A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Ma Urunk mennybemenetelét ünnepeljük. Feltámadott emberi testével és emberi természetével együtt emelkedett az égbe. Az örökkévalóságban élvezi a neki járó dicsőséget és közbenjár értünk a mennyei Atyánál. Templomunk ma az Olajfák hegye. Körülvesszük az oltárt, mint Jézust apostolai. Átéljük búcsúzásának pillanatait.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: A szentírás szavai a földtől búcsúzó Jézus üzenetét tartalmazzák. Lélekben mi is az ég felé tekintünk. Követjük Jézus eltűnő alakját.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Felajánláskor a mennyei Atya trónja elé helyezzük ajándékainkat. Ma átéljük, ahogyan az Isten Fia belép az Atya házának kapuján és elfoglalja trónját mindörökre. Ebben az égi szentélyben újítja meg áldozatát a világ végezetéig, valahányszor szentmisét mutatnak be a földön.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Bemutattuk áldozatunkat Jézus Krisztus halálának, feltámadásának és mennybemenetelének emlékezetére. Szentáldozáskor a mennyben-lakó megdicsőült Jézust vettük magunkhoz. Általa az örök dicsőségben élő Szentháromság bennünk-lakásában gyarapodtunk. Egyházunk ma felszította földön élő gyermekei lelkében a honvágyat az égi haza után.
Kedves Testvérek!
A mai napon Urunk mennybemenetelét ünnepli az Egyház, mely eseményről az olvasmányban hallottunk részletesen. Gyermekkoromban nem igazán értettem ezt az ünnepet: miért ünnepel az Egyház, amikor inkább szomorkodnia kellene, hiszen Jézus már ezután nincs velünk. Mert mennyi nagyszerű dolgot tett, amikor közöttünk járt, milyen izgalmasak voltak csodái, tanításai, s most ennek vége. Az Egyház pedig ünnepel. Mit lehet ezen ünnepelni?
Mikor alaposabban megismertem a keresztény hitet, akkor találtam meg az igazi helyét a mennybemenetelnek, és annak, hogy miért tölti el örvendezéssel ez az Egyházat.
Mert mi történik a mennybemenetelkor? Jézus Krisztus fölmegy a mennybe. Az a Jézus, aki föltámadt a halálból, akinek teste újra életre kelt. Ez a föltámadt Krisztus megy föl a mennybe testestől-lelkestől. A mennybemenetet nem egy fölszállásként kell elképzelni, hogy aztán aranyos bárányfelhők takarják el Jézust. A mennybemenetelnél arról van szó, hogy Jézus Krisztus a Szentháromság második tagja, a Fiúisten megy vissza a Szentháromság isteni közösségébe. És ebben a közösségbe viszi be emberi természetünket! Ez az ünneplésnek a tárgya: Jézus Krisztus emberi természetünket a Szentháromság isteni közösségébe vitte. Ez azt jelenti, hogy az embert mintegy megistenítette, mert isteni életében részesítette.
De miért van szükségünk erre a megistenülésre? Nem túl merész a mi vágyunk? Vagy nem érné be az ember kevesebbel?
A válasz: nem, nem éri be kevesebbel. Az embert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. S ez azt jelenti, hogy az Isten végtelen és ezt a végtelen utáni vágyat is megkapta az ember. Mindig magasabbra, mindig többet elérni, mindig boldogabb lenni. Nem tud megelégedni az ember egy élethelyzettel, mindig a jobbra, a többre törekszik.
Ez a törekvés mutatkozik meg abban is, hogy például nem elégszik meg azzal, hogy a földön jár. A magasba akar emelkedni. Megmássza a világ legmagasabb csúcsát a Mount Everest, csakhogy ő legyen a legmagasabban. De ezt sem elég. Repülni akar, mint a madarak. Repülőgépet gyárt, amivel már magasabbra tud emelkedni, mint a világ legmagasabb hegycsúcsa. De ez sem elég: még magasabbra. Rakétát készít és beleülve meghódítja a világűrt.
Jézus mindennél magasabbra visz bennünket mennybemenetele által. Nem egészen fizikai értelemben, hanem lelkünk mindig magasabbra törő vágyát elégíti ki, mikor emberségünket átisteníti mennybemenetele által.
De hogyan juthatunk mi is oda, ahová ő? Úgy ahogyan a hegymászó, a legmagasabb csúcsra. Ismeri az utat a völgyeken, szakadékokon, gleccsereken, hegygerinceken keresztül és alapos kiképzésben részesült a hegymászás fortélyait illetően. Mi is ismerjük az utat, és a fogásokat: mert Jézus megmutatta nekünk mindezt. Ő maga mondta: én vagyok az út. Tehát nagyon egyszerű a dolog, mindig Jézusra kell tekintenünk.
De nem úgy mint az apostolok, akik Jézust látva fölmenni az égbe ott álltak és néztek utána. Két angyal jelenik meg nekik és felrázzák őket "Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?" Hallottátok Jézus utolsó szavait: "menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!"
Nekünk is szól az angyalok figyelmeztetése és Jézus parancsa. Nemcsak az apostoloknak. Mert mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy égre emelt tekintettel tétlenül nézzük az Egyház erőfeszítéseit. Esetleg még bíráljuk is, hogy ezt meg ezt nem jól csinálja, s hogy így meg így kellene tenni. De mikor arról volna szó, hogy tegyen is valamit az Egyház nevében, segítségére, akkor a válasz az, hogy ez a papok feladata és a munkatársaikért. Esetleg még a hasznossági szemlélet alapján hozzáteszik: elvégre ezért kapják a fizetésüket.
Kedves testvérek! A keresztény hit ügye nemcsak a püspökök, papok és munkatársaik dolga, hanem az egész Egyházé. S az Egyház pedig nemcsak a püspökökből és a papokból áll, hanem mi mindannyian alkotjuk azt, akik meg vagyunk keresztelve. Mindannyiunknak szól Jézus felhívása: menjetek el az egész világra és tegyetek tanítványommá minden nemzetet.
Hogyan? Mindenkinek papnak, vagy szerzetesnek, misszionáriusnak kellene lenni, hogy a vad bennszülött törzsekhez vigye el Krisztus evangéliumát, akik még nem hallottak róla? Nem erről van szó. Egyrészt nem kell messzire menni. Tele van környezetünk olyan emberekkel, akik talán meg vannak keresztelve, hallottak is valamit Jézusról, de egyáltalán nem úgy élnek, ahogyan kellene. Mi pedig, akik komolyan vesszük hitünket, és vasárnapról vasárnapra találkozunk a szentmisében a föltámadt Krisztussal és egymással, bizony kisebbségben vagyunk. Már csak az alapján is gondoljuk el, hogy mennyi a település lakosainak létszáma és mi mennyien vagyunk itt a templomban. Kiszámoltam, hogy legjobb esetben, a település lakosságának 6 %-a van jelen itt vasárnaponként a templomban.
Mi tegyünk? Járjunk házról házra, zaklassuk az embereket süket beszédekkel kiadványokkal, mint a Jehova tanúi teszik?
Nem erről van szó. Egyszerűen arról van szó, hogy hétköznapjainkban is keresztényként kell élni, nem pedig csak vasárnap, mikor szentmisére jövünk. Úgy kell élnünk, hogy meglássák rajtunk azt, hogy keresztények vagyunk, és hogy szeretjük egymást. Úgy kell élnetek nektek is gyerekek, hogy társaitok, tanáraitok elmondhassák rólatok: ezeken meglátszik, hogy hittanosok, hogy templomba járnak, mert rendesebben viselkednek, szorgalmasabban tanulnak. Úgy kell élnetek nektek, testvéreim, akik valamilyen munkahelyen dolgoztok, hogy meglássák rajtatok: nem a pénznek éltek, hanem Isten áll életetek középpontjában. Úgy kell élnetek nektek, idősebb testvéreim, hogy meglássák rajtatok az élet értelmét és célját, hogy keresztény derűvel fogadjátok az élet alkonyát, mert biztos a hitetek, hogy van folytatás odaát.
Ez az az út, az az egyszerű út, mely Jézussal együtt a mennybe, a Szentháromság isteni közösségébe vezet bennünket. Ezért ennek a vasárnapnak visszhangjaként vigyétek haza otthonaitokba és hétköznapjaitokba az angyalok és Jézus figyelmeztetését: "Miért álltok itt égre emelt tekintettel? - menjetek el az egész világra, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!"
Ámen.
Az apostolok küldetése (Mk 16, 15-20)
a) Jézus mennybemenetelének jelentését akkor értjük meg, ha arra gondolunk, ki volt Jézus és nyilvános működésében mit csinált. Jézus életében és tanításában mindenütt jelentkezik egy közös vonás: ő másokért élt. Az embereket és üdvösségüket szolgálta. Ezt a célt különösen azok tapasztalták, akik mindent elhagytak, hogy egészen hozzá kapcsolják életüket. Ők szoros közösségben éltek vele, ezért közelről láthatták, megélték, hogyan bánt az emberekkel. Ő nem arra figyelt, hogy valakinek milyen tekintélye van a nyilvánosság előtt. Ő az embert nézte, milyen helyzetben élt. Ezért elsősorban a szegényekkel, a megvetettekkel, a társadalomból kiközösítettekkel törődött. Nem félt azonban a tekintélyekkel való érintkezéstől sem. Nyíltan megmondta nekik, mit gondol róluk. A törvények külsőséges tisztelete nem használ semmit. Ami elsősorban fontos: az embereket önmagukért szeretni. A törvény gyakorlatának ez a kritikája szembeállította a népek vezetőivel. Mindig jobban kritizálták tanítását és személyét. Ez végül teljes elutasításhoz és kereszthalálához vezetett. Azok az emberek, akik Jézus segítségét tapasztalták, egészen hatása alá kerültek. Ők világosan felismerték, hogy tevékenységében nem saját hatalmát érvényesítette, hanem az Atyától kapott küldetését és hatalmát. Ez tetteiben és igehirdetésében egyaránt megmutatkozott. Amikor Jézus példabeszédeiben Isten uralmáról, a mennyei Atya jóságáról beszélt, akkor megtapasztalták, hogy ő a mennyei Atyával bensőséges közösségben él, és őket is részesíteni akarja ebben a közösségben. Csodatettei hatalmas jelek voltak, amelyek igehirdetését húzták alá. Aki megértette örömhírének tartalmát és szívébe fogadta, az csak örömmel tudott feléje fordulni és követni.
b) Az események felületes szemlélete azt a benyomást keltette, hogy Jézus ellenségei mégis győztek. Tanítványai számára különösen kereszthalála jelentett nehézséget. Hogyan lehet az, aki a szégyenletes kereszthalált elszenvedte, az Istentől jövő Messiás? Bár Jézus erről is beszélt nekik, ennek jelentését nem tudták igazán megérteni. A tanítványok ezért mély válságba kerültek. Nem felejtettek el azonban mindent abból, amit láttak és hallottak. Amikor ezen elgondolkodtak, a feltámadt Jézus ebben a helyzetben jelent meg többször is Péternek és az apostoloknak. Ezek a találkozások a feltámadt Jézussal azt eredményezték, hogy a tanítványokban megszületett a bizonyosság: Jézus él, Jézus megdicsőült, vagyis már nem ebben a világban él. Így fogalmazódott meg a kérdés: most hogyan tovább? A tanítványoknak nincs semmi tennivalójuk, csak várniuk kell az Úr közeli visszatérésére? A válasznak, amit mi a Szentírásból ismerünk, egyértelmű a jelentése: nem, nem ezt kell tenniük. Az a feladatuk, hogy most már ők hirdessék Jézus örömhírét. Ezt a megbízást akkor kapják, amikor Jézus eltávozik körükből. A mennybemenetelnek tehát az a jelentése az üdvösségtörténetben, hogy egyrészről a tanítványokban ennek nyomán válik tudatossá, Jézus most már nem lesz körükben. Földi élete befejeződött akkor is, ha nem maradt a sírban, hanem feltámadt. Mennybemenetele is hozzátartozik életének megdicsőüléséhez, felmagasztalásához. A tanítványok számára pedig ezzel elkezdődik annak a küldetésnek teljesítése, amelyet Jézus rájuk bízott. Most már nekik kell hirdetni Isten országának örömhírét. "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik." (16, 15-16)
c) Amikor Jézus apostolai az evangéliumot hirdetik, Jézus nem hagyja őket egyedül feladatuk teljesítésében. Erre mindenkinek gondolnia kell, aki Jézus evangéliumának hirdetésére megbízást kap. Aki tehát valamilyen helyzetben Jézus munkatársa. Ebbe a keretbe nem csak a papok tartoznak, hanem szülők, hitoktatók is, és általában mindazok, akik az Egyház megbízásából az Egyházban tevékenykednek az Ige szolgálatában. Azokat a jeleket, amelyekről az evangélium beszél, nem szabad szó szerint érteni. Az ördögűzés értelme is általános. Márk evangéliumának elbeszélésében Jézus első csodája egy ördögtől megszállottnak a meggyógyítása. Ez jelzi, hogy Jézusnak hatalma van az ördög fölött. Aki Jézus munkatársa, az is számíthat Jézus segítségére a gonosz lélek ellen. Ez az ördögűzés általános jelentése. Tudjuk, hogy minden erkölcsi rossz mögött közvetve a gonosz lélek tevékenysége van. Amikor tehát valakinél szeretnénk segíteni rossz cselekedetei legyőzésében, ne emberi szigorúságra, haragra, fenyegetésre támaszkodjunk. Inkább a rosszaság belső természetét próbáljuk megmutatni és arra buzdítani, hogy ne adjon helyet életében ennek a rossznak, akihez éppen szavainkat intézzük. Ebben a törekvésünkben mindig számíthatunk Jézus segítségére, ha ezt komolyan vesszük, és valóban kérjük. Akinek figyelmét felhívjuk rossz cselekedetére, azt is buzdíthatjuk arra, kérje Isten kegyelmét rosszaságának legyőzéséhez. Amikor az evangélium hirdetésében Isten erejére támaszkodunk, ezzel nem akarjuk háttérbe szorítani az evangélium üzenetének belső szépségét, igazságát. Amennyire telik tőlünk, Isten kegyelmének segítségével ezt is igyekezzünk megmutatni. MK
Aztán így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” Urunk Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta. Mk 16,15-20
Magunkra ismerünk ebben a történetben? Ebben az ígéretben? Mérget ugyan naponta iszunk – és eszünk, hála az élelmiszeriparnak – de állíthatjuk-e, hogy nem árt nekünk? Meggyógyulnak-e, akikre „rátesszük a kezünket”, vagy inkább kerüljük a közvetlen kapcsolatot, nehogy kiderüljön a turpisság? A turpisság az, hogy magunk is kételkedünk, hogy ezek a jelek kísérhetnének ma is minket. Némely karizmatikus, és némely szekta – bocsánat, hogy egyszerre említem őket, de csak ebből a szempontból teszem – még hinni látszik ilyen csodákban. Egyébként jobb esetben úgy tekintjük azokat, hogy „ma már nem aktuálisnak”, rosszabb esetben – akár teológiai traktátumokban is – apologetikus elbeszéléseknek, melyekkel az első közösségek egymást bátorították. A doktorok céhével sem akarunk konfliktusba kerülni, és a gyógyítást átengedjük a szakembereknek. Az ördögűzés pedig végképp a szuperspecialisták kenyere – de inkább Hollywood filmekben fordul elő, mintsem az egyházi gyakorlatban, pedig, ugye, ránk férne? Hol vannak tehát a jelek? S mi lenne, ha új nyelveken beszélnénk? Az csak nem olyan ördöngös? Mi akadályoz meg bennünket, hogy a mai ember nyelvén beszéljünk? Hogy ne zárkózzunk be egy ezoterikus, csak bennfenteseknek szánt vallási nyelvezet bástyái mögé, melynek nem-értése leleplez minden kívülállót? Pedig sokan állnak kint. Van, aki kivonult, mert nem értett bennünket. Van, aki be se ment, mert sejtette, semmit sem fog érteni. Ez a mi felelősségünk. Tanítónk velünk lesz munkánkban, igazolni fog minket. És ehhez még viperákon és skorpiókon se kell járnunk – hacsak a média skorpióira nem gondolunk – elég az emberek közé vegyülnünk, ott megszólítani őket, ahol elérhetők: a stadionokban és a vásárcsarnokban, az imbiszben és a moziban, a teniszklubban és a buszmegállóban … hisz az evangélium is arról beszél, hogy „ők meg elmenetek, s mindenütt hirdették az örömhírt”.
Ahová eljutott a Fő dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test reménységben. Jézus mennybemenetele a reménynek az ünnepe. A feltámadott megvigasztalja a tanítványokat, megerősíti őket, feladatot ad nekik, és megmutatja a célt, ahová vele együtt eljuthatnak. Az apostolok reménye a mi reményünk is, az apostolok küldetése a mi küldetésünk is.
Mennybemenetel ünnepét ünnepeljük. Magyarországon, és még néhány országban minden bizonnyal. A remény ünnepe, a remény erősödése ez az ünnep. Ezt erősíti bennünk a Szentmise könyörgése is. Krisztus a mennybe felment, és oda vár bennünket is, a Szentlélek erejével megerősítve.
Ritkán olvassuk - a liturgiában mindenképpen - Jézus főpapi imáját, amelyből egy rész a húsvét 7. vasárnapi evangélium. Jézus mindannyiunkért imádkozott az utolsó vacsorán. Ezzel is példát adott. megmutatta, hogy egymásért, mindenkiért fontos imádkozni. Mennybemenetel ünnepe és Pünkösd közötti időszak különösen is az imádság időszaka.
Hívjuk, várjuk a Szentlelket. Imádságunkkal akarjuk nyitni szívünket a Szentléleknek.
