A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: A szentmise szövegeiben egyre többször megjelenik az Igazságos Bíró, az ítélkező Isten képe. A lélek remegve gondol bűneire. Az irgalmas Istenhez kiálltunk, bocsánatát, segítségét kérjük. Nem egy ismeretlen és végtelen magasan trónoló Istenhez imádkozunk, hanem a köztünk is jelenlevő Szentháromsághoz szólunk.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Csendes beszámoló családi körben a nap eseményeiről. A családfő válaszol, helyesel, figyelmeztet, megró, eligazít. Hívő közösségünk is család, ahol családfőként az Isten szól hozzánk. Ennek tudatában hallgassuk a szentírási olvasmányokat és a szentbeszédet.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az igazságos Bíró elítéli bűneinket. Az értük járó büntetés fő részét Jézusra helyezte. Jézus ezt nemcsak vállalta, hanem mint végtelen értékű áldozatot kezünkbe adta. Bemutatjuk önmagunkért, a velünk ittlevőkért, minden élő és meghalt keresztény testvérünkért, sőt az egész világ üdvösségéért. Kérjük Istent fogadja el alázatunk és bűnbánatunk jeléül.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Isten nemcsak igazságos Bíró, hanem szerető Atya is. Tanításából reményt és vigasztalást is meríthetünk. Kegyelme segít bennünket az újrakezdésben. Krisztus példája buzdít felebarátaink szeretetére. A szentmise bizalomra hangolt, hogy az Úr segítségével elnyerjük örökségünket az égi hazában.
A mai vasárnapon a megszokottól eltérő módon nem az evangéliumról szeretnék szólni hozzátok, hanem magáról a szentmiséről, annak is egyes részeiről. Fontos szót ejteni a szentmisében tapasztalható dolgokról, eseményekről, szavakról, jelképekről, azért, hogy a vasárnapról vasárnapra történő ünneplésünk ne csak egy kényszerű kötelesség legyen, hanem valóban mindannyiunk lelki javára és épülésére váljék.
A szentmisét négy részre osztjuk: a bevezető szertartásokra, az Ige liturgiájára, az Eucharisztia liturgiájára és a befejező részekre. Maguk a bevezető szertartások arra valók, hogy az "egybegyűlt híveket közösségé formálják és előkészítsék Isten Igéjének figyelmes hallgatására és az Eucharisztia méltó megünneplésére". Ebből is látható, hogy a szentmise négy része közül kiemelkedik az Ige és az Eucharisztia liturgiája. Valamint azt is látni kell, hogy a szentmise közösségi cselekedet, nem pedig a pap magánszáma. A közösségi oldalát fejezik ki a közösen mondott imádságok, a közös testtartás. A mai alkalommal a bevezető szertartások egy részéről lesz szó.
Az idei iskolaév kezdetétől bizonyára tapasztaltátok, hogy a kilenc óriási szentmise egy kicsit másabb mint a többi, mert rendszeresen tömjénezés van. A tömjénezés ugyan nem kötelező része a szentmisének, de egy vasárnapi szentmisén emeli az ünnepélyességet, de ezentúl komoly dolgokat jelképez.
A tömjénezésnek nincs anyagi célja, haszna: tömjénszemeket rakunk az izzó parázsra, s az füstfelhő kíséretében elég. Azt lehet mondani, hogy a tömjénezés az értékek szép elpazarlása. Hasonló ahhoz a szituációhoz, ami Jézussal történt halála előtt a betániai vacsorán, amikor Mária Magdolna drága, illatos nárduszolajjal kente meg Jézus lábát. Az eset anyagi oldalról nézve tiszta pazarlás volt, s az áruló Júdás föl is csattan: "Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?" De Jézus eltűri ezt a pazarlást.
A tömjénről a Jelenések könyvében azt olvashatjuk, hogy az a szentek imádságai. Az Újszövetségben pedig a szenteknek nemcsak a mai értelemben vett szenteket nevezték, hanem minden keresztényt. Tehát a szentmisében való tömjénezés a mi imádságainkat jelképezik, melyek mint a tömjénfüst szállnak az Isten színe elé. Azokat azt az imádságot, amely nem gondol semmiféle értékre, haszonra, hanem egyedül Istent dicséri.
Ezen a kívül a tömjén gazdag jelképvilágához még az a jelentés is hozzátartozik, hogy megtisztít, megszentel minket a tömjén füstje, hogy méltó módon lépjünk Isten színe elé.
Ezután következik a keresztvetés, amivel minden imádságot kezdünk, így a szentmisét is, mert a szentmise a legtökéletesebb imádság, amiben kérés, hálaadás, engesztelés és dicsőítés egyaránt helyet kap, mégpedig az egész Egyház nevében. A kereszt a legszentebb keresztény jel: Jézus kereszthalálának megváltó és üdvözítő hatalmát fejezi ki. Az az igazi keresztvetés, amely nem elsietett, elkapkodott, ami már végül felismerhetetlen, hanem az, amelyben kezünkkel homlokunkat, mellünket, s két vállunkat érintjük. Ez a keresztvetés nemcsak hitvallás amellett, hogy keresztények vagyunk, hanem egészen átölel bennünket, hogy elrendezzen és összefogjon bennünket, hogy Istenbe helyezzük gondolatainkat, szívünket és akaratunkat.
A pap ezután ősi keresztény köszöntéssel köszönti a híveket: a mi Urunk Jézus Krisztus kegyeleme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal! A köszönésben kifejezésre jut az, hogy a szentmise lényegében közösségi ünnep. Közösségben vagyunk egymással, s a közösségben illő egymásnak köszönni. S ezt a köszönést fejezi ki a pap egy Szent Páltól vett formával.
Ezután a pap néhány bevezető szót mond a vasárnapról, az ünnepről, kiemelve, felvillantva a szentmise leendő olvasmányainak tanítását. A bevezető szavak célja az, hogy tudatosítsuk magunkban: miért jöttünk össze, s hogy kivel fogunk találkozni a Szentírás szavai, valamint az Eucharisztia liturgiája által, s ezért az ünneplésre méltó módon hangoljuk fel lelkünket.
Ezt követi a bűnbánati cselekmény, amelyet szokás közgyónásnak is nevezni. Ez az elnevezés azonban megtévesztő, mert ennek a cselekménynek semmi köze nincs a bűnbánat szentségéhez. Megtévesztőek a fő imádságának a kezdőszavai: "Gyónom, a mindenható Istennek." De ismételten hangsúlyoznom kell, hogy ez nem gyónás, nem a bűnbánat szentségének egy gyorsabb és kényelmesebb változata. Ebben a bűnbánati cselekményben a pap felszólítására megvizsgáljuk lelkiismeretünket, azért, hogy tudatosítsuk bűnös voltunkat, s bűnösségünket utána kifejezzük az imádság elmondásával. Mert mi emberek bűnösök vagyunk. Egyetlen ember volt bűn nélküli a történelem során: Jézus Krisztus. Aki nem ismeri el bűnösségét, az hazudik saját magának. Ha pedig tudatában vagyunk bűnösségünknek, akkor annak is, hogy bűnösen, Istent megbántva nem léphetünk színe elé. A bűn elfordulás Istentől, a bűnbánat pedig visszafordulás hozzá Isten irgalmában reménykedve. Ha a bűnbánatban nem teszünk komoly elhatározást az Istenhez hű életre, akkor a szentmise minden imája, üzenete lelkünk süket fülére talál.
Végezetül arra a magatartásra hívom fel a figyelmet, hogy a szentmise említet részei úgy zajlanak le, hogy mi állunk. Ez nem véletlen, mert testtartásunknak is jelentése van. Az első keresztények gyönyörűen tudtak imádkozni állva, kitárt karokkal, amint a katakombák festményein lehet látni. Az állás összeszedettséget jelent. Amikor pihenő ülő, vagy fekvő helyzetben vagy, s jön valaki, akit nagyon tisztelsz, akkor első mozdulatod az, hogy felállsz, s állva fogadod őt. Az állásban összeszedettség és készenlét van. Készenlét úgy, hogy aki áll, az minden további nélkül útnak is indulhat. A szentmisében Isten előtt állni az éber tevékeny lelkület kifejezése.
Kedves Testvérek! Kívánom, hogy most a szentmise előbb kiemelt részeinek magyarázata vigyen benneteket közelebb abban, hogy ezentúl tudatosabban, élményszerűbben vegyetek részt a szentmiséken, s akkor biztos, hogy nem csupán egy kényszerű vasárnapi kötelesség lesz, hanem találkozás Istennel.
Ámen.
Krisztus az egyetlen út az üdvösségre (Mk 9,38-43, 45,47-48)
János szavaiból ingerültség cseng ki. A tanítványok látták, hogy valaki, aki nem tartozott az ő köreikhez, Jézus nevében démonokat űzött ki. Ehhez nem kapott felhatalmazást Jézustól, ezért a tanítványok meg akarták akadályozni ebben. Azt gondolták, hogy Jézus igazat fog nekik adni. Jézus azonban egészen eltérő módon foglalt állást. "Ne tiltsátok meg neki. Aki az én nevemben csodát tesz, nem egyhamar fog szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van." (40. v.) Ez a jelenet indít most annak a kérdésnek megfogalmazására, hogy Jézus Krisztus, mint Üdvözítő egyetlen forrása az üdvösségnek, vagy lehetséges más megoldás is?
Az egyházban mindig voltak kisebb-nagyobb szakadások. Ezeket az Egyház mindig világosan elítélte. Ebben az a tudat vezette, hogy ő birtokolja és tanítja tévedés nélkül Krisztus tanítását. Jézus erről többször beszélt tanítványainak. Az egyik apostolának, Simonnak új nevet adott, és ezzel külön feladatot bízott rá: "Te Péter vagy. Erre a sziklára építem Egyházamat. A pokol kapui nem vesznek erőt rajta" (Mt 16,18) A pokol kapui, tehát a tévedés, a hazugság nem hamisíthatja meg Krisztus tanítását az Egyházban. Szent Pál is gyakran beszélt arról, milyen súlyos bűnt követnek el azok, akik meghamisítják az ő tanítását. "De ha akár mi, akár egy mennybéli angyal más evangéliumot hirdetne, mint amit mi hirdetünk: átkozott legyen!" (Gal 1,8) Úgy tűnik, az apostolok helyesen ítélnek, mert most is olyanok beszélnek, cselekednek Jézus nevében, akik nincsenek közösségben velük. Ezek nem tartoznak hozzánk, így Krisztushoz sem tartoznak. Ezért nem beszélhetnek, nem tevékenykedhetnek az ő nevében. Jézus azonban ebben most nem ad nekik igazat. Mi lehet ennek az oka? Nyilván az, hogy Jézus nem helyesli a másoktól elzárkózó, mások fölött emberi ítéletet mondó magatartást. Hogyan vélekedjünk azonban ma ezekről a kérdésekről? Arról nem lehet kétségünk, hogy Krisztus csak egyetlen egyházat akart alapítani. Így a hívő közösségben létrejövő minden szakadás önmagában rossz. Azonban a szakadásban legtöbbször nemcsak az egyik fél volt a vétkes, hanem mindkettő. Hogy kinek milyen része volt egy szakadás létrejöttébe, erről csak Isten tud ítéletet mondani. A szakadás örökösei, a későbbi leszármazottak, viselik ugyan a következményeket, az okokért azonban nem lehet felelőssé tenni őket. Őszinte hittel és jóakarattal élhetnek, beszélhetnek, tevékenykedhetnek Jézus nevében. Csak az veszélyezteti az üdvösséget, ha valaki bűnös módon szakad el az egyháztól. Ezt világosan tanítja a II. Vatikáni zsinat. "Nem üdvözülhetnek tehát azok, akik nem akarnak belépni az Egyházba, vagy nem akarnak megmaradni benne, noha jól tudják, hogy Isten, Jézus Krisztus által, az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus egyházat." (LG 14)
Súlyosabb kérdés az, hogyan vélekedjünk azokról, akik hitetlenek, akik tehát nemcsak az egyházon kívül élnek úgy, hogy nem hisznek Jézus Krisztusban. A Szentírás világosan beszél arról: Krisztus a szerzője és közvetítője az üdvösségnek. (Zsid 2,10, 5,8; 1Tim 2,5) Ezt hirdeti Péter is a Szentlélektől vezetve: "Nincs üdvösség senki másban, mert nincs más senki az emberek közt az ég alatt, akiben üdvözülnünk lehetne." (ApCsel 4,12) E szavakból nem következne szükségszerűen, hogy azok az emberek, akik nem hisznek Jézus Krisztusban, nem is üdvözülhetnek?
A II. Vatikáni zsinat tanításában erre is világos választ kapunk. Elsősorban azt hangsúlyozza, hogy Isten mindenki üdvösségét akarja, ahogyan azt a Szentírás világosan tanítja. "Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére." (1Tim 2,4) "Hiszen azért fáradozunk és küzdünk, mert bízunk az élő Istenben, aki minden embernek, elsősorban a hívők üdvözítője." (1Tim 4,10) Nem minden embernek van igazi lehetősége, hogy eljusson a Krisztusban való hitre. Krisztus azonban mindenkiért meghalt, minden ember bűnét kiengesztelte, és így mindenkinek megszerezte az üdvösséget. Erre támaszkodva tanítja a Zsinat: "Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra Isten tudja miképpen , hogy a húsvét titkában részesedjék." (GS 22) A Szentlélek, aki Jézus Krisztus Lelke, láthatatlanul minden ember szívében működik. Megvilágítja és Isten felé indítja akaratát. Ezért, aki lelkiismeretét helyesen követi, Krisztus kegyelmének erejéből eléri az örök üdvösséget.
Krisztus nélkül tehát senki nem üdvözülhet. Ezért az a vélekedés alapvetően téves, hogy más vallások Krisztus nélkül a maguk sajátos útján vezetnek az üdvösség felé. Az is világos, hogy a Krisztusban való hiten kívül, az evangélium útmutatása nélkül, az egyház közösségén kívül az üdvösség útja sokkal bonyolultabb és nehezebb. A krisztusi közösség jelenléte nélkül az ember könnyebben ki van szolgáltatva a tévedéseknek. Szent Pál így ír a pogányokról: "Noha fölismerték az Istent, nem dicsőítették őt, mint Istent, s nem adtak hálát neki, hanem szégyent vallottak okoskodásukban és oktalan szívük elborult Hiszen Isten igazságát fölcserélték a hamissággal, s inkább a teremtménynek hódoltak és szolgáltak, mint a Teremtőnek, aki mindörökké áldott." (Róm 1,21,25) MK
Nekünk, keresztényeknek sokszor nehezünkre esik keresztüllátnunk jámbor képzeteink ködén, és elismernünk, hogy másoknál is működhet a Szentlélek, olyanoknál, akik másként jámborok és másként hívők. Sőt még azok sem tesznek mindent gonoszságból, akik éppenséggel támadják a kereszténységet. Talán csak azt támadják, amit mi jogtalanul tartunk és mutatunk a "kereszténység" részének, vagy amit ők hibásan hisznek "kereszténynek".
Ember és ember közt nemcsak a konokul merev "vagy-vagy" lehetséges: "vagy barátom vagy, vagy ellenségem!" Keresztény közösségben fontosabb a kérdés: Milyen kapcsolatban állsz Krisztussal? S még fontosabb: Hogyan lát minket Krisztus?! Ki is válaszolhat e kérdésekre?
Válaszos zsoltár / Zsolt 19(18),8.10.12-13.14
Öröm Isten törvényén
Szentleckéhez / Jak 5,1-6
E szakasz fenyegető beszéd olyan gazdagok ellen, akik fölöslegüket nem akarják megosztani a szűkölködőkkel, még most sem, "az utolsó időkben" sem, Isten ítélete előtt. Ezek a gazdagok vakok, nem látják sem a szegények nyomorát, sem az idők jeleit! Mindezt Szent Jakab hozzánk intézi, akik többé-kevésbé jámbor keresztények vagyunk! Nem számít, hogy sok vagy kevés pénzünk van-e; a végítéleten az Emberfia azt kérdi majd tőlünk, hogyan bántunk a szegénnyel és a "legkisebbel" az Ő testvérei közül. Ez a "legkisebb" nem okvetlen a legkevesebb pénzű, hanem talán a meg se született, a legmegvetettebb, a legelfeledtebb, a legbűnösebb, a legüldözöttebb, a legutáltabb -- az Ő testvére! (5,1-3: Lk 6,24-25; Mt 6,19-20; Sir 29,10; Péld 11,4.28 # 5,4-6: Ám 8,4-8; 5Mz 24,14-15; Sir 34,21-22(25-26); 3Mz 19,13; Mal 3,5)
Evangéliumhoz / Mk 9,38-43.45.47-48
A mai evangélium első felében különös szó hangzik el: "Aki nincs ellenünk, velünk van!" Szent Máténál fordítva szól: "Aki nincs Énvelem, az ellenem van." (Mt 12,30 és hasonlóan Lk 11,23) Jézus elmondhatja mindkettőt, különféle helyzetre persze. Ő harcban áll a gonosszal, de ha emberekről van szó, akkor nincs szívében korlátolt fanatizmus. Ha valaki Jézusra hivatkozva valami jót tesz, hagyjuk érvényesülni, még ha az Egyházon kívül teszi is! Jézus beszél Isten irgalmáról azok iránt is, akik bár nem keresztények, de emberiességből jót tesznek Jézus bármelyik rászoruló hívével. -- A második rész vezérszava: megbotránkoztatás. Botrányt okozni itt annyi, mint valakinek megingatni a hitét, vagy általában, valakit rosszra vezetni. (Ez a "botrány" evangéliumi értelme, nem pedig a mai: "fölháborodás, megütközés".) (9,38-40: Lk 9,49-50; 4Mz 11,28; 1Kor 12,3 # 9,41: Mt 10,42; 1Kor 3,23 # 9,42-48: Mt 18,6-9; Lk 17,1-2 # 9,48: Iz 66,24)
Szentségre várva
Isten jöhet követeléssel hozzánk, hiszen Ő ajándékozó, jóságos és szerető Isten. Az Ő útja mifelénk a legnagyobb áldozat: tulajdon Fiát adta halálra értünk. És ez a mi utunk Ő felé...
Elmélkedés
Isten irgalma és a pokol
Éppen az irgalom és szeretet mélyebb pszichológiája külön kulcsot ád kezünkbe a kárhozat valóságának átértésére. Ha szabad egy egészen transzcendens [természettúli] igazságnak emberszabású fogalmazást adni: A kárhozatot éppen a megbántott, megcsúfolt, kárvallott szeretet teszi érthetővé, sőt szükségessé.
"Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette." Ez az egyszülött Fiú úgy szerette a világot, hogy önmagát adta érette, mindenestül, egészen a kereszthalálig. Ebben a fönntartás nélküli odaadásban benne van az a nagy vallomás: az ember csakugyan sokféleképpen kísértve van a bűnre. Kísérti természete, gyarlósága, a világ csábítása, húzza az érzéki világnak hármas karja: a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kevélysége; sodorja vészes oksággal a gonoszságnak már kialakult országa, mely félelmes, felsőbbséges hatalmát megmutatta már az első emberrel szemben (1Mz 3). De a bűnre-csábítás ezer szavát túlharsogja az ellentállásra való az a fölhívás és a hűségre való az az indítás, mely az Úr Krisztus megtestesülésének, életének, evangéliumának és kereszthalálának titkából szól. És ha mindennek dacára marad bűn, bűnös Isten-elvetés és megátalkodás: lehet-e a szeretetnek erre más felelete, ha igazán szeretet, véres, piros, tüzes, élő szeretet, és nem élettelen árnyék, mint ami minden megsértett és lábbal tiport szeretetnek felelete: Mit kellett volna még cselekednem az én szőlőmmel, és nem cselekedtem vele? Talán mivel vártam, hogy szőlőt teremjen, és vadszőlőt termett? Most tehát megmutatom, mit cselekszem az én szőlőmmel! Elhordom sövényét, hadd pusztítsák; lerontom kerítését, hadd tiporják. És parlaggá teszem: nem metszik és nem kapálják többé, és fölveri a burján és tövis. És a felhőknek megparancsolom, hogy esőt ne hullassanak reá (Iz 5,6).
Így válik csak érthetővé, hogy a pokol tüze végelemzésben nem más, mint annak az isteni szeretetnek tüze, mely a mennyország boldogsága. Ugyanaz a nappali világosság gyönyörűség az ép szemnek és kín a betegnek; ugyanaz a fagyos januári szél üdülés az ép szervezetnek és halál a sorvadtnak. Ugyanaz a szent, szerető Isten szeretet, bizalom, boldogság az őt szerető léleknek; rettenet, folytonos szemrehányás és ítélet a kárhozottnak. Az ítéletben és mindenegyes elítéltnek lelkiismeretében kigyullad az ítélet megokolása: Nem Isten ítélt el engem, hanem magam; nem Isten irgalmán múlt, hanem az én igyekezetemen.
Amikor tehát megkörnyékeznek a kárhozat kínos árnyai ("circumdederunt me dolores inferni"), akkor van teljes okunk és jogunk összeszedni minden hitünket, minden reményünket és szeretni-tudásunkat, -- és rendületlenül bízni, amint ez a Tauler idézte koldus mély katolikus igazsággal mondta: -- Nekem két erős karom van: az egyik az Isten akaratában való megnyugvás, a másik az őszinte Istenkeresés. Ezzel a két karommal erősen átölelem az Istent és nem engedem el, még ha a kárhozatra akarna is taszítani. S inkább volnék a pokolban Istennel, mint a mennyországban Isten nélkül. (Schütz: Örökkévalóság, 257)
+
Csak nézzük saját magunk fogyatkozásait, s hagyjuk békén a másokét. Mert azok bíz', kik gonddal rendben élnek, könnyen fölháborodnak bármiken. És nagyon fontos leckét vehetünk épp azoktól, akik fölháborítanak! (Nagy Szent Teréz)
+
Rossz a jó álruhájában
Hogy vonzó legyen a rossz, a jónak alább is álruháját kell felöltenie. A poklot "égi arannyal" kell kifényezni, másképp sosem kél el a gonosz! S ha a rosszat mindig tulajdon nevén neveznék, sokat veszítene vonzerejéből! (Például "születésszabályozás" = életfojtás, magzatölés; "új életmód" = sodomásság; "ballépés" = házasságtörés, hűtlenség; "hozzányúl" = ellop, stb.) (Sheen)
Erkölcsbe taposó undorító könyvekre azt mondják: "bátor"; amik morális renden dúlnak, azokat úgy hirdetik: "merész" és jövőbe-néző, "haladó"; Isten-támadók neve "progresszív", "korszak-alkotó". Rothadó nemzedéknek mindig szokása volt, hogy a pokol kapuit a paradicsom aranyszínére fesse! (Sheen)
+
Mind aki rágalmaz, mind aki hallgatja, az ördög hajléka! Annak a nyelvében, ennek a fülében ott ül vigyorogva. -- A fösvénység oly furcsa láz: annál kevésbé érzed, minél forróbban éget, minél vadabbul összeráz! (Szalézi Szent Ferenc)
+
Ha valami szeretetlen hangzik el a füled hallatára, szólalj föl rögtön a távollévő védelmére, vagy távozz, vagy ha megtehetni, szakítsad félbe társalgásuk! (Vianney Szent János)
Dr Benyik György (2003)
Évközi 26. vasárnap
Mk 9,37-47
„Aki nincs ellenük, velünk van.”
Ez a mondás meglepő, sőt a még furcsább az, hogy a mondás ellentéte is megtalálható, és szintén Jézus szájából hangzik el: „aki nem gyűjt velünk, szétszór”. Apró jelenetek bemutatása ez a szakasz Jézus életéből, és ezekhez a szituációkhoz egy-egy mondás tartozik. Feltehetően egy Jézus tettei és mondásai evangéliumot megelőző gyűjtemény része volt ez a mai elbeszélés is. Az elbeszélés a jeruzsálemi úti elbeszélés egy-egy epizódja, amely titkos tanításra utal. Jézus tanítványait oktatja a közelgő vég miatt. De az elbeszélésben az ősegyház többet is felfedezhetett. Aki valamit is megértett Jézus és az egyház tan0tásának lényegéből az már lelkileg ehhez a csoporthoz tartozik. A palesztinai zsidó keresztény egyháznak nagy problémája lehetett, hogy akik Jézust követték, de nem voltak zsidók azokról mit gondoljanak. Ez a mondás jól megvilágítja a követendő viselkedés irányát. Jézusnak ezt a mondását elfogadni a közösség számára azt jelentette, a zsidó hagyományokhoz való viszonyukat kell átgondolniunk. A zsidó vallási közösséghez való tartozás nem engedte meg, hogy más, idegen népekkel vallási közösséget alkossanak. Hihetetlen ellentét feszül Jézus zsidó követői és pogány szimpatizánsai között. Még ebben az esetben a Pál által felépített pogány keresztény közösségek nem léteznek, csak a zsidó keresztény közösségek. Találóan állapította meg Josef Klausner az első héber nyelvű zsidó életrajz írója: „Jézus tanításában volt valami, amely túl lépett zsidó vallás keretein.” Íme ez a mondat valóban erről tanúskodik.
Csak ezt a kérdést János teszi fel, aki a tanítványok szóvivője, és aki csak itt lép fel a szinoptikus evangéliumban ilyen szerepben, ez esetben az intoleráns csoport képviselőjeként. Ha János evangéliumát olvassuk, akkor feltűnik, hogy milyen élesen elhatárolja magát azoktól akik nem követik Jézust. A szír-palesztinai egyházakban tehát az elzárkózás előre megjósolható volt. Arra is oda kell figyelni, hogy egy démonűzőről van szó, aki csodatétele kapcsán megemlítette Jézus nevét, de nem csatlakozott a tanítványokhoz. Vagyis ez a szimpatizáns Jézust elfogadja, közösségét nem.
Az egész konfliktusnak máig ható következménye van. Nehezen tud mit kezdeni azokkal az egyház, akik Jézusra igent mondanak, az egyházra nem. Ez a döntés lehet egy erős individuum döntése, aki nem tudja elviselni a csoport kontrolt, de lehet egy olyan személy állásfoglalása, aki felfedezi, Jézus más erkölcsi minőséget képvisel, mint tanítványai. Azóta is igaz, az evangélium Jézusának egészen más a hatás mechanizmusa, mint a Jézus nevében összegyűlt egyháznak. Jézus erkölcsi radikalizmusát az elkövetkező szakaszok fejezik ki jól 9,42-50-ben Jézus arra beszél, azt a tagunkat, amely bűnre csábít, legyen az a szeműnk vagy a kezünk, azonnal le kell vágni, el kell távolítani. A János tanítványainak közösségének egy része, előbbre helyezte a csoport szellem ápolását, mint az erkölcsi radikalizmust. Feltehetően az utóbbiak a másik párt emlékezetébe ivódott jobban be Jézusnak ez a mondása. Jézus radikalizmusa és küzdelme a gonosz a démoni ellen fontosabb feladat, mint a közösség ápolása. Aki ezt feladatul tűzte ki, sőt ezt műveli is annak a kötődése mélyebb a „fő”-höz, Krisztushoz, mint a tanítványi körhöz.
Ezt a dilemmát minden egyház és egyházközség, sőt minden szerzetes közösség és megszentelt élet társasága hordozza. Meddig mehet el a jézusi radikalizmus hangoztatásával és megkövetelésével, és mikor kell engedményeket tenni azért, hogy az egyház össze ne szűküljön. Az egyháznak mindenáron tagokat kell toborozni, vagy ápolni kell a kapcsolatot mindenkivel, aki azokért az értékekért lelkesedik, amit Jézus helyezett előtérbe? Mit kezdjen az egyház azokkal a kritikákkal, amelyek ellene szólnak és Jézusra hivatkoznak? Mit tegyek akkor, ha felfedezem, valaki aki nem jár templomban igazabb tetteket visz végbe, mint én a templomba járó? A kereszt levelünk, a bérmálási igazolásunk, az egyházi adó fizetésünk, a templomi énekeink az egyházhoz kapcsolnak, vajon a tetteink is ápolják a közösséget Jézussal?
A nyitottság iskolája – testvérünk az idegen
János apostol így szólt Jézushoz: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket.” Jézus ezt válaszolta: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van. Aki inni ad nektek akár egy pohár vizet is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok -, bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül. De aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hiszek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák. Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülnöd. Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.” Mk 9, 38-43, 45, 47-48
A múlt héten Jézus a teljes nyitottságra tanított, és a versengés helyett a szolgálatot ajánlotta. A tanítványok, miután egymás között egyenlőek, buzgalmukat a külvilág felé fordítják. Ha mi nem tűnhetünk ki egymás között és előtt, akkor más se. Akkor legyen mindenki egyenlő. Íme, minden totalitarizmus rejtett rugója: ne lehessen senki se különb nálunk, sőt, mi, az igazak, legyünk különbek. Jézus nemet mond erre a szektás kirekesztésre, a katolicizmus egyetemes: elég egy pohár viznyi irgalom, és velünk vagy, mienk vagy. A szektás hajlamúaknak, ha már annyira exkluzívak akarnak lenni, ajánl egy radikális lehetőséget: különb akarsz enni mindenkinél? Akkor legyél tökéletes. Mindenki épüljön rajtad, az idegenek, az együgyűek és a gyermekek is, bárki. Ennek ára van. Jézus sokkolja a túlbuzgókat: dobd el, ami erőd, büszkeséged, amire büszke vagy, mobilitásodat, éleslátásodat, segítőkészségedet – ezeket jelképezik a lábak, szemek és kezek – és add magadat, maradéktalanul, egyszerűen, cikornyák nélkül, de teljesen. Lélegzetelállító program! Itt nincsenek kicsinyes kompromisszumok. Talán rémítő is, összeroppanunk e követelmények súlya alatt: ez nekem sok(k)! Barátom! Olvasd el még egyezer figyelmesen a történetet! Jézus mondatait egy „ha”-val kezdi. Feltételes módon beszél! Aki tisztában van korlátaival, aki a Lélek szemével néz, aki az Atya kezeivel osztogat bőkezűen, és aki Jézussal rója az utakat, annak nem kell félnie attól, hogy megbotránkoztat bárkit is. Aki azonban saját látásmódját, saját cselekedeteit és saját útját akarja „eladni”, mint a Lélek látásmódját, az Atya cselekedeteit és Jézus útját, annak valóban jobb, ha … S ha belegondol, nincs már mit és miért csonkítania: vak, béna és tehetetlen, legfeljebb nem tudja.
