A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Az egyházi év vége felé minden szentmisében visszatér a gondolat: Az Úr eljön! Az Úr közel van! Virrasztva várjuk az Urat a testvérek közösségében. Az egyház a testvérek családja. Bűnbánattal készülünk a nagy találkozásra.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Istentől kapjuk a vallásos buzgóságot - hallottuk a könyörgésben. Tőle kapott lelkülettel foglalunk helyet az Úr hajlékában. Közénk telepedik Jézus és tanít bennünket. Ugyanúgy, mint egykor a zsinagógában, a lankás dombokon, vagy a Genezáreti-tó partján tette. Így hallgassuk a szentírást, az Úr szavát.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A mi közbenjárónk Istennél Jézus Krisztus. Minden szentmisében újra felajánlja kereszthalálát. Áldozata megtisztít bűneinktől, megment a büntetéstől.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Krisztus teste támogat bennünket gyöngeségünkben. Elfáradt testnek a falat kenyér, ugyanaz lelkünknek az angyalok étele. Összegyűltünk Atyánk házában, magasztaltuk Istenünket, szívünkbe zártuk tanítását. Jézus áldozatával engeszteltünk bűneinkért. Áldásával térünk haza otthonainkba.
Az elmúlt vasárnapokon a szentmise egyes részeiről hallottatok a prédikációkban. Most ezt folytatva a mai vasárnapon a szentmise első nagy részének, az Ige liturgiájának befejező részeiről lesz szó: a homíliáról, a hitvallásról és a hívek könyörgéséről.
A homília - vagy közismertebb nevén prédikáció - az olvasmányokat követi. A prédikáció elnevezés a latin praedico igéből származik, s többek között azt jelenti, hogy előre megmond. Ez az elnevezés még abból az időből származik, amikor a szentmise szövege végig latinul szólt a nyugati egyházban. A latin nyelv pedig a Római Birodalom megszűnésével egy holt nyelvvé vált, amit legfeljebb egyházi körökben használtak. S ez azt jelentette, hogy az egyszerű emberek, akik anyanyelvükön kívül más nyelven nem értettek, azok ebből a nyelvből és ezzel együtt a szentmise imádságaiból sem értettek semmit. A nyugati egyház azonban ragaszkodott a latinhoz, mint a liturgia egyetlen hivatalos nyelvéhez. Ebből kifolyólak egészen az elmúlt évtizedekig az a visszás helyzet alakult ki - s erre még az idősebb testvérek minden bizonnyal emlékeznek -, hogy a keresztények eljöttek vasárnapról vasárnapra a szentmisére, arra a szentmisére, melyből édeskeveset értettek. A liturgikus reform azonban bevezette többek között azt, hogy minden nép a saját nyelvén imádkozhassa a szentmisét. Napjainkban egyre jobban kiszorul a latin nyelv még az egyházi körökből is, bár még mindig afféle hagyományőrzésből papíron a Katolikus Egyház hivatalos nyelve.
Ebben a latin szentmisében nem lehetett semmit sem mondani népnyelven. De nem a mise előtt. Ezért a pap a mise előtt fölment a szószékre - amelyet ma már nem használnak -, ott népnyelven felolvasta a szentmise olvasmányait, s utána magyarázatot, vagyis prédikációt mondott. Vagyis előre elmondta, hogy mit fognak felolvasni a szentmisében. Ezután bevonult a sekrestyébe, felöltötte a miseruhát és tulajdonképpen ekkor kezdte el a szentmisét.
Amikor a liturgikus reform lehetővé tette a népnyelv használatát, akkor a prédikáció, vagy helyesebben a homília is az őt megillető helyre visszakerült, vagyis az olvasmányok után. Visszakerült, mert az első keresztény századokban a latin misézést még mindenki értette, hisz az volt a Római Birodalom köznyelve. S ekkor a homília szintén az olvasmányok után következett. Ennek a sorrendnek az eredete még ősibb: a zsidó zsinagógai szertartásokra nyúlik vissza, ahol szombatonként a falu népe összegyűlt imádkozni a zsinagógában, meghallgatta az írásokat, és utána valamelyik bölcs férfinek a magyarázatát. Ennek megfelelően a homília a szentmisében elsősorban az olvasmányokat, azok közül is kiemelten az evangéliumot van hivatva magyarázni, vagy pedig a mise valamely más kiemelkedő fontosságú imádságát. A szentírási olvasmányok magyarázata különösen is fontos. Igaz ugyan, hogy a Szentírás a kinyilatkoztatás fő forrása, és a kinyilatkoztatás az Isten üzente az emberekhez. S egyszerű lenne csak elolvasni a Szentírást, hogy megtudjuk Isten üzenetét. De aki a legjobb szándékkal is veszi kezébe a Szentírást, bizony tapasztalhatja, hogy nem könnyű olvasmány, nehezen érthető. Ennek pedig egyszerűen az a magyarázata, hogy egy más korban és más kultúrában - kétezer évvel ezelőtt a szemita kultúrában írták a szent írók. Ma pedig 1997-et írunk és az európai kultúrában élünk.
A homília után az Isten Igéjének hirdetésére a hívek a Hiszekegy, azaz a Hitvallás elmondásával válaszolnak. A Hitvallás az első századok különböző keresztelési hitvallásszövegéből alakult ki, s mai formájában az első két egyetemes zsinaton fogalmazták meg. Azt a hitvallást, amit a szentmisében imádkozunk 381-ben a Konstantinápolyi Egyetemes Zsinat fogalmazta meg. A hitvallás érdekessége, hogy egyes szám első személyben imádkozzuk: "hiszek" és nem pedig többes szám első személyben: "hiszünk". Azért érdekes ez, mert a szentmise összes többi imádságát többes szám első személyben imádkozzuk. Itt azonban jelentése van az egyes szám első személynek: a hit megvallása minden egyes keresztény ember személyes másra át nem ruházható cselekedete. A hitért minden egyes embernek saját maga kell megküzdenie, mások ezt számunkra nem tudják megszerezni. Annak pedig, hogy a szentmisében így megvalljuk hitünket azt is jelenti, hogy az ezután következő eseményekben, az Eucharisztiában - a Krisztus testében és vérében való részesedésben - csak az részesedhet, akinek megvan a helyes hite.
A hitvallás után következik a hívek könyörgése, amivel zárul az igeliturgia. Ez a része a szentmisének sokkal díszesebb és hosszabb volt az első keresztény századokban. Hogy milyen volt, arról fogalmat alkothatunk a Nagypénteki liturgiában, amikor az eredeti több mint 1500 éves imádságokat imádkozzuk.
A hívek könyörgése a pap imára való felszólításával kezdődik. Ezt követi a hívek könyörgése, melyet általában a hívek közül választott emberek imádkoznak. Az egészet a pap imája zárja. A hívek könyörgéseiben nem magánszándékokat fogalmazunk meg, mint ahogyan egyetlen egy szentmisét sem lehet magánszándékokra lefoglalni. Itt egyetemes, az egész Egyházat és az egész világot érintő kéréseket terjesztünk az Atyaisten elé: imádkozunk az egész Egyházért, a pápáért, a püspökökért, a papságért, a hívekért, a szegényekért, az államfőkért, a halottakért.
Kedves testvérek! A szentmise most ismertetett részeiből ismételten felhívom a figyelmet a hitünk megvallására. Sokszor elmondtuk már. Remélhetőleg tudjuk már kívülről. De most figyeljetek oda arra amit mondotok, hogy vajon valóban hiszitek azt, amit ajkatokkal mondotok, vagy csak a megszokás vezérel. Mert csak akkor leszek méltók a szentmise további részeiben résztvenni, és Krisztussal a kenyér színe alatt egyesülni, ha szívből hiszitek azt, amit mondotok. Ha pedig úgy találnátok, hogy nem elégséges a hitetek, akkor imádkozzatok azért, hogy amit mondotok higgyétek, s amit hisztek meg is tegyétek.
Ámen.
Évekig együtt élünk egy emberrel, bizalmasunk, mindenről beszélhettünk és beszéltünk neki, ami csak megindít, reményt ébreszt, amit félünk és várunk -- és aztán egyszerre világosan kiderül, hogy ez az ember egyáltalán nem ért meg, sosem értett, és esze ágában sincs, hogy közös utat járjon velünk: -- ez bizony keserű és megrendítő.
Jézus megtapasztalta ezt tanítványaival, és egyre tapasztalja ezt velünk is. És mégis, -- ezt már alig lehet érteni --, változatlanul szeret bennünket.
Első olvasmányhoz / Iz 53,10-11
A szenvedő Istenszolgáról szóló 4. éneket teljes egészében Nagypénteken olvassuk. Most csak a végső rész egy szakaszát halljuk. A szemelvényt az evangélium magyarázza, ahol Jézus a szenvedéséről jövendöl. Azért jött, hogy "sokakért", a sokaságért, azaz minden emberért magára vegye a bűnadósságot, és mindenekért halált szenvedjen. (L. még Nagypéntek 1. olvasmányának magyarázata.)
Válaszos zsoltár / Zsolt 33(32),4-5.18-19.20 és 22
A hűséges, jóságos Isten
Szentleckéhez / Zsid 4,14-16
A zsidókhoz írt levél e szakasza egy nagy kijelentést és kettős intést tartalmaz. A kijelentés: Főpapunk van, aki értünk Isten legbensőbb szentélyébe lépett be, de együtt is szenved és érez velünk, mert minden emberi nyomorúságot önmagán tapasztalt meg. Jézus megnyitotta nekünk az Istenhez vezető utat, és közbenjár értünk Istennél, -- e két tény, az Ószövetségre utalva, főpapi működését jelenti. Mondhatni ezt más szóval is: Jézus a Kapu, Ő a Pásztor, az Út, a Tanító, az Orvos. Ő lehet mindez, mert teljes értelemben ember és örök igazsággal Istennek Fia, tehát a legrátermettebb közvetítő Isten és ember között. -- A nagy kijelentést intések követik: legyetek hűségesek a hit megvallásában és bízzatok Isten irgalmában. (4,14: Zsid 8,1-4; 9,11-15; 12,22-24 # 4,15: Zsid 2,17-18; 5,7; Jn 8,46; 2Kor 5,21 # 4,16: Zsid 7,25; 10,19; Róm 5,2; Kol 1,22)
Evangéliumhoz / Mk 10,35-45 vagy Mk 10,42-45
Harmadszor szólt Jézus a közeli szenvedésről. A szentírónak nem nehéz minket elgondolkoztatnia, de a tanítványok egyre kevésbé értik, mit is akar Jézus igazán. Jézus élesen korholja törtetésüket az "első helyért", és inkább arra hívja őket, járják Ővele szenvedése útját. A "pohár" szó itt ugyanazt jelenti, amit a "keresztség" -- a kínszenvedést, amit mindnyájunk bűnéért, mindannyiunk helyett át fog élni. Útját maga úgy magyarázza, mint az Isten alázatos szolgálatát, amelyben életét váltságdíjul adja sokakért. (10,35-40: Mt 20,20-23; Jn 18,11; Lk 12,50 # 10,41-45: Mt 20,24-28; Lk 22,24-27; Iz 53,10-12; Róm 3,23-25)
Szentségre várva
A két fő szentség: a keresztség és az Oltáriszentség Krisztus keresztjében gyökerezik, és Tőle kapja értelmét, erejét. Aki kész végigjárni Ővele az utat, aki kész szolgálni, és ha kell, életét adni, az bejut Isten országába és részesül Krisztus megdicsőülésében.
Elmélkedés
Krisztus örömmel megy kínszenvedésébe, mert szeret
Amit szeretettel és kívánva várunk, mikor eljő, ahhoz örömmel és vonakodás nélkül nyúlunk. Ezt is Krisztus Urunkban megtapasztaljuk. Mert soha életében pompát nem követelt: de mikor halálra ment, virágvasárnap hódolatot szerzett és szokatlan készülettel, szándékkal ment Jeruzsálembe. Máskor együtt járt az apostolokkal, de azt írja Szent Márk, hogy mikor Jeruzsálembe ment, nagy sietve az apostolok előtt ment úgy, hogy ezek csudálva és rettegve nézték, mily nagy kedvvel ment a halálra. Mikor az "óra" eljött, nem futott el, mint Illyés Ákáb király elől, hanem szántszándékkal a kertbe ment étszakának idején, hogy zendülés nélkül megfoghassák. Mikor közeledtek a poroszlók, könnyen elbújhatott volna a setét étszakában, de elébük ment... Heródes előtt csudát nem cselekedett, Pilátus előtt mentséget nem keresett, nehogy akadályt állítson szenvedésinek. És utoljára, mikor már úgy tetszett, hogy megelégedett keserűségekkel, akkor kiáltja, hogy szomjúhozék és a szenvedésnek vízárjai el nem olthatták szerelmének lángját. Mert ahogy a tűz soha nem elégszik meg a reá hányt fával, úgy a Krisztus szerelme sem elégedett mind ennyi szenvedéssel. Ha Jákobnak a hosszú esztendők egynéhány rövid napnak tetszettek, Rákelhez való nagy szerelméből: a mi Urunk sok kínjai sem fárasztották vagy fogyatták a szenvedéshez való kedvét... És az ő szenvedése nemcsak külső kínokat és gyalázatokat, hanem belső rettegéseket, keserűséges bánatokat és sanyargatásokat is magába kapcsol. Ezeknek sokasága annyi volt, hogy ha valaminemű kínok sanyarúsága, valami tagok fájdalma, valami gyalázat csak lehet akármely mártíromságban: az mind benne volt Krisztus kínjában. (Pázmány: Nagypénteki 2. beszéd)
+
Kínszenvedés (O admirabilis potentia Crucis...)
Óh Keresztnek csodálatos hatalma! Óh szenvedés kimondhatatlan diadalma! Benne van az Úrnak bírószéke, a világnak ítéltetése, a Megfeszített nagy fönsége! Mert "mindeneket magadhoz vonzottál Uram" (Jn 12,32). S midőn egész nap két karod kitártad a nemhívő népsokaságnak, az ellened mondóknak: -- mind e világ érzésére ébredt a szent Fönségnek, hogy kénytelen is megvalljon Téged!
Krisztusban együtt meghaltunk, együtt temetteténk, együtt is támadunk föl... Az istenség, mely ott volt a Szenvedőben, nem volt a szenvedésben. [Jézus mint ember fizetett az emberfaj bűneiért, az isteni szenvedhetlen személy érdemével!] -- Ismerd föl, hívő lélek, nagy méltóságod! Az isteni természet részeddé lett, -- a régi silányságod mélyére vissza ne süllyedj! -- Krisztus mennybemenete mindnyájunkat fölemelte, és hová előrement a Fej fönsége, oda fölhívatik a Test reménye. -- Krisztusban mi is fölhatoltunk a magasokba. (Nagy Szent Leó)
+
A kereszt nékem biztos üdvösségem. Keresztet, akin én Uram van jelen, imádok szüntelen! Örök Királyom keresztje mindig itt van nálam. A Kereszt nékem biztos menedékem. (Aquinói Szent Tamás)
+
Szenvedés
Kit Isten nagyon szeret, azt méltónak találja, hogy sok szenvedést mérjen rája. Kinek még kicsiny a szeretete, arról látja, hogy kevés szenvedést bír el. -- Istennel való egyesüléshez csak az egyszerűség és alázat vezet el. (Nagy Szent Teréz)
Ha Isten sok szenvedést küld rád, jele, hogy nagy tervei vannak veled, s bizonyára szentjének kiszemelt! És ha Őérte szentté akarsz lenni, esdekelj minél több szenvedésért! Nincs jobb fa, a szent szeretet lángját éleszteni, mint a keresztnek fája -- Krisztusunk határtalan szeretetének áldozatja égett rajta. (Loyola Szent Ignác)
Ahogy a mennyben nincs édesebb, mint Urunkhoz hasonulni dicsőségben, úgy itt e földön nincs előnyösebb, mint hasonulni szenvedéséhez! (Bellarmin Szent Róbert)
Bőséggel van keresztem; több, mint képes volnék hordani, majdnem több... S akkor kezdem kérni a keresztnek vonzalmát, szerelmét -- és boldog lettem hirtelen! (Vianney Szent János)
Nem próbatétel-e az emberélet itt a földön? Ki vágyik bajra, nehézségre? Te is Uram, úgy hagytad meg, hogy tűrjük el, nem, hogy "szeressük". Senki sem szereti, amit "eltűr", bár igen szeretheti azt, hogy tűrhet! (Nólai Szent Paulin)
