Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése után felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ezt azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint a megtestesült Istennel közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását. Milyen jó lenne ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele. De milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy százezres, milliós tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna az a kiváltságos dolog, hogy kezet foghatnának vele és kész. A legtöbb hívő örülhetnek, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal. Jézus nagyon jól tudta ez, és ezért alapította meg az Oltáriszentséget, melyben mindörökre velünk maradt. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő pedig személyesen válaszol nekünk. De ez csak a benne hívők számára valóság. A világ, a kívülállók számára Jézus megszűnt azzal, hogy fölment a mennybe, és ezek számára talán igaz sem volt, hogy élt ez a Jézus.
Mert valljuk meg, hogy hihetetlen meredek dolgot hirdet az Oltáriszentségben a katolikus hit: egy ostyára mondja azt, hogy benne van Jézus Krisztus, az Isten Fia. S mindez úgy történik, hogy az az ostya külsőleg semmit sem változik, s még az íze is ugyanaz marad.
Olyannyira meredek gondolat ez, hogy még a nem katolikus keresztény egyházak is ezen a ponton már az emberi észre hallgatva mást állítanak, mint mi katolikusok. Nevezetesen afféléket, hogy abban csak jelképesen van benne Isten, vagy egyenesen tagadják sok nem keresztény egyházak, felekezetek az Oltáriszentséget. Pedig a Szentírásban feketén-fehéren benne van, hogy Jézus az utolsó vacsorán azt mondta a kenyérre, hogy ez az én testem, s a borra: ez az én vérem.
Az emberi elme töprenghet azon, hogy hogyan van benne Jézus, az Isten Fia abba az ostyában, a világ teremtő ura, egy picinyke anyagban. Megoldani az emberi ész fényénél ezt a kérdést nem lehet, csak hittel vallani, hogy az az Isten, aki megteremtette a világot és a világ törvényeit, megteheti azt, hogy a meglévő törvényeket félretéve abba a kicsiny anyagi valóságba költözzön egy erre felhatalmazott ember, a pap szavai által.
Az Oltáriszentségben nem is az a lényeg, hogy hogyan van benne Jézus, hanem az, hogy ezt a Jézust magunkhoz vesszük a szentáldozások alkalmával, vele találkozunk, vele egyesülünk. Jézus nem véletlenül ehhez a formához - egy étkezési formához kötötte a vele való találkozást. Mert gondoljunk arra, hogy az Oltáriszentséget magunkhoz véve az a piciny ostya felszívódik szervezetünkben, annak minden tagjába kiáramolva. Lélekben is így itatódik be a szentáldozás által az Isten Fia lényünk minden egyes részébe.
Ebbe a szentségben Istennel és Istenen keresztül egymással egyesülünk. Éppen ezért a szentáldozásban nincs helye a szeretetlenségnek, a bűnnek. Ezért nem lehet haraggal a szívünkben megáldozni. Hiszen ha arra az emberre, aki két paddal előttem ül, haragszom, s utána mindketten áldozunk, akkor Krisztusban találkozunk. De milyen találkozás az, amikor még harag van köztünk. Talán Jézus az, akit két haragvó ember közé lehetne állítani, hogy mindkettőnek igazat adjon? Nem véletlenül mondta Jézus: "ha ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán térj vissza és ajánld föl ajándékodat."
Mint minden szentség, ez sem működik magától. Szükséges a mi beleegyezésünk, akaratunk, hogy mi is akarjuk azt, ami történni fog: a Jézussal való találkozást. A vele való találkozásra föl kell készülni. Enélkül könnyen automatizmussá, és szürke megszokott cselekedetté válhatnak áldozásaink.
De a másik végletbe sem szabad esni. Mégpedig abba, hogy olyan méltatlannak tartjuk magunkat az Oltáriszentségre, hogy alig merünk megáldozni.
Néhány héttel ezelőtt, közvetlen az elsőáldozás után, a hittanórán arról beszéltem az újonnan elsőáldoztott gyerekeknek, hogy az elsőáldozás, nem az első és utolsó, hanem mostantól fogva minden szentmisén lehetőleg áldozzanak meg, mert így teljes a részvétel a szentmisén. És persze ehhez, nem kell minden áldozás előtt meggyónni. Mire az egyik gyerek nagyon okosan nekem szegezte a kérdést: ha így áll a dolog, akkor akik vasárnap ott vannak a templomban azok közül nagyon sokan miért nem áldoznak meg? Bevallom én magam éreztem, és a gyerek még bizonnyal még inkább, hogy válaszom nem volt válasz kérdésére. Mert azért próbáljuk meg ennek a gyereknek az éleslátásával szemlélni a dolgot: meg vagyunk hívva a szentáldozásra, az Istennel, Jézus Krisztussal való olyan találkozásra, amelyet emberi elme föl nem tud fogni, és sokan akik még veszik a fáradságot, hogy eljönnek a szentmisére, egyszerűen nem akarnak áldozni. Ez a közömbösségnek, a nemtörődömségnek, a kereszténység ellaposodásának egy olyan megnyilatkozása, amelyen sírni kellene. Mert ha Isten tudna sírni - és talán tud is - akkor biztosan sírna.
Jómagam is - megmondom őszintén - a szentmisék bemutatásának fárasztó, és sokszor értelmetlen sodrában, sokszor nem tudok odafigyelni arra, ami történik. Hogy valamelyest visszahozzam a szentmise értékét életemben, ezért az elmúlt hetekben olyan könyveket olvasok, melyek az Eucharisztiáról, annak kialakulásáról, történetéről, és teológiájáról szólnak. Olvasmányaim során találkoztam azzal a ténnyel, hogy egészen Kr. u. a VI. századig nem kellett paranccsal elrendelni a vasárnapi szentmisén való részvételt. És aki ott volt, annak természetes volt, hogy szentáldozáshoz is járult. Hol vagyunk mi ehhez a nagyszerű induláshoz képest? Amikor a meg kell parancsolni, a vasárnapi misén való részvételt, amikor a gyerekeket misecédulákkal igazoltatjuk, hogy vasárnap ott volt a szentmisén. Hol vagyunk mi ettől, mikor arra gondolunk, hogy a misén jelenlévőknek jobb esetben 30%-a járul szentáldozáshoz?
Kedves testvérek! A mai ünnepen gondolkozzunk el. A mi életünkben milyen helyet foglal el az Oltáriszentség. Valóban úgy tekintek rá, mint az Istennel való találkozásra, ahonnan erőt meríthetek, vagy a közömbösség veszi körül számomra katolikus hitem központi eseményét. Ha úgy találnánk, hogy nem a megfelelő helyen van életünkben az Oltáriszentség, akkor nem szabad feladni, mert Istennél mindig van lehetőség az újrakezdésre.
A mai ünnepen imáinkban ne feledkezzünk meg hálát adni Istennek ezért a nagyszerű ajándékért, melyet semmilyen emberi hatalom és tudás nem tud pótolni: azt, hogy az Isten mindig velünk van.
Ámen.
b) Ez a kép nem szólhat nekünk is, nem lehet bátorítás számunkra is? Mindig ott, ahol menekülni szeretnénk, onnan, ahol pedig hivatásunk van a helytállásra. Menekülni szeretnénk felelősségünktől, feladatainktól, már be szeretnénk hunyni szemünket. Nem szeretnénk már semmit látni és hallani, az Úr azonban újra felébreszt minket: most még nem, még nem vagytok utatok végén. Nem vagy te személyes utad végén, és nem érkezett útja végéhez a közösség, az Egyház sem. Itt van azonban az útravalóként szolgáló kenyér. Így majd tovább tudtok menni, tovább is kell haladnotok. Nem szabad az éjszakában elvesznetek, nem keríthetnek hatalmába kétségek, szorongások. Jöjjetek hozzám Isten hegyére. Itt ébreszti fel Isten az emberiséget, Fia által. Az emberek jönnek hozzá reményeikkel, szorongásaikkal. Közelében újra bátorságot kapnak az élethez, a jövő vállalásához. Közelében részesülünk az üdvösség ajándékában. Ez nem csak egy-egy pillanatnak szól, hanem minden helyzetnek. Jézus szavai minden helyzetben érvényesek: "Ha étlen küldöm haza őket, kidőlnek az úton, mert néhányan messziről jöttek." (Mk 8,3). Így osztja szét mindig a kenyeret, így lesz ő maga a kenyér az emberek számára. Azért, hogy útközben össze ne essenek. Jézus maga az útravaló Kenyér. A választott nép fiai és tanítványai tudták, hogy mit is jelent az útravaló kenyér. Ezt ünnepelték az Egyiptomból való kivonulás óta: a kovásztalan kenyeret, a húsvéti ünnepi vacsorát, a mannát, amely a pusztában való vándorlásban szolgált eledelként a nép számára. Miközben ezeket az emlékeket ünnepelték, egy ilyen húsvéti ünnepen ajándékozta Jézus önmagát híveinek: kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, és nekik adta a kenyeret e szavak kíséretében: vegyétek, és egyétek, ez az én Testem, ez az én Vérem. Ennek az eledelnek az erejével képesek vagyunk felmenni Isten hegyére, a Hórebre, egészen az Isten országába! Miközben Jézus odaadja életét, Kenyérré lett számunkra, hogy mi ebből éljünk. Így nem veszíthetjük el erőnket, bizalmunkat a helytálláshoz. Elsősorban személy szerint nekünk kell megerősödnünk hitünkben, hogy valóban életünket alakító erővé, világossággá váljon. Amikor Jézust lelki táplálékként magunkhoz vesszük, gondoljunk mindig arra, hogy mindnyájan képmásai vagyunk az Igének, és ezért képesek vagyunk arra, hogy igent mondjunk a mennyei Atyának. Jézus azért is jön szívünkbe, hogy ezt az igent erősítse bennünk. Hogy egyre inkább hasonlóvá váljunk hozzá, és így elsőszülött legyen a sok testvér között. (vö. Róm 8,29). Ezzel a hívő tudattal képesek vagyunk arra, hogy vállalni és teljesíteni tudjuk hívő feladatainkat a hívő közösségben, a családban, az életben.
2. Add, hogy az Egyház meg nem szűnő hálaadással ünnepelje napról napra egyetlen Áldozatodat, az Eucharisztiát! Hallgass meg, Urunk!
3. Tegye testvérré, valóban közösséggé az egy kenyérből, egy kehelyből áldozókat a Szeretet, aki életét adta értünk!
4. Az úrnapi körmenetek során áldj meg mindenkit, akik környezetünkben vannak, azokat is, akik kíváncsian, közömbösen, vagy botránkozva szemlélnek téged a Kenyér színében! Hallgass meg, Urunk!
5. A mennyből alászálló élő kenyér közössége gyógyítsa békétlenségeinket, háborúskodásainkat, hogy hálánkat azzal mutathassuk meg, hogy mindnyájan valóban szeretjük egymást! Hallgass meg, Urunk!
6. Add, hogy ezt az örök életet adó eledelt egyetlen haldoklónak se kelljen nélkülöznie! Hallgass meg, Urunk!
Az utolsó vacsorán maga Jézus mondta: "Ez az én testem, mely értetek adatik. (�) Ez a kehely az új szövetség az én véremben�" (Lk 22,19). Jézusnak több jelenléti módja is van az Eukarisztián kívül, melyek szintén valóságos, reális jelenlétek. Jelen van Igéjében, az apostolok utódaiban, a nevében összegyűlt közösségben, embertársainkban, stb. Az Oltáriszentségben való
jelenlét azonban kiemelkedik ezek közül: Az Eukarisztia szentségében igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk, Jézus Krisztus lelkével és istenségével együtt az ő teste és vére, következésképpen az egész Krisztus. Ez a jelenlét a szentmisében jön létre a Szentlélek segítségül hívása (epiklézis) és Krisztus szavának hatására.
"Krisztus szava, ami a semmiből létre tudta hozni azt, ami előzőleg nem létezett, ne tudná átváltoztatni a létező dolgokat azzá, amik még nem voltak? Egyáltalán nem kisebb cselekedet megadni a dolgoknak az első természetüket, mint az utóbbit megváltoztatni" (Szent Ambrus).
Dr. Kiss Imre
forrás: Dr Benyik György 2003
Mk 14,12-16.22-26
„Ez az én vérem a szövetségé”
A Biblia szavaival két tragédia történhet. Vagy egyáltalán nem ismerik, vagy bizonyos mondatok annyira ismertté vállnak, hogy már el is kopnak, nehezen közvetítik a történet drámáját, prófétai irányát és mozgósító jellegét. Azt gondolom, hogy az utolsó vacsorán ezen szavak első elhangzásakor a hatást még az is növelte, hogy bizonyos mondatokat félig értettek meg, és a teljes értelme csak később vált világossá az apostoloknak és az egyháznak.
Ezek a mondatok minden kétséget kizárólag elhangzottak, biztosan Jézus mondta el, de minden körülményt nem rögzítettek az elhangzásával kapcsolatban. Sőt az 1Kor 11,23-26 és a többi szinoptikusok közléseinek apró eltérései azt a meggyőződést erősítik bennünk, hogy még a mondatot sem pontosan rögzítették. Ahogyan lassan Jézus halála és feltámadása ezt a prófétai gesztust és mondatot átértelmezte, úgy vált tudatossá az elhangzott mondat jelentősége, Jézus testének és vérének köztünk élő valóságáról.
De mivel ezt a mondatot minden misében elhangzik, vagyis vasárnaponkénti misehallgatást feltételezve évente 52-szer halljuk, a szituációja már egy liturgikus szöveg, a hozzá kapcsolódó liturgikus mozdulatokkal és énekekkel. Úgy tűnik fel, a rituális pontossággal elismételt mondat, mint ha a mise csúcs mondatának íródott volna, pedig a valóság egészen más. Ezen mondat köré, fontosságának hangsúlyozására született meg a liturgia. Ma tehát, amikor Jézus testének és vérének a kenyér és bor színe alatti jelenlétéről szóló vitán is túl vagyunk a protestánsokkal, a feladat az eredeti szituáció drámaiságát felidézni.
Krisztus velünk van, de nem pusztán megnyugtatásul, hanem egy „új szövetség” biztosítása érdekében. Ez nem egy államközi szövetség, amelyet meg kötnek a fejünk felett, mi pedig élvezzük az előnyeit. Ez a szövetség személyesen érint bennünket is. Vagy Jézus szeretetének legnagyobb jelét, az elárulás éjszakáján történt eseményt értem meg, és erre a szeretetre válaszolok, azzal, hogy magam is áldozatot hozok az Isten jobb világáért, bűnös embertársaimért. Vagy pedig feledve a történelem homályába csúszott eredeti értelmet, rituális szövegként hallgatom és esztétikailag gyönyörködöm a köré épített liturgiában.
Nekem papnak még az is különössé teszi a helyzetemet, hogy nekem kell elismételni egyes szám első személyben Jézus szavait. Olyat mondok, amit helyettem Jézus tett, és amire, lehet hogy nem is lennék képes. Nem csak arról van szó, hogy megértem-e a vértanúságra, hanem arról is, olyan távol kerültem-e a bűn világától, és olyan közel Isten bűnösöket szerető áldozat vállalásához, hogy hitelesen tudom közvetíteni ezt a mondatot. Megjelenítem-e Jézust?
Szerencsére a szentségi jog tisztázta, a mise akkor is érvényes, ha méltatlan pap mutatja be, de a hívek mégis, talán azért szoktak egyik pap miséjétől a másikhoz zarándokolni, mert keresik a megjelenítésnek és a hitelességnek ezt a jelét. Jóllehet a külső jelekből nem lehet levonni csalhatatlan következtetést a pap lelki alkatára, mégis a liturgia mögül szeretnék a hívek megérezni az eredeti isteni szeretet-drámát.
A szent ostya és Krisztus vérét megtestesítő bor, a szent színek ezért lépnek elő személyes valóságként a költészetben is, Aquinoi Tamás csodálatos himnuszában. „Leborulva áldlak, rejtett Istenem, jelekben valóság, igaz rejtelem. Szívem hozzád hajlik engedelmesen, mert ha téged szemlél, elvész teljesen.” Tamás ezt a himnuszt élete végén, intellektuális csatározások zárlataként írta meg. Nem csak azt a titkot fedte fel, amelyet az eucharisztia jelentett számára, hanem számot adott vallásos lelkületének az eucharisztia által mozgatott érzéseiről is. Ezt az utat minden valószínűséggel akkor is bejárta volna, ha nem ő kapta volna meg a megbízást megalkotni az Úr napja himnuszát és liturgiáját IV Orbán pápától. Így azonban ránk hagyta a hívő lélek ihletett vallomását, amely méltó válasz az újszövetség áldozatát létrehozó szavakra. Ő megértette, himnusza és Isten segítségével, talán mi is megértjük.
2003. 06. 22. Évközi 12. vasárnap - Úrnapja
Vasárnapi gondolatok az örömhír kapcsán Mk 14,12-16.22-26
A kovásztalan kenyér első napján, amikor a húsvéti bárányt fel szokták áldozni, tanítványai megkérdezték: „Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez?” Erre elküldte két tanítványát: „Menjetek a városba – mondta. Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy étkezésre berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát.
Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak. Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom Isten országában.” Ezután elimádkozták a hálaadó zsoltárt, és kimentek az Olajfák hegyére.
Mindnyájan ittak belőle… Mindnyájan, azaz Júdás is. Elgondolkoztató. Manapság sokan szenvednek attól, hogy egyházjogi okokból nem vehetnek részt a közösség legfontosabb közös aktusában. Kirekesztve érzik magukat. Nagyobb lenen bűnük, mint Júdásé? Nem volna érdemes ezen elmélkedni? Addig is: míg egyfelől egyesek hiába áhítoznak az Úr testére – és vérére –, mások, akik „jogosultak”, nem élnek vele. Pedig Jézus csak magára mondta, hogy majd csak az Újat issza Isten országában, addig „absztinens”. Mikor lesz az? Ha példabeszédeire gondolunk, az Isten országa véletlenül sem a „mennyország” és az arról alkotott népiesen naiv elképzelések. Ott van, ahol a szeretet és testvériség parancsa nem fennkölt eszmény, hanem – ha még oly kis közösségben is – valóság. A kehely, amelyet kínál, nem egyszerűen egy áldozat jelképe, mint sok más vallásban. A szövetségé. Ádám, Noé és Ábrahám, majd Mózes után ez az ötödik, lényegében megújult Szövetség Isten és ember között, amely az Isten-ember személyében valósul meg. Vagyis meg – és felfoghatatlan, misztérium, ezért jelét megilletődve emelem ajkamhoz. Megborzongok, ha arra gondolok, hogy szolidaritás, élő közösség híján valahol a Semmiben, rajta kívül végzek egy üres gesztust, rítust, mert csak Isten országában van velem, velünk. Jelenlétének nem a (fel)szentelt helység a feltétele, hisz Jézus és barátai is egy „akármilyen” vendégszerető házban fogyasztották el a húsvéti bárányt. Jelenlétük szentelte meg azt. Ez a tényállás teszi érthetővé, értelmezhetővé a bevezető előtörténetet. A cselekedet szentsége nem függ tehát sem a helység, sem a részvevők – köztük Júdás, az egyetlen személy, akiről a Szentírás kimondja, hogy elkárhozott! – szentségétől. Az „ámen”, „bizony mondom nektek” nyomatékos indítású mondat arról tanúskodik, hogy akkor ünnepelhetjük méltón, ha azt Isten országában tesszük. Keressük hát. S ha megtaláltuk, mondjunk hálaadó zsoltárt. Mikor is mondtunk utoljára hálaimát a meghívásért?
