A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: A szentmisében találkozik Krisztus és a lélek. A lélek olyan, mint az ősegyház templomában a mozaik kép, amely egy trónust ábrázol. Üresen áll, készen arra, hogy az uralkodó elfoglalja. Így várjuk mi is találkozásunkat az Úrral. Előkészületünk fontos része az őszinte bűnbánat.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: A pap Isten követe hívő népéhez. Az Úr nevében elnököl a gyülekezetben. Az Úr követe az is, a szent olvasmányt és a szentleckét felolvassa. Általuk Isten beszél.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Amióta ember él a földön, mindig mutatott be áldozatot az Istennek. A termés zsengéjét, munkája gyümölcsét, állatait áldozta föl az Úrnak. Minden adomány véges értékű. Jézus Krisztus áldozata más. Bár ez is évezredek áldozatainak sorába tartozik, mégis végtelen értékű, hiszen az Isten-ember mutatja be a kenyér és a bor színében.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A szentáldozás részesedés az áldozatban. Nemcsak úgy, hogy általa Jézus élete növekszik bennünk, hanem úgy is, hogy mi is áldozatosabban élünk. A neki tetsző életáldozatot kedveli az Isten igazán. Mindennapi áldozatul mutathatjuk be hitünk szerinti életünket az emberek között.
A mai evangéliumban olyan magatartásról szól Jézus, ami szöges ellentétben áll a mai közfelfogással, közhiedelemmel. Azzal a közfelfogással áll ellentétben, amelynek hatása alatt vagyunk mi is, keresztények, s nem tudjuk kivonni magunkat az alól, hogy valamilyen formában ne hasson ránk. De ha kereszténynek valljuk magunkat, és hiszünk Istenben, és Megváltónkban Jézus Krisztusban, akkor meg kellene valósítani ezeket az igéket. A nehézség az, hogy a mai evangéliumban Jézus által javasolt életforma olyan, amit lehetetlen puszta ésszel belátni. Csak az érti meg ennek igazságát, aki elkezdi élni, megvalósítani ezeket.
Az apostolok azon vetélkednek, hogy ki a nagyobb közöttük. Hogy ez a vetélkedés nem először fordult elő közöttük, arra példa az az eset, amikor Jakab és János anyja Jézushoz fordul ezzel a kéréssel: "Intézd úgy, hogy két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felől üljön országodban."
Amikor Kafarnaumba értek, Jézus számon kéri apostolaitól, hogy miről vitatkoztak útközben. A figyelmes hallgató máris észreveszi Jézus eme kérdésében a minősítést, mert vitának nevezi a tanítványok között lezajlott dolgot. Mert a vita nem egészen pozitív értelmű magatartás. A vitában a felek saját véleményüket akarják ráerőszakolni a másikra, s tulajdonképpen süketek a másik véleményére. Az álláspontok egyáltalán nem közelítenek. Kiválóan meg lehet figyelni ezt az úgynevezett politikai vitaműsorokban, ahol tulajdonképpen mindenki hajtogatja a magáét néha már-már agresszív hangnemet megütve. Ezzel ellentétben a párbeszédben közelítenek az álláspontok, mert nincs szó erőszakod meggyőzésről, hanem a vélemények ismertetéséről, kicseréléséről.
Jézus tehát vitának minősíti az apostolok beszélgetését. S talán ezt a minősítést érezték ki a tanítványok, amikor szégyellnek válaszolni a kérdésre. De Jézus tudja: azon tanakodtak útközben, hogy ki a nagyobb közülük. Krisztus ezen helyzet kapcsán adja tanítását: "Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája." Tulajdonképpen ezt a jézusi mondást élte meg és fogalmazta meg Szent Pál apostol is: "Isten nekünk, apostoloknak az utolsó helyet jelölte ki, mint olyanoknak, akiket halálra szántak, hogy látványosságul szolgáljunk a világnak, az angyaloknak és az embereknek is. Mi oktalanok vagyunk Krisztusért, ti okosak Krisztusban. Mi gyöngék vagyunk, ti erősek. Titeket megbecsülnek, minket megvetnek."
Jézus folytatja tanítását: egy gyermeket közéjük állítva kijelenti: "Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem."
A befogadás itt nem azt jelenti, hogy egy gyermeket örökbe kell fogadni, hanem ezt, hogy a gyermek lelkületét, lelkivilágát kell elsajátítani. Mert milyen a gyermek? Egyetlen szóval úgy jellemezhetnénk, hogy egyszerű. Egyszerű abban az értelemben, hogy amit mond és gondol nem bonyolult, hanem világos könnyen érthető. Egyszerű abban az értelemben is, hogy a tulajdonságai benne egységben, harmóniában vannak. Nincs benne alattomosság, kétszínűség. A gyermek nem tud színészkedni abban az értelemben, hogy saját magát meghazudtoló, elrejtő módon viselkedik.
Jézus ezt a lelkivilágot állítja elénk: aki befogadja, elsajátítja ezt, az Jézust fogadja be, s aki Jézust befogadja be, az azt fogadja be, aki Jézust küldte, vagyis az Atyát. Tehát Jézus ezen példázatában a gyermek és Isten közé egyenlőségjelet tehetünk. Azért mert az ember Isten képmása és a gyermekben ez a képmás még lényegében ép, romlatlan, mert a bűn még nem rontotta meg. Az ember fejlődése aztán sajnos a bűnben való előrehaladást is jelenti. Ezért a felnőtt már nem tükrözi felhőtlenül vissza Isten képmását magában. Meg lehet ezt figyelni abban a jelenségben, amikor egy gyermek és egy felnőtt szemébe nézünk. Ahogy szokták mondani a szem a lélek tükre. Egy gyermek szemrebbenés nélkül viseli el, ha a szemébe nézünk, vagy ő maga néz merészen mások szemébe, mert nincs palástolni valója, úgymond nyílt lapokkal játszik. De egy felnőtt azonban már egy ilyen hosszú kitartó pillantás elől elkapja tekintetét, mert a lelkiismerete a bűn rontása miatt nincs egészen rendben.
Képet alkothattunk hát, hogy mit jelent "befogadni" egy ilyen gyermeket, egy ilyen gyermekei lelkületet. Mennyire fontos volna megvalósítani ezt ebben a mai, szomorú világban, amikor a kétszínűség, a színészkedés, az alattomosság mind-mind a közvélemény által megengedett eszközök arra, hogy valaki érvényesüljön.
Talán most sokan jobban megértettétek ezeket a jézusi szavakat. De ez kevés. Kevés figyelmesen hallgatni a szentmise prédikációit, homíliáit, és bólintani rá, hogy úgy van, jó beszéd. Valamikor már el is kellene kezdeni megélni Krisztus Urunk tanításait. Mert enélkül a Szentírás minden szava csak holt betű, a kereszténység minden értéke csak egy a sok kulturális érték között.
Kedves Testvérek! Amint a beszéd elején mondtam a ma hallott jézusi igazságokat lehetetlen ésszel belátni. Csak akkor értitek meg, hogy Jézus micsoda nagyszerű dolgot tárt elénk akár a mai evangéliumban, akár az egész tanítását tekintve, ha igyekeztek is komolyan úgy élni. S ebben nem vagytok egyedül: segítitek egymást és ami a legfontosabb: segít benneteket Isten az ő ingyenes kegyelmével.
Ámen.
A hívő bizalom Jézusban (Mk 9,30-37)
A hitről akkor beszélünk helyesen, ha azt valljuk: igaznak tartjuk azt, amit Isten kinyilatkoztatott, az egyház pedig úgy hirdeti, hogy ezt személyes hitünkkel elfogadjuk. Ez azonban még nem a teljes hit. Még hiányzik belőle az, amit a hit szívének nevezhetünk. Ehhez akkor jutunk el, ha nem arra figyelünk, amit hiszünk, hanem arra, hogy kinek hiszünk: Istennek Jézus Krisztusban. A tanítványok számára ez a felismerés kézenfekvő volt. Ugyanis Jézus társaságában voltak, így egészen közvetlenül szólította meg őket. Látták tetteit, mindenhová vele mentek, ő pedig mindenkivel szemben előnyben részesítette őket, bevezette titkaiba. Így megismerhették, hogy mit kíván tőlük, hogyan kell élniük, ha őt akarják követni.
Azonban éppen ezen a pontok mutatkozott Jézus egészen másnak, mint amit elvártak tőle: arról beszél, hogy dicsőség helyett szenvedés és halál vár rá, és ebben követői is részesülni fognak. Országában azok az elsők, akik másokat szolgálnak. Ebben az országban nincs hatalom, senki nem uralkodik, hanem arra figyel, amivel segítségére lehet másoknak. Szenvedés, üldöztetés és halál vár Jézusra és a tanítványokra? Őt csak a szolgálat útján lehet igazán követni? Ez a jövő vár rájuk? A tanítványoknak ez nagyon idegenül hangzott. Így nem értették meg Jézust. Attól pedig féltek, hogy megkérdezzék őt, és így törekedjenek megérteni azt, amivel tanácstalanul álltak szemben. Ezért eluralkodik rajtuk a csalódás, és ez arra indítja őket, hogy meneküljenek Jézustól, sőt el is árulják őt éppen akkor, amikor meg kellett volna őrizniük a hitüket. Csak a feltámadás hozza meg az igazi megértést.
A hitnek ezek a buktatói nálunk is előfordulnak. Milyen könnyen és gyakran csúsznak be hitünkbe hamis elvárások! Pedig világosan láthatnánk, hogy annak alapján, amit Jézus mondott, amire példát adott, ezek egyáltalán nem teljesülhetnek. Ilyenkor mi is csalódottak, szomorúak és vigasztalhatatlanok vagyunk. Ezek bizony nálunk is a hit válságának jelei. Ha azonban hinni annyit jelent: hiszünk Jézus Krisztusban és benne Istenben, ha azt jelenti, rábízzuk magunkat Jézusra és benne Istenre, akkor minden azon fordul meg, hogy ismerjük-e Jézust, ahogyan róla a Szentírás beszél. Ha megértjük szavait és tetteit, az utat, amelyen járt. Arra is figyelnünk kell azonban, hogy ez a megértés nem lehet teljes. Isten szeretetét olyan értelemben nem tudjuk megmagyarázni, hogy ezt miért így nyilvánítja ki nekünk. Két dolog azonban világossá válhat: valóban Isten szeretetének megnyilvánulásával találkoztunk, és ez értünk történik, a mi üdvösségünket szolgálja. Ha ennek alapján nincsenek hamis elvárásaink, és így nem érhet bennünket csalódás, akkor mondhatjuk hitünket igazán erősnek, amely szembe tud nézni a nehézségekkel, és a megpróbáltatásokban is állhatatos lesz.
Az elmondottakat leginkább Jézus szenvedésével és halálával lehet megvilágítani. Alapjában Jézus szenvedése és halála nekünk is nehézséget, kétséget okozhat. Miért kellett neki ezt az utat választani, ő valóban Istentől jött hozzánk? Miért nem szabadított meg minket hatalmával a szenvedéstől és a haláltól? A kérdést még jobban aláhúzza, hogy mi egészen másképpen küzdünk ma a szenvedés és a halál ellen. Ehhez a tudomány és a technika eszközeit használják fel. A szenvedésre ma úgy tekintünk, mint amellyel szemben nem lehetünk közömbösek, hanem arra kell törekednünk, hogy győzelmeskedjünk rajta. Jézus ezt látványosan mutatta meg csodáival
Azonban annak is tudatában vagyunk, hogy a világból ezt nem tudjuk eltávolítani, mert ez egyszerűen hozzátartozik a világhoz. Éppen ezen a ponton nyílik meg számunkra új út Jézus szenvedésének és halálának megértése felé, és ezzel a mi szenvedésünk és halálunk is új megvilágításba kerül. Jézus szenvedése és halála számunkra az út, amely oda vezet, hogy részesüljünk feltámadásában is, és így abban az életben, amelyben már nincs helye a szenvedésnek, sem a halálnak. Jézusban, szenvedésében és halálában Isten közösséget vállalt velünk. Ő is kiszolgáltatott lett, és ezzel teljességében elfogadta. Ez kereszthalálában, az abban megnyilvánuló kiszolgáltatottságában, elhagyatottságában vált teljessé. Így nyilvánította ki Isten határtalan szeretetét irántunk, ami olyan messzire ment, hogy szenvedése és halála engesztelő áldozat is volt bűneinkért. Így lett Isten egészen velünk, így nyilvánította ki azt a szeretetét, amellyel egészen értünk van. Ezzel a szeretettel vállalta a halált is, hogy Jézussal a feltámadásban is részesedjünk, Ezért csak azt nevezhetjük igazi hitnek, amelyben Jézusra tudjuk bízni magunkat, rá tudunk hagyatkozni. Bízni tudunk Isten szeretetében, ahogyan életében, tanításában, megmutatkozott és Jézussal együtt tudunk vándorolni ebben a világban a szenvedés és a halál útján, mert ez éppen a szabadság útja, amely kivezet minket a bűn hatalmából, a szenvedésből és a halálból. Ha ebben a hívő bizalomban élünk, akkor nem érhetnek minket csalódások, akkor hitünk szilárd és állhatatos lesz. Ha így élünk, akkor elmondhatjuk, hogy minden nehézség és megpróbáltatás ellenére boldogok vagyunk. MK
Ami történt az újra megtörténik -- mindig és mindenütt. Jézus nekünk is kortársunk. De hosszú, talán túl hosszú időre van szükségünk, hogy felismerjük Őt és megértsük útját. Meg kell találnunk helyünket, szerepünket, elhatározásra kell jutnunk. Amíg csak szemlélő és hallgató közönség vagyunk, addig nem értjük Jézus útját. Ő arra vár, hogy csatlakozzunk hozzá, együtt vigyük a keresztet, osztozzunk a szenvedésben. És akkor föltárul nekünk a titka.
Első olvasmányhoz / Bölcs 2,12.17-20
Az "igaz" a Bölcsesség könyvében olyan ember, aki komolyan veszi Istenét és hiszi, hogy Isten is komolyan veszi őt. "Isten fia" az Ószövetségben Isten népének a neve (Oz 11,1). Később ebből azt következtették, hogy e népnek egy-egy tagja is Isten fiának tekinthető, olyannak, akit Isten magáénak fogad és szeret. A hitetlenek, az "istentelenek" szemében az ilyen igény tűrhetetlen és lehetetlen volt. De Jézus egészen különös értelemben hívja magát Isten Fiának, mert Ő eredete és lénye szerint isteni. A hitetlennek ismét egyszerűen képtelenség ez; a zsidó igazhitűség őreinek szemében pedig halálbüntetést érdemlő káromlás. (2,12: Jer 11,19; Jn 5,16.18; Mk 14,1-2; 9,31 # 2,18-19: Zsolt 22,9; Mt 27,43; 26,67-68; Iz 53,7)
Válaszos zsoltár / Zsolt 54(53),3-4.5.6-8
Segítséghívás az ínségben
Szentleckéhez / Jak 3,16-4,3
A becsvággyal és irigységgel szemben a "bölcsesség" jó gyümölcseivel mutatja ki fölényét. Ez igaz akkor is, ha a hatalomért vívott harcban nem a bölcsesség, hanem a büszkeség győz. Megesik ez keresztény közösségekben is! A második rész hevesen kikel az egyházközségben előforduló viszályok ellen. Ha mindenki vaktában törtet a maga célja felé, az nem keresztény élet, és nyilvánvalóan az imádság sem lehetséges többé. (3,17-18: Péld 2,6; Bölcs 7,22-23; Zsid 12,11; Mt 5,9 # 4,1-3: Róm 7,23; 1Pt 2,11; Zsolt 66,18; Mt 6,5-6.33)
Evangéliumhoz / Mk 9,30-37
Már másodszor szól arról Jézus, hogy Ő, az Emberfia és Isten Szolgája, az "emberek kezére adatik". Megölik majd, de Isten föltámasztja. Ez alkalommal nem tiltakoznak a tanítványok (vö. Mk 8,32), de most is éppúgy érthetetlen és idegen nekik az ilyen beszéd. -- Márk a következő részben Jézus több megnyilatkozását összefüggő tanításba fűzte (9,33-50). Jézus beszéde a tizenkettőnek szól, de a jövendő tanítványokra is érvényes. A szakasz végén a hatalmi és érvényesülési harcról beszél, és ez bizony mindmáig időszerű! Nem véletlen, hogy amit Jézus a szolgálatról és utolsó helyre való ülésről mond, többféle kapcsolatban és szövegösszefüggésben maradt ránk. A hatalmi törtetés és az "igazam van" kórsága földúlja az egyházközösséget, és elhomályosítja még Krisztus képét is (ahogy ezt a történelem is tanúsítja). Ő azért jött, hogy szolgáljon. A kicsinynek, a gyöngének, az elnyomottnak oldalán áll. (9,30-32: Mt 17,22-23; Lk 9,44-45; Mk 8,31; 10,33-34 # 9,33-37: Mt 18,1-5; Lk 9,46-48 # 9,35: Mk 10,43; Lk 22,24-27)
Szentségre várva
Jézus szavai közelgő szenvedéséről különösen csengenek. Nemcsak mondotta e szavakat, hanem élte és szenvedte is őket. Szavaiban a nagy "Igen, Atyám!" elszántsága és odaadása tör föl.
Elmélkedés
Alázat és szentség
Csodálatos paradoxon, nehezen érthető dolog. Aki szent és jámbor, vajon vak és bolond, hogy nem ismeri javait? És ha nem isméri, hogy adhat Istennek hálákat reája terjesztett javaiért? Ha pedig érti és tudja javait, miért ítéli a pogánynál és a cégéres gonosznál magát alábbvalónak?
Keresztények! Az alázatosság sem vakká és bolonddá, sem háládatlanná nem tészi az embert; hanem arra viszi, amit a nagy szentek cselekedtek, és amit Isten parancsolt. Szent Pál azt tartja magáról, hogy az apostolok legkisebbje, legalacsonyabbja és nem méltó, hogy apostol nevet viseljen. Tovább mégyen, és azt hirdeti, hogy ő a keresztyének között utolsóbb és kisebb. Ez sem elég! Azt hirdeti, hogy ő a keresztyének között legutolsó... ő semmi... Szent Gergely attúl fél, hogy az ő bűneit országos romlással ne verje Isten! Hasonlóan Szent Bonaventura, a földi szerafin, kinek szentségét nem győzi csudálni a világ, nyíltan mondotta, hogy ő rosszabb és gonoszabb mindeneknél. Ezeket pedig nem hazugul és képmutatásból, hanem értelmük és ítéletük igazságával mondották!
Az alázatos Szent Pál tudta és hálaadással értette, minemű nagy kincseket rakott Isten őbelé: oly nagy tudományt, melyet senki a világi bölcsességnek fejedelmi közül nem tudott... De hozzátette, hogy nem őtőle való, hanem Isten ajándékából. Azt írta-e, hogy nem kisebb a többi apostoloknál? Így mindjárt megorvosolta a kevélység ellen és mellé írta, hogy ő ugyancsak semmi.
Négy oka vagyon, amelyért akárkiben akármennyi sok jó légyen, magát azokért mások eleibe nem teheti.
Először: aki látja, mi őbenne Istené és mi tulajdon magáé, az megérti, hogy csak az dicséretes őbenne, ami Istené; ami pedig sajátja, az csak gyarlóság, fogyatkozás, vétek. Ami másé, azzal nem dicsekedhetünk...
Másodszor: senki közülünk nem tudja mások szüve járását és bűneiben kitérését; senki nem láthatja, minemű ajándéki vannak az Istennek másokban. A maga vétkeit és fogyatkozásit viszont ki-ki látja s érzi...
Harmadszor: mennél nagyobb szentségre emeltetik ember, annál nagyobb mennyei világossága vagyon: annál jobban érti bármely apró vétek rútságát, annál több fogyatkozást talál magában. Ha a verőfény sugára bé nem jő házunkba, port nem látunk; de ha egy kis lyukacskán befúrja magát a fényesség, sűrű por látszik!... Mi is akkor értjük fogyatkozásinkat, ha Isten előtt forgunk, mikor az Ő szépsége mellé támasztja rútságunkat, mikor az Ő világosságával lelkünk setétsége megtisztíttatik.
Negyedszer: azt gondolják a szent emberek, hogy ha Isten úgy megvonná tőlük kegyelmes segítségét, mint a gonoszoktúl, s olyan kísértéseket bocsátana rájuk, milyenekben a legnagyobb bűnösök vannak: talán olyan és annál is nagyobb vétkekbe esnének... Azt sem felejtik, hogy aki az egyik órában elesett, a másikban felkelhet! Ezért nem úgy jár, mint aki megutálá a vámszedőt és megítélé Mária Magdolnát, mert példájukból megtanulta, hogy másnál jobbnak ne vélje magát! Mert könnyű Istennek a kemény kövekből Ábrahám fiait szerezni!... Amely fának ágai terhesek gyümölccsel, alákonyulnak: az üres vesszők mennek föl sudáran. Teli vagyunk alázás okaival, és ha Isten előtt nincs utálatosabb, mint a szegény kevély, akkor méltán gyűlölséget érdemlünk, ha megismervén fogyatkozásainkat, mégis kevélykedünk. Kitűl oltalmazzon az Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Amen. (Pázmány: Az alázatosságrúl, advent 3. vasárnap, 1. beszéd)
+
Vigasztalanság idején semmit sem szabad változtatni, tartsuk szilárd-makacsul elhatározásaink', melyek e bús napok előtt vezettek; vagy döntéseket, miket követtünk korábbi vigasz idején. Mert épp ahogy a jó lélek irányít, fölvidít vigaszban, a gonosz úgy akar vezetni, "tanácsolni" csüggedés alatt. (Loyola Szent Ignác)
+
Alázat annak fölismerése, kik és mik vagyunk. Csak ezt követheti az őszinte kísérlet, hogy azzá váljunk, amivé válhatunk. -- Mások hibáinak megvallása nem szolgál lelki könnyebbségre. Kinek-kinek a maga hibáit kell megvallania! (Alcoholic Anonymous)
+
Adj, Uram, lelki békét, azt elfogadni, amin változtatni nem tudok; bátorságot, azon változtatni, amin tudok; és bölcsességet, felismerni a köztük levő különbséget! De a Te akaratod legyen, ne az enyém! (Assisi Szent Ferenc)
+
Engedelmesség: Ha akarod, hogy lelkednek szolgáljon test: úgy lelked' Istennek híven alája vesd! Kell, úr az Úr uralma alatt álljon, Isten király minden királyon! (Szent Ágoston)
+
Bőszavú "főnöklést" senkin se tudok helyeselni: Tettekben, példában vezessen az, ki elöljár! -- Hogyha elöljáró hiszi, hogy "neki átadatott mind földön-egen hatalom": megcsalja magát, s önimádó! (Kalazanci Szent József)
Jézus nyilvános működése és tanítása kapcsán állandóan mozgásban van. Ez az út azonban ezúttal, nem csak Jeruzsálembe, hanem a halálba is vezet. Az események menetelével Jézus tisztában van, a tanítványok azonban nem. A tanítványokat elbűvölte Jézus országos népszerűsége, amelyből mint közvetlen tanítványainak nekik is kijutott. Gondolatban tehát építgetik a jövőt, amelyben feláll a tanítványok hierarchiája is. Jézus azonban túl lát a dicsőséges bevonuláson, és a halálára gondol. A tanítványok tudatában fel sem merül a kereszthalál lehetősége. Nem azonos dolgokról beszélgetnek Jézus és övéi.
Ezért a két különböző gondolatmenetben két különböző értelemben merül fel az, hogy ki a nagyobb? Ki a nagyobb, akit a tömeg megéljenez, vagy akit keresztre küld? Ki a nagyobb, aki vezető szerepet tölt be a tanítványi körben, vagy aki jobban megérti a mestert? Ki a nagyobb Jézus népszerűségének vámszedője, vagy aki képes lesz majd utánozni a Mestert?
Feltehetően ez a kérdés, az előbb felsorolt értelemben nem vetődött fel a tanítványokban, már ezrét is furcsa volt az a kijelentés, aki „első akar lenni, legyen mindenki szolgája”(35.v.) A gyermekről szóló mondás nem nagyon illik bele a történetbe, különben is jobban illenék a 10,13-16-ba, ahol elutasították a gyerekeket. Tehát egy szerkesztett történettel állunk szembe, melyben az evangélista összegyűjtötte a Jézus mondásokat és laza tematikai csoportosításban belefűzte a Galileából Jeruzsálembe tartó út keretébe. A gyermekekkel kapcsolatos szeretetteljes gesztus túl mutat a gyermek társadalmi szerepének átértelmezésén. Inkább a kicsinyekkel és szegényekkel kapcsolatos bánásmódra hívja fel a figyelmet.
Beda Venerabilis úgy gondolja, hogy a táborhegyen Jézussal lévő tanítványokat egyfajta dicsőség fogta el és már ez vezette őket és nem Jézus szolgálata. Kálvin azt hangsúlyozza hogy talán ennek a háromnak hamis elképzelése volt a mennyek országáról. Olyanok is akadnak, akik tudni vélik ezt a gyermeket akit Jézus középre állított Antióchiai Ignácnak hívták.
Arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az ókorban a gyerek az éretlenség szinonimája, ezen szakasz kapcsán pedig az „ártatlan gyerek” képe vagy más szóval a gyermeki ártatlanság tévképzete honosodott meg a keresztény világban. Arról is fontos beszélnünk, hogy a későbbi hivatalviselők, az apostolok részesülnek feddésbe. Ezért az egyházi hivatalnak mindig szolgálatnak kell lenni.
A ki a nagyobb kérdése versenyre épülő karrierista világunkban állandó kérdés. Sőt a nagyságról alkotott elképzelések is átalakulnak. Itt csak a híres, és hatalommal rendelkező ember képe kísérti meg a tanítványokat. A mai valóságban a pénzzel rendelkező, mindent megtenni képes ember nagysága áll a gyerekek előtt. Az emberi nagyságról alkotott kép gyökeresen átalakult. Az erős és a pusztító ember a nagy. Victor Hugó a nagyság franciás elképzelését írja meg: „A nagy emberek azok, akik sokat éreztek, sokat éltek”. Emerson az amerikai álmot. „A nagyság a jövőre apellál”. Móra Ferenc kívülről nézi a társadalmi nagyságot: „A nagyoknál ambíció, a kicsiknél nagyzási hóbort.” Német László a nagyságot a „reménytelenségben falhoz állított népek harcában” látja meg.
Jézus egy kicsiny gyermekben is meglátja a nagyot. Sőt még a bűnösben is nem csak felfedezi a lelki nagyság ígéretét, hanem meghalni is képes érte. Talán az a legnagyobb baj a világban, hogy már az apostolok is a saját nagyságukat akarták építeni, miközben Jézus óriási áldozatot hozott a lelki nagyságuk érdekében. A lelki nagyság eszméjéről többet beszélünk és több prédikációt mondunk, mint amennyit teszünk érte. Jézus prédikációja egyszerű volt, a kereszt nem adott lehetőséget a hosszú prédikációra. Ő csak ennyit mondott: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet.”
