| SZENTMISEKOMMENTÁR |
Bertalan atya kommentára
A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Mindannyian, akik itt összegyűltünk a szentmiseáldozat bemutatására, hiszünk Istenben és a lélek halálon túli életében. A földi élet változásai, kísértései és bajai között keressük Istent, küzdünk a hit birtoklásáért. Örvendezünk ebben a testvéri közösségben, mert azokkal vagyunk együtt, akik az Urat kitartóan keresik.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Ha azt akarjuk, hogy reményünk beteljesedjék, Isten parancsainak útján kell járnunk. Az ész vaksága megtéveszt, rosszra hajló akaratunk félrevezet. Isten szava amely most felhangzik, eligazít, kegyelme megerősít a jó keresésében.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Isten nagyságát teremtményei hirdetik. Az áldozat bemutatásakor elismerjük uralmát a teremtett világ fölött, végtelen nagyságát magasztaljuk. Hódolatunk jele az áldozati ajándék. Megváltónk jóvoltából a legértékesebb ajándékot a feláldozott Krisztus testét és vérét helyezzük Isten trónja elé a kenyér és bor színe alatt.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az áldozati lakomából részesültünk, amikor a szent kenyeret magunkhoz vettük. A halhatatlanság és Isten természetfeletti életében való részesedés ígéretét hordozza a szentáldozás. Szent útravalónk, amíg el nem jutunk Isten színről-színre való látásáig.
O: Isten visszavezeti népét a fogságból; gondja van a nyomorultakra is.
S: Jézus, a mi Főpapunk, ismeri gyarló emberi természetünket.
E: Jézus visszaadja a vak látását, az pedig követi Őt.
Az emberi szabadság és fejlődési lehetőség korlátozott. Már múltunknál fogva is meghatározott irányba kell haladnunk: őseink által, de a saját személyes (már megtett vagy egyre halogatott) döntéseink által is korlátozva van utunk. Egyes jelenségeket látunk, és talán égető érdeklődéssel nézünk, míg másokra vakok, süketek vagyunk.
Ha Isten felé nyitva a szívünk, ha képesek vagyunk látni és hallani, akkor ez éppenséggel óriási szerencse. Kegyelem! S ez a szerencse, a kegyelem kötelez.
Első olvasmányhoz / Jer 31,7-9
Jeremiás üdvösségi jövendölése eredetileg, úgy látszik, az északi királyságról, Izraelről szólt -- ennek népét Szamaria eleste után (Kr.e. 721) Asszíriába hurcolták. Jeruzsálem bukásával (Kr.e. 587) az üdv meghirdetését a déli országra, Judára is vonatkoztatták. Isten, népe Pásztora és Atyja, minden szétszórtakat újra egybegyűjt; meggyógyítja és megvigasztalja őket. Más prófétai szövegek is a messiási időre a vakok és bénák gyógyulását ígérik. Isten megsegíti népét, s ez Hozsannát zeng neki (vagyis "Segíts mégis!": Zsolt 118,25; Mk 11,9). (31,7-8: Iz 4,3; Jer 3,14; 5,18 # 31,9: Zsolt 126,5-6; Iz 40,3; Jer 3,19; 5Mz 1,31; 32,5-6)
Válaszos zsoltár / Zsolt 126(125),1-2.2-3.4-5.6
Könnyek és ujjongás
Szentleckéhez / Zsid 5,1-6
Az 5. fejezettől a zsidók levele egyenként kifejti, amit előbb (4,14-16: előző vasárnap szentleckéje) összefoglalva mondott. Az ószövetségi papságra vonatkozóan először is elsorolja a főpapi méltóság feltételeit, melyek az Isten és ember közti közvetítő állásból folynak: együtt kell éreznie az emberek gyöngeségeivel, bajaival és Istentől kell hivatását kapnia. Mind a két föltétel Jézusban olyannyira beteljesült, hogy főpapsága messze túlterjed az Ószövetségen. Hogy Jézus együtt tud érezni és szenvedni a mi gyöngeségeinkkel, azt mindenek fölött az Ő haláltusája, vergődése mutatta (5. böjti vasárnap, szentlecke). Hogy Istentől volt hivatása, arra a szentíró két zsoltárt idéz, amelyek messiási értelműek és Jézusban, Dávid fiában teljesültek be. (5,1-2: Zsid 8,3; 2,17; 4,15 # 5,3-4: 3Mz 9,7; 16,6; 2Mz 28,1 # 5,5-6: Zsolt 2,7; 110,4)
Evangéliumhoz / Mk 10,46-52
Jézus Jeruzsálembe vezető útja a jerikói vak gyógyításával végződik (Szent Márknál ez az utolsó csoda-elbeszélés). A tanítványok még egyre vakok, ahogy a kenyérszaporításkor voltak (Mk 8,21-22) és ahogy -- jobban, mint valaha, -- a keresztre feszítéskor lesznek, mikor csak egy pogány százados az egyetlen, aki felismeri: Ez az ember valóban Isten Fia volt!... A jerikói vak azonban tudta magáról, hogy vak, kiáltozott segítségért, látóvá lett, és Jézus követőjévé szegődött. -- "Dávid fia" a várva várt Messiás népszerű címe volt. (Mt 20,19-34; Lk 18,35-43 # 10,48: Mk 11,9-10 # 10,51-52: Jn 20,16; Mk 5,34; Mt 9,22; Lk 7,50)
Szentségre várva
Jézus útját akkor értjük meg, ha maga nyitja föl szemünket, és ha követni kezdjük Őt az útján, a keresztúton. A keresztség tett látóvá bennünket, hitünk és hálánk pedig Krisztus követésére indít -- ha élő a hitünk.
Elmélkedés
A jerikói vak
"Mondák pedig neki, hogy a názáreti Jézus megyen által. És kiálta, mondván: Jézus, Dávidnak fia! könyörülj rajtam." (Lk 18,39) Mily szánalomra méltó s gyakori kép ez: vak koldus az országúton; nem látja az égi világosságban fürdő világot, sem Krisztust. -- Hány a vak, ki nem ismeri az élet célját, az élet s a küzdelem tartalmát, ki nem látja Krisztust! Pedig az országúton, sőt a hadak útján ül, mellette vonulnak lelkes, bízó, Krisztushoz ragaszkodó seregek, de ő nem látja. Az ilyen lelkület természetesen szegényes is, koldusos is, ha kincses lelkek kavarognak is körülötte. -- Hadak útja a kereszténységnek, a szentek példáinak útja, s a hitetlenség, a szkepszis és erkölcstelenség vak koldusokkal szegélyezi széleit! Csak előre! A koldusokhoz le nem ülünk, az árokba le nem kerülünk; dolgunk van; Krisztus megy elől, mi utána; a koldus-ének nem a mi énekünk!
"És midőn hallotta az átmenő sereget, kérdezé..." Nem lát, de hall; nem jár, de értésére jut a járók lelkesülése és kérdezi, hogy ki ez, ki a seregeket vonzza s indítja, ki ez, ki a tömegekben ennyi kedvet s tüzet éleszt? "Óh bár én is mehetnék veled Krisztus, bár láthatnálak; bár nem az útszél s a maradiság, hanem a törtető erő és a te nyomaid volnának az én részeim is; bár ne tapadnék sárhoz s árokhoz és ne tengődném alamizsnán s könyörületen" s fölkiált: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! "Kiálts, ne hadd abba", kiáltson szemed s szád! Neked is mondja: kövess engem! Tehát akar s vonz téged is, s majd belső sugallattal, majd a természet vagy történelem révén magához terel.
"És akik elől menének, feddék őt, hogy hallgasson. Ő pedig annál jobban kiálta: Dávidnak fia, könyörülj rajtam." Annál jobban kell kiáltanunk s a világgal nem sokat törődnünk; az hamar kárhoztat, de hamar dicsér is, ha sikereket lát. Úgy kell szeretnem lelkemet, hogy nem szabad félnem még mások neheztelésétől sem. (Prohászka: ÖM, 6:266; 338)
+
Miatyánk Isten!
Földi lelkek, mért szóródunk
szét, mint megrémült juh-nyáj?
Balga szívek, mért kóborlunk
el nagy Szívtől? szomjún vár!
Isten Ő! szeret s hatalmas,
hatalmasabb, mint hinnők.
S mi Atyánk Ő, atya-szívvel,
mit nem tud álmodni föld!
Széles-tág az Ő irgalma,
S mint a tenger-végtelen!
Jóság van igazságában,
szabadságnál több az fenn!
Nincs hely, hol a Föld bajára
néz több részvét, mint mennyen.
Nincs hely, hol sok földi botlás
jobb ítélést lelhessen.
S van elég malaszt ezreknek,
kérje bármi sok világ.
Van tér új sok teremtésre
fönti honban üdvvel áld.
Úr szerelme bővebb, mint az
emberész szűk mérete!
Az Öröknek szíve jóság
legcsodásabb tengere.
Csak ne mérjük szűk szívünkkel
oly szorosra a határt!
Fölnagyítjuk zordonságát,
ám az Ő két karja tárt!
Lenne szívünk egyszerűbb csak,
s fognánk Őt mi szent szaván:
önt ki napfényt életünkre,
édességet: mi Atyánk!
(Frederick W. Faber)
Mk 10,46-52
„Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”
A történet Jézus életének egy eredeti epizódját mondja el, annak ellenére, hogy a jelenlegi elbeszélés rengeteg szimbolikusan értelmezhető utalást tartalmaz. Mindezek ellenére nincs igaza Bultmannak, hogy Jézus tevékenységét szimbolizáló irodalmi történettel állunk szembe. Még akkor sem, ha igaz, ez a történet Jézus Jeruzsálemi tevékenységét mutatja be. Az újszövetségi Jerikó Heródes minta városa volt, római helyőrséggel, hellenista színházzal, Jézus talán ezért sem áll meg a városban. Nem világos az elbeszélésben, hogy a vakkal hol találkozik, és az sem, hogy a történet tanúi a jeruzsálemi zarándokok voltak-e vagy sem. A Bartimeus bizonyára szimbolikus név lehetett és rokona a Timóteus görög névnek, mely Istenfélőt jelent. A koldus ismerni látszik Jézus tevékenységét és bizonyára hallott már gyógyításairól, amelyet mint istenfélő zsidó messiási jeleknek értelmez, ez magyarázza a „Dávid fia” megszólítást. Úgy könyörög Jézushoz, ahogyan az ószövetségben Salamonnak vagy más királynak könyörögtek. Nem világos, hogy kik hallgattatják el, de nyilvánvalóan azért, mert zavarta őket, hogy világgá kürtöli az akkoriban nagy vitát keltett Jézus messiási címét. A nyomorúság azonban erősebb annál, hogy a tömeg elhallgattatná a segítségre váró vakot. Jézus miután magához hívja a könyörgő vakot, nem végez semmiféle gyógyítást, hanem csak azt mondja: „a hited meggyógyított téged”. Akadnak szakértők, akik ezt a szokatlan gyógyítási történetet hitelességét éppen azért tagadják, mert a gyógyítás maga, hitet dicsérő parabolává alakul.
Úgy gondolom, nem érti Jézus gyógyításait az, aki egyszerűen szabálytalan gyógyítói gyakorlatnak értelmezi Jézus gyógyító csodáit. Jézus tettei és szavai együtt hatnak. A nyilvános tömeg előtt végzett gyógyításai mindössze utcai tanításának előkészítői. A cselekedet és hatása a tömeg figyelmét egy elméleti problémára irányítja, a Jézusban vetett hit gyógyító erejére. Ennek a tanításnak az elmélyítésére igen nagy szüksége van a Jeruzsálemi események előtt.
A vakság bibliai fogalom, nem csak kelet egyik félelmetes szembetegség típusára utalt, hanem arra a tudati állapotra is, amely képtelen felismerni Jézusban az isteni küldöttet, és Jézus missziójában a megváltó szándékot. Az emberi személyekkel kapcsolatos vakság is életünk kísérője. Az indulatok, az előítéletek, a nézőpontbeli korlátok, az ideológiák, a vallási, vagy vallástalansági elfogultságok mind alkalmasak arra, hogy elvakítsanak egy-egy személlyel kapcsolatban. Manapság amikor a közéleti szereplőket a tetszés és a nemtetszés érzelmein keresztül ítélik meg sokan, nagy számban válunk áldozatává a személyekkel kapcsolatos vakságnak. A hitetlenség vaksága pedig egy egész lelki világot és motivációs rendszert tud elfedni előlünk. Azon túl, hogy egy személlyel kapcsolatban egyéni vagy kollektív igazságtalanság történik, az önmagukat vakságra kárhoztatottak, attól is megfosztják magukat, hogy olyan valakitől tanuljanak, aki értékesebb náluk.
A vak koldus története tehát valóban példázattá válik a Jeruzsálemi út elején, nyitányaként sok olyan történésnek, amelyek önmagukban is beszélnek. A szenvedés történetet ezért mindenki úgy olvassa, hogy közben vagy saját vakságával szembesül, vagy éppen ez a történet nyitja fel szemét egy másik világra, Jézus személyének isteni valóságára. Rajtunk áll, hogy a vak koldus szerepét vállaljuk és gyógyultan távozunk a Jézussal történt személyes találkozásunkból, vagy örökre elzárjuk szemünket egy másik világtól, egy másik ember idáltól.
