A döntés órája (Jn 6,60-69)
A hivő közösségek életét ma sok aggodalommal kísérjük figyelemmel. Igen kevesen járnak vasárnapi szentmisére, ez a megállapítás elsősorban a fiatalokra érvényes, kevesen áldoznak, és ez különösen érzékenyen érint minket az elsőáldozóknál, akiknek viszonylag kicsiny a száma a megkereszteltekhez viszonyítva, ami azonban még fájdalmasabb, az elsőáldozás után igen kevesen maradnak meg a templom közösségében. A bérmálkozókra még inkább jellemző ez a helyzet. Mit tegyünk? Tegyük későbbi időre az elsőáldozást és a bérmálást? Növeljük a követelményeket, keressünk új formákat, új kereteket a hit átadásához? Legyünk ügyesebbek a szervezésben?
A mai evangélium hasonló helyzetről számol be, azonban a kérdésekre más választ ad. A tanítványok körében is zúgolódás támadt. Jézus szavai elviselhetetlenül keménynek hangzottak. Hogyan mondhatja egy ember minden látszat ellenére önmagáról, hogy az égből jött? Hogyan állíthatja, hogy személyében ő az élet kenyere? Jézus válaszában nem akarja ezeknek a kérdéseknek az élét enyhíteni. Inkább kérdéssel felel: ,,Hát ha majd látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt?" (62.v.) Mert ez a kereszten fog végbemenni és sehol másutt. A Fiú akkor megy vissza az Atyához, amikor a kereszten meghal. A keresztre feszítés áll az Üdvösségtörténet középpontjában. A zúgolódó tanítványokra még vár a legnagyobb megpróbáltatás, amelyben akkor lesz majd részük, amikor Jézus meghal a kereszten.
Sok tanítvány tehát elhagyja Jézust. Pontot tesznek annak az időszaknak a végére, amelyet együtt töltöttek Jézussal. Számukra ő többé nem az út, az igazság és az élet. (vö. Jn 14,6) Úgy gondolják, egy tévedéstől szabadultak meg, valójában azonban abba a világba térnek vissza, amely a bűn és a halál hatalma alatt áll. Döntésük nem előrelépést jelent az élet útján, hanem inkább hanyatlást. Van olyan előrelépés, amely visszaesést jelent, ha közelebbről megvizsgáljuk. A fejlődés képe ilyenkor csak álarcnak bizonyul. Egy ilyen helyzet iránt napjainkban fogékonyabbak lettünk, mivel az utóbbi időben a haladás eredményességébe vetett hitünk komolyan megingott.
A tizenkettő azonban ott maradt Jézus mellett. Ők még nem indultak el, de szándékuk felől még nem nyilatkoztak. Jézus megtehette volna, hogy kérleli őket, olyan szavakkal szól hozzájuk, amelyekkel jelzi, szeretné őket mindenképpen magánál tartani. Személyével kapcsolatban is mondhatott volna olyan éneket, amelyek segítettek volna feloldani a nehézségeket. Személyes kérése is lehetett volna, hogy legalább ők ne hagyják őt cserbe. Ezek helyett szavai arra szólítanak fel, hogy az apostolok őszintén nézzenek szembe magukkal. ,,Ti is el akartok hagyni?" Ez a kérdés inkább arra biztat, hogy komolyan gondolják meg, lehet-e olyan érv, amely kétségbe vonhatná szavainak hitelét. A kérdésre Péter válaszol a többi tanítvány nevében. ,,Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak Mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy Isten Szentje."(68.v.) A válasz különlegesen kiemeli Jézus szavainak értékét. Ő nem egyszerűen mutatja az utat az örök élet felé, hanem szavai adják az örök életet. "Jézus szavai az örök élet szavai nemcsak azért, mert az örök életről beszélnek, és azt megígérik, hanem azért is, mert hozzák és megvalósítják azt." ( Van den Bussche) ,,Te vagy Isten Szentje." Péter itt olyan kifejezéssel szólítja meg Jézust, amely nem tartozik a messiási címek közé. Azonban ezekkel a szavakkal is Jézus messiási mivoltát és küldetését akarja kifejezni, így természetfeletti eredetére és küldetésének misztériumára utal. (vö. Jn 10, 38) Péter szavai tehát határozottan azt juttatják kifejezésre, a tanítványok elhatározták, hogy továbbra is hisznek Jézusban, továbbra is követői maradnak. Ő az egyetlen menedékük és támaszuk, akire mindig számíthatnak.
A körülmények, a tanítványok viselkedése, Péter szavai minket is segítenek abban, hogy a mai nehézségekben megtaláljuk a helyes választ. A közömbösség, a Jézus személyét körülvevő érdektelenség ma is elsősorban annak szól, amit ő jelent ki magáról, amivel ő akarja megajándékozni az emberiséget. Nem hisszük igazán, hogy tanítása a legértékesebb szellemi táplálék számunkra, nem hiszünk igazán szeretetében, amely olyan határtalan, hogy életét áldozta fel értünk és lelki táplálékként adja magát nekünk. És ez az örök élet eledele. A mai közömbös környezet, a sok ember, akinek Jézus semmit nem jelent, minket is arra szólít, hogy válaszoljunk: Uram, hová mehetnénk tőled? Neked örök életet adó igéid vannak. Azonban ezt a döntést jobban kifejezésre kell juttatnunk életünkben Igyekeznünk kell olyan életformát, életstílust kialakítanunk, amely jobban kifejezésre juttatja, hogy mi Jézushoz tartozunk, őt követjük. Ennek a tanúságtételnek nem elég az egyes híveknél megmutatkoznia, hanem a hívő közösségnek is ilyen arculattal kell megjelennie a világ előtt. Ennek kialakításáért mindnyájan felelősek vagyunk, de természetesen, akiknek erre több a lehetőségük, nagyobb felelősséggel is tartoznak ezért. A fiatalok vallásos nevelésében is fontos ez a közösségi tanúságtétel, amelyet Jézus örök életet adó szavai alakítanak. MK
Forrás: Dr. Benyik György 2003
Hogy az Eucharisztikus beszéd nem későbbi betoldás János evangélium szövegébe, annak egyik legközvetlenebb bizonyítéka, hogy Jézus egyetlen beszédét sem minősítik érthetetlennek, felfoghatatlannak, csak erre mondják a tanítványok, hogy „kemény beszéd ez”, sőt kijelentésük komolyságát azzal is aláhúzzák, hogy néhányan visszahúzódnak tőle. Mindez azt mutatja, hogy nem volt olyan felhőtlen a fogadtatása Jézus eucharisztikus elképzeléseinek, a feltámadása előtt. Majdnem három évszázadot kellett arra várni, hogy ezt a tanítást a görög egyházban kifejtsék, naivság lenne feltételezni, hogy azonnal megértették. Azt is meg kell gondolnunk, hogy miként lehetett volna beírni az evangéliumba egy olyan tant és Jézus szájába adni, amit már az elhangzás időpontjában is botrányosnak és érthetetlennek tartottak. Ezt a szokatlan képzet társítást és ezt a szokatlan gondolatmenetet meghonosíthatta-e az egyházban más, Jézusnál kisebb tekintély? Bizonyára nem. Akkor annál inkább érdemes szembe nézni ennek a kemény beszédnek a részleteivel.
Korábban a „zsidók” zúgolódásáról ír a szöveg (6,52) de most a tanítványok zúgolódásáról és vitájáról szól a tudósítás. (6,61) Mindennek tudatában van Jézus. Úgy viselkedik, mint aki egyre nehezebben elfogadhatót tanítást tár követői elé, és most érkezett el arra a pontra, hogy ezt a tanítást, már nem tudják elfogadni. Sőt meg is botránkoznak rajta. Vagyis Jézustól olyat hallanak, amelyet nem tudnak összeegyeztetni az örökölt vallásosságukkal.
Mindaz amit Jézus mond lelki vonatkozású, lelkileg kell érteni. Lelki hatásokat akar létrehozni bennük, mert sem tanítás, sem parancs nem tud éltetni, csak az, ha valamilyen lelki újdonság születik meg követőiben.
A „senki nem jöhet hozzám, csak akit az Atya hív” kijelentés, azt feltételezi, hogy az Isten és minden egyes ember között létrejön egy személyes kapcsolat. Enélkül lehetetlen Isten kapcsolatot feltételezni. News Week riportere megállapítja, hogy „sokan követték Jézust a kenyérszaporításig, de kevesen a kereszthalálig”. Ez a kétségtelenül igaz és provokatív megállapítás felhívja a figyelmet arra, hogy régen és most a Jézust követők, vagy más néven a Krisztus hívők, köznapibb nyelven a hívek nem alkotnak homogén egységet. Vannak akik most is érdeklődnek Jézus tanítása iránt, nehéz eldönteni, hogy mikortól nevezhetők hívőknek. Vannak, akik nagy energiát fektetnek abba, hogy megismerjék Jézus szavát, akár még a keresztény vallás szakértőivé is vállnak. Eljutnak teológiai diplomáig is. Időközben azonban furcsa módon alakul a viszonyuk az egyházhoz. Az egyház teológiai és szociológiai valóságával való gyakori érintkezés nem mindig erősíti meg a kötődést sem a hívek közösségével, sem a tanokkal. Ezek a képzett és kritikus hívők, talán a fenti evangéliumi szavakat ők is „kemény beszédnek” tekintik.
Végül akadnak, akik megharcolják a mai ember intellektuális harcát a teológiai iskolákkal, és rájönnek, hogy az egyház és Jézusa olyan valóságot produkált, amely gazdagabbá teheti az életüket, még akkor is, ha nem lesz mentes minden konfliktustól. Ezek a Krisztus hívők nem minősítik kemény beszédnek Jézus szavait, hanem buzgóbban imádkoznak, és szükségét érzik a gyakori áldozásnak, mert tapasztalatuk van a szentségi élet erejéről.
Ők a késői utódai annak, a szűkül körnek, amely az egyházból nem csak megélni akar, hanem az egyházat éltetni a saját áldozata, imádsága és jócselekedeti által. Ők megértették a kemény beszédet. Istennek legyen hála.
forrás: Kiss ulrich SJ
Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Botránkoztok rajta? Hátha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: „Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter felelt neki: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” Jn 6,60-69-
Kemény beszéd? Hallottátok a múlt héten: „Ez a mennyből alászállott kenyér.” Újra itt vagytok ennek dacára. Jó hír ez, azt jelenti, hogy hittetek. Vagy csak nem figyeltetek eléggé? Vagy csak kíváncsiak voltatok a folytatásra? Valamikor eljön a pillanat, amikor választani kell: menjünk vagy maradjunk? S ha megyünk, hova menjünk? Jézus kérdése: „Ti is el akartok menni?”, nem csak a tizenkettőhöz szól, hanem hozzánk is intézi. Amit nem mond ki, de sürget: nem a puszta jelenlétről van szó, amolyan vasárnap-teljesítem-a-kötelességem kereszténységről! Nem arról, hogy nincs hova mennem, hogy megszokásból félek feladni egy életformát. Lám, az elválás után a halász, aki majd azt mondja, „Uram, kihez mennénk?” a Jézus nélküli csoportos magány idején visszatért a hálóhoz, halászni ment újra, és a többiek mentek vele. Nem gazdasági vagy társadalmi egzisztenciakérdésről van itt szó, nem arról, hogy mitévők legyünk, nem arról, hogy hová menjünk: a kínálat e téren bőségesebb ma, mint Péter idejében. A helyes kérdés így hangzik: „Kihez menjünk?” A válasz egyúttal persze életformadöntés is: ha Jézussal és Jézushoz mész, az örök életet választod. Jézus e választás véglegességét és radikalitását teszi világossá követői előtt: nem csak teste és vére az élet, az örök élet forrása, hanem az Ige is, Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. Jelenléte, élő jelenléte ma is kettős: az eucharisztiában, a kenyérben és borban, és az Igében. És ez a jelenlét egyenértékű azzal, mait a régiek Mennyei Eredetnek és Rendeltetésnek tartottak, és valahogy a térben és időben képzeltek el: lent és Fent, Azelőtt és Azután közötti utazásként. Jézus azonban ma azt mondja nekik: „jelenlétem a Kenyérben – mely testem” -, és jelenléte a Szóban, mely Lélek számunkra a „fölmegy oda, ahol azelőtt volt”, a felfoghatatlan és csak Istennek megadatott mennyei élet, a „mennyország” megfelelője. Aki Hozzá megy, vele van, és nem kell elhagynia sem a teret, sem az időt, ami az ő osztályrésze: itt és most, ma találkozhatsz Vele! Kemény beszéd?
