A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Bíránk előtt egyszer számot kell adnunk. "Ki állhat meg az Úr színe előtt? Kinek tiszta és szeplőtelen az útja?" - kérdi a zsoltár szavaival a szentmise kezdőéneke. Isten irgalma, Megváltónk érdemei mentenek meg bennünket az örök kárhozattól. Őszinte bűnbánattal kérjük Isten bocsánatát.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az ige liturgiája következik. Isten szavát hallgatjuk a szentírási szakaszokban és a szentbeszédben. Isten szava világosság és erő, eligazít földi dolgainkban.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az élet lehet értelmetlen szenvedések sorozata és lehet áldozat Isten oltárán, mely üdvösséget szerez. Isten próbára tesz, de el nem veszít. Jézus megszentelte a szenvedést. A kenyér és a bor áldozati ajándékaival együtt ajánljuk fel Isten kezéből kézséggel elfogadott szenvedéseinket.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A szentáldozás kegyelmei átalakítják emberi természetünket. Felkészítenek az Úrral való találkozásra. Isten szavában bízunk, tőle várjuk üdvösségünket. Hétköznapjainkban se feledjük: az Úr elébe megyünk.
A mai evangélium gazdag ifjúja rólunk, rólatok szól, akik itt vagyunk a templomban, akik fontosnak tartjuk, hogy keresztény hitünket a szentmise közösségében is megéljük és megmutassuk vasárnapról-vasárnapra.
A gazdag ifjú őszinte, nyílt kérdéssel fordul Jézushoz: "Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" S kiderül, hogy nemcsak képmutatásból, öntetszelgésből kérdezi, hanem valóban komoly a törekvés benne. Kiderül, hogy megtartja a parancsokat őszinte törekvéssel gyermekkora óta. S ez a törvény megtartás nála nem képmutatásból fakad, mint a farizeusok esetében, hanem igazi jószándékból. S ezt a komoly igyekezetét látja Jézus is, akit nem lehet megtéveszteni külsőségekkel, és megkedveli őt. De azt is látja, hogy valami még hiányzik ennek az embernek életéből, hogy tökéletes legyen: adja el vagyonát, ossza szét az árát a szegények között, és kövesse őt. Mivel azonban erre nem hajlandó az ifjú, leverten távozik, mert nagy vagyona volt.
"Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten Országába!" a tanítványok megdöbbennek Jézus eme szavain, mert Jézus korában a zsidóság körében meggyőződés volt az, hogy ha valakinek vagyona van, jóléte, az Isten áldása. De nem, nem értették félre a szavakat, mert Jézus megerősíti: "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten Országába."
Kedves testvérek! Nem véletlenül mondtam, hogy ez a jelenet rólunk szól, mert gazdagok vagyunk. S a gazdagság nem pusztán az anyagi jólétet és vagyont jelenti, hanem azt, hogy el vagyunk telve magunkkal. El vagyunk telve azzal, hogy mi keresztények vagyunk, hogy megtartjuk Isten parancsait. Gazdagnak érezzük magunkat a kereszténység birtoklásában. Az első században a laodíceai egyház is gazdagnak érezte magát ebben. S meg is kapta az üzenetet Krisztustól, a Jelenések könyvében: "Azt mondod: Gazdag vagyok, dúsgazdag, nincs szükségem semmire. - Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?" Nem kétlem a jelenlévő testvérekben a komoly törekvést, szándékot, hogy jó keresztények legyenek. A gazdag ifjú is ilyen volt, s Jézus kedvelte. De mégis leverten távozott a szegénység hallatára. Mert szívét ugyan az Istennek adta, de egy kicsi darabot megtartott belőle magának, kényelmének, jólétének. S mi is visszatartunk valamit szívünkből, mondván, biztos, ami biztos, ezt meghagyom. S talán most érjük meg, hogy mit jelent: "boldogok a lélekben szegények" - azok, akik semmit nem tartanak vissza, hanem mindent az Istenre bíznak. S ha ezt megértjük akkor azt a veszélyt is felfogjuk, hogy "milyen nehezen jut be a gazdag az Isten Országába!" Soha ne képzeljük azt, hogy elértük a célt, hogy már tökéletesek vagyunk. A szentek mindig magukat tartották a legnagyobb bűnösnek, mert minél inkább tökéletesedtek, minél inkább lemondtak magukról, annál inkább látták, hogy még milyen messze van az igazi tökéletesség, az Isten. Éppen ezért soha ne a másikhoz viszonyítsuk magunkat, hogy én tökéletesebb vagyok mit ő. Ezt tette a farizeus is, amikor így imádkozott: "Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is." Mi mindig Istenhez viszonyítsuk magunkat, hogy odaadtunk-e már mindent, hogy lélekben szegények vagyunk-e már?
Mondhatjuk mi is bártan a tanítványokkal: "Hát akkor ki üdvözülhet?" Mert soha senki sem lesz olyan tökéletes, mint az Isten. Nyugtasson meg minket Jézus válasza: "Embernek ez lehetetlen, de Istennek nem." Embernek lehetetlen, hogy ne legyen megosztott a szíve. De Istennel nem lehetetlen. Ha igazán Isten segítségét kérjük, és bízunk benne, nem lesz lehetetlen.
De hát akkor miért van az, hogy kérjük az Istent erre, meg arra, de mégsem valósul meg. Válogat az Isten a kérésekben? Netalán nem győzné teljesíteni azt, mert véges az ereje? Egyáltalán nem erről van szó. A hiba soha nem az Istenben van, hanem bennünk. Két ok miatt nem teljesülhet kérésünk. Az egyik az, hogy amikor valamit kérünk, azt megosztott szívvel tesszük. Nem igaz hittel kérjük, nem is akarjuk igazán azt, hogy az megvalósuljon, vagy csak úgy biztonságképpen Istennek is benyújtjuk a követelésünket: biztos ami biztos, Istennek is szólok, hátha segít. Mondatok misét az elhunyt szeretteimért, hátha segít az. Kérem erre meg erre, hátha történik valami. Istennel kapcsolatban nincs helye a feltételességnek, annak, hogy "hátha". Vagy úgy kérjek, hogy minden bizalmamat Istenbe helyezem, s akarom is azt amit kérek, vagy sehogy. Aki feltételesen kér az már eleve megkérdőjelezi azt, hogy Isten tudna segíteni, sőt talán azt is, hogy Isten létezik.
A másik dolog, ami miatt nem teljesülhet kérésünk, az abból fakad, hogy a magunk ferde, önző elképzelését akarjuk ráerőszakolni Istenre. Benyújtunk egy kész tervet, amiről elvárjuk, hogy Isten pontról-pontra teljesítse. Az ilyen elképzeléseknek az a hibája, hogy magukon hordozzák az ember tökéletlenségét, nevezetesen azt, hogy elképzelésünk nekünk ugyan jó lesz, de másoknak nem. Istentől pedig nem várhatjuk el, hogy olyasvalamit tegyen, ami nekem, de másoknak rossz. Bízzuk istenre kérésünk megvalósítását, mert ő biztos, hogy úgy fogja azt megvalósítani, hogy az mindenkinek jó legyen.
Kedves testvérek! Merjetek tehát rátenni mindent Istenre! Adjátok oda egész szíveteket, semmit vissza nem tartva. S tudom, ott van bennetek a félelem, hogy mi lesz, ha mindent odaadtok. Nem vagytok egyedül ezzel a félelemmel mert ezt már az apostolok is megfogalmazták: "nézd, mi mindent elhagytunk és követtünk téged". Jézus válasza nekünk is szól, s ha igazán szeretjük őt és bízunk benne, akkor higgyük is hogy úgy is történik, amit mond: "Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját apját, gyermekeit, vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket és földet - bár üldözések közepette -, az eljövendő világban pedig az örök életet."
Ámen.
"Uram, Magadat add nekem!" (Mk 10-17-30)
Az ember, aki most Jézushoz lép, sok vagyonnal rendelkezik, azonban jámbor és becsületes. Megtartja a parancsokat. Most az érdekli, hogyan kell a törvényeket a mindennapi életben gyakorolni, hogy ezzel elnyerje az örök életet. Ezen kívül az itt idézett törvények csak azt az alsó határt jelzik, amelyeket az embernek nem szabad tetteivel túllépnie. "Mit kell tennem, hogy az örök életet elnyerjem?" ez döntő kérdés számára, egészen személyes ügye. Amikor Jézust jó Messiásnak szólítja, reméli, hogy készséges fülekre talál meghallgatására.
Ezért váratlanul érik Jézusnak látszólag elutasító szavai. "Senki sem jó, csak egyedül az Isten." Mi lehet azonban a szándéka ezekkel az elutasító szavakkal? Jézus rögtön az elején világossá akarja tenni, ő nem valami jó tanító, valami jó mester. Ő valójában az Atyának Fia, és amit ő mond, az az Isten Szava. Ezért ő teljes bizalommal, tekintéllyel beszél. A fiatalember azonban nem zavartatja magát, várja kérdésére a választ. Jézus rátekint és megkedveli őt. "Add el, amid van, add pénzedet a szegényeknek, azután jöjj, és kövess engem." A válasz keményen hangzik, és radikális követelményeket állít fel. Mélyen megrendíti a kérdező szívét, de nem tud eleget tenni a felszólításnak, mert nagy vagyona volt.
A kereszténység történetében ismerünk olyan Istentől jövő meghívásokat, amelyek nem a meghívottat, hanem környezetét döbbentették meg. Egyik legérdekesebb Fluei Szent Miklós története, meghívása. Már fiatal korában szerzetes szeretett volna lenni, de behívták katonának, és évekig szolgált különböző háborúkban. Svájcban élt a 15. században. Az Istennek szentelt remete-élet vágy azonban tovább élt benne. Mégis négyévi katonai szolgálat után úgy döntött, hogy megnősül. Szerette feleségét, gyermekeit. Tíz gyermeke született. Tekintélyes hivatala volt, amelyről nem ismerünk sok részletet. Bíró volt, és politikai ügyekben is szerepe volt. Működésében igen tehetségesnek és eredményesnek bizonyult. A remete-életre szóló hivatása azonban megmaradt. Majdnem ötvenéves volt, amikor felesége beleegyezésével elhagyta családját, és egy erdőségben építette fel remete-kunyhóját. Sok megpróbáltatás között mindig visszatérő imája volt: "Uram, Istenem, vedd el tőlem mindazt, ami utamba áll feléd. Uram, Istenem, add meg nekem mindazt, ami segít feléd. Uram, Istenem végy el magamtól és tégy egészen magadévá." Napi eledele csak az Oltáriszentség volt. Alkalom szerinti politikai szereplése remeteségében is megmaradt. 1481-ben a városi kantonok olyan ellenségesen álltak szemben egymással, hogy a háború elkerülhetetlennek látszott. A békét Miklós közvetítésével sikerült megtartani. Egyszerű remete-kunyhóját sokan keresték fel a majdnem húsz évig tartó remetesége alatt. A Habsburgok, vagy a milánói herceg egyaránt kérték közvetítői tevékenységét különböző vitás politikai ügyekben. Tehát az imádság és a vezeklés sem tette őt megközelíthetetlenné. Szeretetteljes egyénisége közismert volt. Egyszerűen Klaus testvérnek nevezték.
Jézus szavai minket is megdöbbentenek. A tanítványokon is észre lehetett ezt venni. Amikor Jézus körülnéz, látja arcukon a kérdést és a bizonytalanságot, hogyan is kell érteni mesterük szavait. Jézus megerősíti kijelentésének súlyát. "Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába." (23. v.) Ezzel egyértelműen jelzi: a gazdagság nagy veszélyt jelent az ember üdvössége szempontjából. Könnyen annyira birtokába veheti, hogy a gazdagság folytonos növekedését tekintheti élete egyedüli tartalmának. Ezzel az ember szíve elnehezül Isten és embertársai felé. Az evangélium értelmében vett gazdag mindent magának tulajdonít, mindent önmagáért, gazdagságának növeléséért tesz, kötelezettséget nem érez senki felé. Jézus Krisztus megbotránkoztatja őt, mert egészen a szegények mellé állt, a gazdagokat kemény szavakkal ostorozta.
A gazdag ember életvitele két szempontból is esztelennek mondható. Nem veszi észre, hogy a pénz milyen alantas örömökre kísérti. Egy bizonyos ésszerű kereten túl az ember otthonába, életvitelébe olyan elemeket visz be, amelyek már nem az embert szolgálják. A fényűzően berendezett, többemeletes otthon, amelyet sokszor látunk a tévé képernyőjén, már nem az ember józanságát, nagyságát, hanem esztelenségét hirdeti. Arról szól, hogy a gazdag ember már teljesen elvesztette önmaga reális értékeléséhez a helyes mértéket, és most nagyságát egészen hamis úton keresi. Ennek nyomán egyre jobban saját birtoklási vágyának foglya lesz. Elveszti függőségének és felelősségének tudatát Isten előtt. Ezzel párhuzamosan erősödik egy másik torz vonása, amely kiforgatja igazi emberségéből. Embertársát már nem tekinti igazi társának, már benne is csak az eszközt látja ahhoz, hogy őt sokszor egészen embertelenül kihasználva, tovább növelje rajta keresztül is saját gazdagságát. Ezért érdemes figyelni Jézus talányos szavainak jelentésére, amelyekkel azt akarja jelezni, hogy milyen veszélyben van a gazdag ember üdvössége. "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni." (25. v.) A "tű foka" valószínűleg a gyalogos számára szolgáló kis kapu volt egy város falában a nagy kapu mellett. Ezen nagy állat, egy csomagokkal felmálházott teve nem tudott bemenni a városba. A gazdag ember így teszi alkalmatlanná magát ahhoz, hogy bejusson Isten országába, ha nem tud helyesen élni gazdagságával, ha azt nem tudja eszköznek látni magasabb célok szolgálatában. MK
Mikor egy bölcs, jóságos ember ránk néz, úgy érezzük, hogy vizsgázunk, keresztüllát rajtunk. És csak akkor tudjuk elviselni tekintetét, ha minden rendben van velünk. A gazdag érdeklődik Jézusnál az örök életről, és őszintén érti is, csakhogy ő nem szabad: rabja a gazdagságának. Ezért nem tud megállni Jézus áthatóan tiszta, szerető tekintete előtt. Elszomorodva megy el. A gazdagság nem szokta fölvidítani a birtokosát; megakadályozza abban, hogy szabadon saját maga tudjon lenni.
Első olvasmányhoz / Bölcs 7,7-11
A bölcsesség dicséretét itt (és a bölcsességért való imát a 9. fejezetben) Salamon szájából halljuk. A szentíró becsülni tud hatalmat, gazdagságot, egészséget, szépséget, de egyik sem állandó, és bölcsesség nélkül mit sem érnek. A nap csak nappal ragyog, de a bölcsesség (amely Isten ismerete és közösség, egység Vele) "örök fényül" megmarad az embernek, és még a halálon túl is világít. (7,7: 1Kir 3,6-9.12; Sir 47,12-17 # 7,10: Iz 60,19-20; Jel 21,23 # 7,11: 1Kir 3,13; Sir 47,18)
Válaszos zsoltár / Zsolt 90(89),12-13.14-15.16-17
Az örök és jóságos Isten
Szentleckéhez / Zsid 4,12-13
Isten igéjéről szóló himnusszal (4,12-23) zárul a zsidókhoz írt levél e része. Előbb próféták által szólt az Isten; a "napok végső idején" a saját Fia által, aki a maga volt isteni Igéje. Valójában a történelmet kezdettől fogva Isten Igéje alakította és határozta meg. Élő és hatékony ige ez! Az ige az a mód, az az út, amellyel Isten belenyúl a történelembe. A kinyilatkoztatás igéje is, melyet az Egyház hirdet, nemcsak Istenről szóló tanítás. Az maga Isten, aki ebben az "eleven Igében" közeledik hozzánk. Igéjével ajánlja föl nekünk az üdvösséget, de egyidejűleg már megkezdi ítélkezését is. Nem csupán a végítéleten, hanem már most, szakadatlanul számadást kell adnunk Neki (és számot ad az ige hirdetője is)... (Zsolt 95,7-11; 1Pt 1,23; Ef 6,17; Jel 1,16; Jn 12,48; Jób 34,21-22; Zsolt 139,11-12)
Evangéliumhoz / Mk 10,17-30 vagy Mk 10,17-27
Jézus a követésére szólít fel mindenkit, s ebből az ősegyház minden hívőnek szóló parancsot hall ki. Nem mindenkit hív egyformán a követésre: nem mindenkinek kell mindenét odaadnia, ahogy nem mindenki hívatik meg a vértanúságra sem. A gazdagnak, aki Jézustól az örök élet biztos útját kérdezte, minden vagyonáról le kellett volna mondania ahhoz, hogy Krisztust követhesse. Követni csak az képes, aki megérti, hogy egyedül Isten nagy, minden más kicsi, jelentéktelen, mulandó. De már az kegyelem, hogy ezt megértjük, nem pedig a saját teljesítményünk.
A szakasz végén nyilvánvaló lenne a kérdés: mi a jutalma a követésnek? De, legalábbis Szent Márknál, a kérdés nem vetődik föl. Jézus válasza nem annyira ígéret, inkább buzdítás, bátorítás: aki csatlakozik követőihez, az tapasztalni fogja, hogy Isten a nagylelkűvel szemben szintén nagylelkűnek bizonyul; nem győzhető le nagylelkűségben. (Mt 19,16-29; Lk 18,15-30 # 10,19: 2Mz 20,12-16; 5Mz 5,16-20 # 10,27: 1Mz 18,14; Zak 8,6-7)
Szentségre várva
Az örök életről való kérdés magát az élő Istent kérdi, kutatja és a Vele való végleges együttlétet. Őnélküle az "örök élet" inkább az örök halál nevét viselhetné. De az az élet, amit remélünk, már itt kezdődik, azzal, hogy Istenhez fordulunk, és Ő magáévá fogad minket.
Elmélkedés
Szent igénytelenség: Szabadság
"Nézzétek a mezei liliomokat... nem munkálkodnak és nem fonnak" (Mt 6,28-29). Dolgozni, ez az első evangélium, melyet a Teremtő hirdetett. Krisztus ezzel nem ellenkezik, hanem elítéli azt a lázas, önző, egoista kegyetlenséget, melyben az ember töri magát s tönkretesz mást; azt az aggódó, versenyző, izgalmas gazdasági harcot; azt az esztelen gazdagodási vágyat, mely minél többet akar, s ezáltal szétszedi saját lelke szépségét s a világ harmóniáját. Minek fokozni az igényeket ételben, ruházatban? Van-e szebb élet, mint az egyszerű énekes s virágos természet?
Kivált apostolaitól kívánja ezt az Úr: Tudjatok morzsákból élni! "Ki nem tud morzsákon élni s egy kardért mindenről lemondani, az nem küldetett az igazság szolgálatára." Mi lesz az evangéliumból, ha az apostolok pénzt keresnek? Az egyszerű élet, az igénytelenség adja a "pondus Evangelii"-t, az erkölcsi komolyságot. Lesznek mindig, kik az evangéliumért minden egyebet odaadnak. Valamint a harcos, midőn a tárogató szól, kibontakozik nejének s gyermekeinek karjaiból, elhagyja házát s otthonát: úgy az apostoli ihletű lelkek is tudnak lemondani mindenről s tarisznya s bot nélkül nekiindulni a világnak. Ez Jézus gondolata s kívánsága!
"Tekintsétek az égi madarakat... nem vetnek, nem aratnak." Íme a szárnyaló madár, a természetnek ünnepnapi köntösbe öltözött kegyeltje; földet, létet arra használ, hogy emelkedjék és szárnyaljon. Emelkedni... töltekezni... imádkozni. De az emelkedés s a repülés nagy energia. Mily fölséges látvány az ég mélyein úszó sas! Mi kell tehát nekünk: 1. Függetleníteni a lelket a lelkiek lángoló szeretete által. Úgy szeretni, hogy el ne hanyagoljuk magunkat, még ha gondok ostromolnak is. 2. Úgy nevelni magunkat s másokat, hogy kevés igényünk legyen. Jézus így nevelte apostolait, s mégis kérdezni merte: szenvedtetek-e hiányt valamiben? úgy-e nem? 3. Nagy bizalom és megnyugvás Istenben: többször átélvezni a 90. zsoltárt: "Aki a Fölséges segítségében lakik, a menny Istenének oltalmában marad." (Prohászka: ÖM, 6:159; 205)
+
Szent Ágoston a gazdagságról
Az az igazi "szegény", ki gazdag kíván lenni. -- Isten azt nézi, vágyban kinek gazdag vagy szegény a szíve, nem hogy kinek dús a háza vagy zsebe (68. zsoltárhoz). -- Ne tartsuk rossznak a vagyont, mert jók is megkaphatják; s ne tartsuk nagynak, sőt a legnagyobbnak, hiszen kijut a gonoszaknak (Epist. 20). -- Mulandó javak-kincsek szakadatlan zaklatnak minket, amíg meg nem szereztük őket. Megrontanak szerezve, gyötörnek ők elvesztve, kívánva lángra gyújtanak, bírva pedig elsilányulnak, elveszítve észt földúlnak (Verba Apost.). -- Az ember addig gazdag, míg mély álmát alussza, az álom gazdagítja, az ébredés [életvég!] kifosztja (35. zsoltárhoz).
