ami miatt nyomorultak, siralmasak, szegények és vakok vagyunk. Többek között nem vesszük észre életünk kényelmes karosszékéből és nem csinálunk problémát abból, hogy egyikünk ebbe a templomba, másikunk a másik templomba megy imádkozni. A világ legtermészetesebb dolgának vesszük, mikor a valaki a mindenható televízión keresztül, vagy akár környezetünkben az egyházakról kezd el beszélni. Pedig Krisztus egyetlen egy Egyházat alapított. Az utolsó vacsora után Jézus főpapi imájában azért imádkozik: "hogy mindnyájan egyek legyenek".
De a történelem viharai és az emberi önzés tönkretette Krisztus álmát: Krisztus egyetlen Egyháza széttöredezett, megcsorbult. Ez a széttöredezés megmutatkozik abban a legszentebb dologban is, melyet Krisztus oly nagy gonddal készített elő a kenyérszaporításkor, s oly nagy szeretettel bízott apostolaira: az Eucharisztiában sem vagyunk egyek. Nagy méreteket öltött az a széthúzás, mely már a korintusiaknál is megkezdődött. Korintusban az agapénál a szeretetlakománál - mely a szentmisét követte -, ki-ki a maga vacsoráját vette elő - mert önzők és bizalmatlanok voltak.
Ezt a korintusbéli jelenetet én is megtapasztaltam évekkel ezelőtt. Egy ifjúsági találkozó volt Egerben, melyre sok fiatal összejött. Kiscsoportokat alakítottak sorsolásos alapon, melynek eredményeképp mindenki egy olyan csoportba került, ahol senkit sem ismert. A beszélgetés belenyúlt az ebédidőbe, s mivel közös ebéd nem volt, mindenki a magával hozott elemózsiának látott hozzá. A csoportvezető tett egy javaslatot: tegye be mindenki a maga kis elemózsiáját a közösbe és abból ebédeljünk. Úgy is lett. Mindenki betette középre az ebédjét. Ám a közös ima után szinte mindenki a sajátja után nyúlt és azt fogyasztotta el. Nem mertünk a másiké után nyúlni, mert nem volt meg bennünk a bizalommal teli szeretet légköre, mert még nem forrott össze a társaság.
Ennek épp ellenkezőjét is megtapasztaltam. Mikor még első éves teológus hallgató voltam, egy alkalommal az évfolyam közösen kirándult. Ebédkor mindent betettünk a közösbe és válogatás nélkül mindenből csipegetve jóízűen, jó hangulatban fogyasztottuk ebédünket - mert már ismertük egymást, a szeretet megvolt köztünk.
A keresztény egyházak megosztottsága az Eucharisztiában olyan, mint amikor mindenki a maga kis ebédje után nyúl mondhatni mindenki a maga Krisztusa után nyúl. Úgy néz ki ez egész, mintha Istenből, vagy Krisztusból több lenne, mintha lenne egy református, egy katolikus, egy ortodox Krisztus és még sorolhatnám tovább. Ez a megosztottság - szépítés nélkül kimondva - botrány a Krisztust nem ismerő világ előtt. Hiszen képzeljük el azt az Afrikai bennszülöttet, aki soha nem hallott Krisztusról, s egy napon két fehér ember megjelenik a faluban: mondjuk egy katolikus és egy református. Mindkettő elkezd beszélni az egy Istenről, s az egy Krisztusról, de másképp, s közben még egymásra acsarkodnak. Szinte biztos, hogy a bennszülöttek közül senki nem lesz tagja az új vallásnak, aminek követői nem értenek egyet.
Szerencsére ez a jelenet már a múlté, azóta jelentős falak omlottak le köztünk. De ha most fel is ismerjük, hogy nem ülünk egy asztalnál, hogy nem egy az Eucharisztiánk, egyik napról a másikra mégsem ülhetünk egy asztalhoz. Mi katolikusok nem részesedhetünk a reformátusok Úrvacsorájában, ők pedig nem járulhatnak a mi szentáldozásunkhoz. Nem azért mert jogi rendelkezések tiltják, hanem azért mert lelkünk mélyén még sok a seb, sok a meg nem értés - nem teljes bennünk a szeretet. Az Eucharisztia, a szeretet asztala pedig csak azokat engedi maga köré, akikben teljes a szeretet.
Nem véletlenül alapította meg Krisztus életének legfontosabb művét egy étkezéshez kapcsolva. Az ókori keleten az étkezésnek mindig volt egyfajta vallásos jellege. Valakit meghívni egy asztalhoz, valakivel egy asztalhoz telepedni egyet jelentett azzal, hogy az a másikat mindenestől befogadom, elfogadom. Mi ezt már ebben a nyugati kultúrában nem nagyon értjük, mikor legtöbbször csak úgy állva bekapjuk reggelinket, vagy az ebédet egy büfében, mert rohanunk. Legfeljebb ott maradt meg valami nyoma ennek az asztalközösségnek, mikor egy üzemi konyhán megy az étkeztetés. Itt megfigyelhető. hogy az emberek hogyan válogatják meg az asztaltársaságot. Hiába van egy idegen mellett három hely is üresen, oda nem ül, mert feszélyezve érzik magukat. Inkább oda ülnek, ahol szorosan is, de van még egy hely, mert az asztaltársaságot ismerik.
A különböző keresztény közösségek sem ülnek még le ma egyetlen asztalhoz - ahhoz az asztalhoz, melyet Krisztus alapított - mert még nincs meg bennünk a teljes bizalom, elfogadás, mert még feszélyezve érezzük magunkat egymás társaságában. A szeretet asztalánál ezeknek a bizalmatlanságoknak nincs helye. De ez nem jelenti azt, hogy ebbe a helyzetbe belenyugodjunk. Nem szabad elfelejtenünk Krisztus Urunk vágyát, melyért az utolsó vacsora után imádkozott és most is imádkozik: "hogy mindnyájan egyek legyenek". Nem szabad elfelejtenünk a laodíceaiakhoz, és mindannyiunkhoz intézet szavait: "Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és veletek fogok vacsorálni".
Úgy tűnik, hogy ez az egység már megvalósíthatatlan, mert a történelem könyörtelen kereke áthidalhatatlan szakadékot állított közénk. Beszélünk az egységről, de igazából nem is tudjuk elképzelni, hogy ezt a szakadékot hogyan tudnánk megszüntetni. Hosszú türelmes munkára van szükség, mint ahogyan a szakadék fölött először csak egy kötélhidat vernek fel, melyen csak a bátrabbak mernek átkelni. De aztán türelmes, átgondolt munkával lassan egy szilárd híd épül, melyen mindenki át mer kelni félelem nélkül. Ismerkednünk kell egymással, párbeszédbe kell lépni a nem katolikus keresztény testvéreinkkel. Nemcsak akkor, mikor az egységért imádkozunk, hanem mindig törekedni kell erre.
De egyről nem szabad megfeledkezni: minden erőfeszítésünk a semmivel lenne egyenlő, ha nem kérnénk és kapnánk meg Isten segítségét, kegyelmét imáinkban.
Itt, Jászárokszálláson nincsenek reformátusok, vagy más nem katolikus keresztények, s ebből kifolyólag az itt élő keresztények nem sokat észlelnek ebből a megosztottságból, mely botrány a világ szemében. Ez a hét, mikor világszerte az egységért imádkoztak a keresztények, legyen figyelmeztetés és figyelemfelkeltés: vannak olyan problémák a világegyházban, melyből ha nem is tapasztalunk semmit, de azért megvannak. Megvannak és mindannyiunk közös ügye kell hogy legyen. Ezért imádkozunk együtt a mindenható Atyaistenhez Krisztus Urunkkal együtt, hogy legyünk mindnyájan egyek, úgy, ahogyan ő akarja, nem pedig úgy ahogyan mi. S ha hiszünk az imádság erejében, akkor kérésünket biztosan meghallgatja Isten és létrehozza köztünk a hő áhított egységet. Bizton remélhetünk abban, hogy Isten segítségével egyszer majd egy asztalhoz telepedhetünk, hogy őszintén helyet adjunk Krisztusnak is asztalunknál, aki velünk fog vacsorálni az Eucharisztiában. Hinni és remélni kell abban, hogy ennek az egységfolyamatnak a végállomásaként egykor majd Krisztus asztalához telepedhetünk mindannyian, akik megkeresztelkedtünk a Szentháromságra, akik ugyanabban az egy Istenben, akik ugyanabban az egy Krisztusban hiszünk.
Ámen.
Forrás: Vasárnapi Kalauz - http://www.piar.hu/pazmany
O: Ninive lakói megtérnek Jónás szavára.
S: Minden földi érték mulandó.
E: Jézus meghívja első tanítványait; övéitől hitet és megtérést kíván.
Jézus tanítványai megérezték a Jézusból áradó erőt, de nehezebb volt nekik megérteniök küldetését. Messiási reményeikben egyre csalódtak. Jézus nem a hatalom és fönség Messiása volt, nem olyan, akire vártak.
Krisztus Egyházában és minden közösségében valami hasonló történik. A felelősek kiábrándulnak, mikor évekig tartó vesződségüknek oly kevés a látszatja. És a közösség minden tagjának oka van elégedetlenségre. De kettőt kell megfontolni: "Siker -- e név nincs Isten nevei közt!" (Buber), és aztán: mennyire hagytuk életünkbe mélyedni a megtérés fölhívását, a tevékeny hit hajtóerejét?
Első olvasmányhoz / Jón 3,1-5.10
Jónás kis könyve tanulságos elbeszélés, amely teljes egészében vallási mondanivalójáért hangzik el. Isten nemcsak Izraelnek Istene, Ő minden nép üdvösségét akarja. Egy nép, egy lélek sincs kizárva irgalmazó, megbocsátó szeretetéből. Ninive itt általában a pogány népeket jelképezi. Jónás prédikálására az egész város bűnbánatot tart, ezzel szemben Jeremiás jeruzsálemi bűnbánati fölhívása nem termett gyümölcsöt (Jer 36,25). A megtérés maga: a kegyelem ajándéka. Aki megkapja és megtér Istenhez, tudja majd, hogy Isten szeretete öröktől fogva várt reája. (3,1-5: Mt 12,41; Lk 11,32 # 3,10: 1Mz 6,6; Jer 26,3)
Válaszos zsoltár / Zsolt 25(24),4-5.6-7.8-9
Kérés vezetésért
Szentleckéhez / 1Kor 7,29-31
Szent Pál e szakaszban nem értekezést ír a házasságról, hanem a korintusiak konkrét alkalmi kérdéseire felel. A házasság rangja, állása az egyik kérdés. Az apostol visszautasítja a testnek és a nemiségnek bármi megvetését. Ha nem teljesen mond "igent" a házasságra, ennek oka nem a házasságban rejlik, hanem abban a helyzetben, amely a keresztényeké Krisztus első és második (világvégi) eljövetele közt. "Az idő rövid." E rövid időnkben házasság és szüzesség: gyász és öröm, vagyon és vagyontalanság -- minden relatív, viszonylagos.
A keresztény szüzesség (amennyiben igazán keresztény) nem menekülés önző, egyéni biztonságba, hanem a ránk közelgő végidőknek, az örök életnek nyugtalanító jele. Értelme az, hogy az ember szabadon rendelkezésére áll "Krisztus ügyének", egészen átadva önmagát Krisztusnak. (7,29: Róm 13,11; 2Kor 6,2.8-10 # 7,31: 1Jn 2,16-17)
Evangéliumhoz / Mk 1,14-20
Majdnem minden B évi vasárnap Szent Márk evangéliumát olvassuk. Ez az evangélium a Jézus szavairól és tetteiről szóló őskeresztény hagyománynak legősibb tanúsága. Az evangéliumban úgy szól és tesz Krisztus, mint "akinek hatalma van" (Mk 1,22). Három kimagasló helyen "Isten Fia" a neve (1,1; 9,7; 15,39), de egyik tanítvány sem hívja így; egész haláláig szemünk előtt rejtve maradt az Ő titka. Márk Jézus egész igehirdetését az "evangélium" szóval foglalja össze. Azonban maga Jézus személye, a Megfeszített és Föltámadott is tartalma az evangéliumnak: Ő maga az "Isten evangéliuma" (örömhíre), a jó üzenet, amelyet Isten küldött nekünk az eleve-megszabott időben ("az idő teljességében"). Jézus föllépésével, szavaival és tetteivel az Isten országa, Isten uralma, elérkezett. Jézus maga vezeti be. Megtérésre, bűnbánatra szóló fölhívása úgy hangzik, mintha a régi prófétákat követné. De az Ő fölhívása "jó hír", a megtérés annyi, mint hinni az evangéliumban, s e hit a kegyelem erőit, az istengyermekség új életét hozza, amiket a régi próféták a végső napokra ígértek. A hit maga tett, de Isten kegyelme is, ha az ember meghallja a hívást, és fenntartás nélkül követi. (1,14-15: Mt 4,12-17; Lk 4,14-15; Mk 6,17-18; Dán 7,22; Gal 4,4 # 1,16-20: Mt 4,18-22; Lk 5,1-11)
Szentségre várva
Az evangéliumban hinni ugyanaz, mint Jézusban hinni: Abban, aki eljött és hozzám egyre jön. E hit hajtóereje a remény, és lelke a szeretet az iránt, aki közösségébe, követésére hív, lelki egyesülésre.
Elmélkedés
"Íme, mi mindent elhagytunk."
"Akkor felelvén Péter, mondá neki: Íme, mi mindent elhagytunk, és téged követtünk; mi lesz hát velünk?" (Mt 19,27). "Mindent elhagytunk" -- mondja Péter -- halászkunyhót, hálót, sajkát, mindent. Nem gazdagságot, állást, rangot, de azt, ami szabadságunkban, hozzád való közeledésünkben, veled való egyesülésünkben akadályozhatott volna. Mi lesz tehát velünk? Királyok lesztek, és világot ítéltek! Mindenről lemondani nagy tett; aki ezt megteszi, megdicsőül, megítéli s megszégyeníti a röghöz, ingerekhez, élvezetekhez tapadt világot. -- Le kell mondanom 1. mindarról, ami bűnre visz és csábít; 2. az önmegtagadást azzal a szándékkal kell gyakorolnom, hogy az a lelkiséget, a szabadságot, az Istenhez való közeledést mozdítsa elő bennem. Az önmegtagadás fokain közeledünk Istenhez, ezek a mi királyi székünknek lépcsői. Menjünk bízvást föl rajtuk.
"Jézus pedig mondá: Bizony mondom nektek, hogy ti, kik engem követtetek... és mindaz, ki elhagyja házát, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy fiát, vagy szántóföldjét az én nevemért, százannyit nyer, és az örök életet fogja bírni." Nemcsak apostoloknál, hanem mindenkinél sürgeti az evangélium a lemondást s az odaadást Istenért. -- Jó a lemondás; a szakítás a földdel a nagy lelkek útja; ezt ki nem törülhetjük az evangéliumból. -- Szülő, férj, feleség, tán zokon veszik, kíméletleneknek nézik Krisztus e kijelentéseit, de ne ütközzenek meg ezen; testben hozunk áldozatot lélekért; életben, egészségben, vagyonért, tudásért, tehát ugyancsak a tökéletességért. -- Ne higgyünk a lágymeleg csitítóknak, kik elidegenítenek az áldozatos iránytól; ne hallgassunk a szirénekre, szentimentális idealistákra, kik arra buzdítanak, hogy "éljük ki magunkat". Nincs lelki műveltség erő s áldozat nélkül. Az élvezetvágy a népek elfajulását vonja maga után. Elsősorban tehát ennek letörésére nevelem magamat.
A szebb, nemesebb élet még inkább sürget áldozatokat. Hozzuk meg ezeket mély átérzésével annak, hogy Istenért hozzuk, a Fölség kedvéért. Ez a mi dicsőségünk, ha dicsőségére valamit adhatunk, vagy tehetünk; nagy a mi tartozásunk; örüljünk, ha hálából neki valamit fölajánlhatunk; rémes a mi adósságunk; érezzük magunkat boldogoknak, ha engesztelésül valamiről lemondhatunk. Mit nem tennék én is Krisztus véréért, a kegyelemért, Krisztusnak hasonlóságáért?! (Prohászka: ÖM, 6:262; 333)
+
Micsoda szív Jézus Szíve! A szeretetnek micsoda óceánja van benne és, ömlik ki belőle az egész földkerekségre! Óh minden szeretetnek bőséges és kiapadhatatlan forrása! Óh minden istentiszteletnek mély és kimeríthetetlen kútfeje! Óh minden szívnek isteni központja!... Óh Jézus, engedd meg, hogy imádhassalak téged lényed belsejében, hogy imádhassalak áldott lelkedben, hogy imádhassam Szívedet, amelyet ma reggel is láttam. Szeretném leírni, de nem tudom, annyira elragadó. Úgy láttam, mint egy eget, amely telve van világossággal, szeretettel, hálával, dicséretekkel. Magasztalta Istent, dicsérve emlegette nagyságát és felségét. (Olier atya, Tanquerey Aszkétika és misztika c. művéből, 800)
+
Semmi ne bántson, jaj ne riasszon.
Minden itt elmúl, Isten sose másul!
Jó türelemmel mindent győz ember.
Ki hordja Istenét: az hiányt sose lát.
S csak az Isten elég!
(Nagy Szent Teréz "jelmondata")
+
A szegénység
Szegénynek lenni, magában üdvös eligazítás megszentülésünk útján a sok belopódzó és makacs akadály közt. Gazdagság megrészegíti a szívet; a rendes lüktetését magasabbra fokozza, az elme vágyait fölszítja, lázba hozza. Még a hibátlan és derék gazdagok is teli vannak mesterkélt érzelmekkel, hamis részvéttel, a szükségletek, az illem és a helyes valótlan fölmérésével. A vagyon eltávolítja őket a közösségből, s úgy neveli, hogy kóros és torzult módon elszigetelődnek az emberiség valódi igényeitől, gondjaitól, fájdalmai, félelmei és reményei átélésétől. A vagyon kétségkívül elzárja tőlük a megalázódás szokott észrevétlen gyakorlatát, az önmegtagadást, a maga-fegyelmezést, pedig ezek nélkül a szentségben sosem jutnak magasabbra. Nemcsak a kényeztetett és fényűző, hanem a könnyen-élő és mindent bíró is sok furcsa vágyat ápolgat, túlzó aggodalmak, rendetlen óhajok, bolondos gondok közt él. Hát a szegénység minderre nagyon hasznos orvosság: maró valóban és durva az ínyünkre, de teli hatékony erőkkel. Egyfajta jó fegyelem az! Isteni Gondviselésünk aszketikus regulája. (Henry E. Manning)
Forrás: Kiss Ulrich SJ
Vajon Jézus egy kertészt vagy egy főkönyvelőt hogyan szólítana el a munkájából? S persze halász helyett bármilyen foglalkozást mondhatok. Nincs olyan, melyből nem hívhatna, nem hívott volna, és nem fog hívni a jövőben új munkatársakat. A mai mobilis társadalomban, ahol alig vannak már apáról fiúra öröklött foglalkozások, nem csodálkozunk ezen. Azon persze annál inkább: miért pont én kellek neki? Engem az nyűgöz le, hogy Jézus mindenkit a saját nyelvén szólít meg: a halászt „halászul”, a könyvelőt „könyvelőül”. Persze nem mindegy, hogy „halászni” fogjuk az embereket, vagy „könyvelni”, „menedzselni”, vagy „edzeni” stb.
Nekem a kivetett háló képe különösen sokat mond. Jézus nem pecázik, nincs csali: merít a teljességből. Így holnap akár te is hálóba akadhatsz. Persze nem csak Ő veti ki hálóját. Kedves barátomat és hittanosomat a Scientology csalogatja „tesztekkel” – érdekes de Jézusnak nem volt szükségei pszichológiai tesztekre. Egy másik nagyon jó barátom most koplal, és a világvégére készül guruja utasítására. Egy harmadik kínai horoszkópot készít nekem, és magáról azt vallja, hogy születése előtt kinézte magának leendőszüleit. Nagy halászszövetkezet megbolydult világunk! Sokan, akik „Istenért” se adnék fel kényelmüket, rutinjukat, hirtelen, minden átmenet nélkül követnek egy gurut, aki lelki „karriert” kínál. A környezet méltatlankodik, csóválja fejét, és … tehetetlen. De, kérdezitek, mi a különbség? Nem lehet, hogy Zebedeus ugyanilyen bosszús volt, amikor magára maradt? Nos, a különbség csak idővel derül ki. És ez a lényege: a guruval szakítani olyan, mint leszokni a drogról, a cigarettáról, az alkoholról, egy szenvedélyes kapcsolatról… Jézus nem drog. S még valami: ha ott állsz majd – vagy ott áll fiad, barátod, valaki, aki fontos neked, - összetörten a nagy kaland után, mindig bekopoghat Jézushoz. Szemrehányás nélkül befogad.
