A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Az egyházi év vége felé közeledünk. Ez az időszak a végső dolgokat: a halált, a lélek és Isten találkozását, az utolsó ítéletet és a feltámadást juttatják eszünkbe. Az imádság, a bűnbánat ébren tartja a lelket és felkészíti a döntő pillanatra. A földi élet vége, az örök élet kezdete mindannyiunk előtt ismeretlen időpontban, bármikor bekövetkezhetik.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az ösztönös félelem mindenkit megborzaszt, amikor a halálra gondol. Keresztény reménységünk bíztat, ahogy az új élet kezdetén ugyanaz az Isten szól hozzánk, akinek tanítását a szentmisében annyiszor hallgatjuk.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A földi és az örök élet között a halál szakadéka tátong. Rettegve szemlélnénk, ha Krisztus keresztje nem ívelne át fölötte, mint biztonságos híd. Megváltónk ereje kiárad az áldozat bemutatásakor, jövőnkbe tekintve növeli bizodalmunkat.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Urunk, meghívott az isteni életre, tanítása, kegyelme, tápláléka növelje bennünk az erőt, hogy végig megmaradhassunk választottjai között. Ez az óhaj és figyelmeztetés kísérjen bennünket hétköznapjainkban.
A szegény asszony két fillérje valaha fogalom volt a keresztény világban. A mai elvallástalanodó, elvilágiasodott világunkban csak egy érzelmes, unalmas jelenet az egyre ismeretlenebb evangéliumból, melyre egyre inkább úgy tekintenek mint egy irodalmi alkotásra, nem pedig mint az örömhírre. Unalmas az evangélium, mert nincs benne akció, humor, jópofáskodás, mint a ma divatos amerikai filmekben, amelyek tudatunkat nagyban meghatározzák, befolyásolják. Legfeljebb egy két gyenge fantasztikus jelenet van benne, amikor Jézus csodát tesz, előfordul benne egy kis vérengzés is, amikor Jézust keresztre feszítik. Így is lehet olvasni, vagy inkább gyenge filmeken videóról megnézni az evangéliumi történeteket, tanításokat.
Tudatunkban helyre kell állítani az evangélium tekintélyét, értékét, hogy valóban az legyen, ami: Isten üzenete az emberekhez, amely az emberhez méltó boldogság kulcsa.
A szegény özvegyasszony történetét is vissza kell tenni arra a helyre, ahová Jézus szánta, amikor elleste ezt a csendes pillanatot a Templomban.
Mindnek előtt a jobb megértéshez tisztázni kell azt, hogy mit jelentett Jézus korában özvegyasszonynak lenni. Az özvegyasszonyok a társadalom peremén élő, jogok nélküli kisemmizett emberek voltak. Helyzetüket tekintve a kolduséhoz álltak közel, azzal a különbséggel, hogy míg a koldus olykor maga tehet arról, hogy olyan helyzetbe került, amilyenbe került, addig az özvegyasszonyok nem. Ne feledjük el, hogy az Ókorban vagyunk, amikor a nőknek nincsenek jogaik, egyszerűen nem veszik őket teljes emberszámba. Helyzetüknél már csak a rabszolgák helyzete rosszabb. Egy ilyen világban ha egy nőnek meghalt a férje, s nem volt egy férfi, aki a rokonságából, vagy ismerősei köréből védelmébe vette volna, gyakorlatilag büntetlenül kiforgathatták a rá maradt örökségből. Jogorvosláshoz nem fordulhatott bírósághoz, mert erre nem volt joga, munkát pedig már idős korában nem tudott vállalni. Magyarán az utcára került. S hogy ilyen eset még az istenfélő zsidóknál sem volt ritka arra példa Jézus egyik kirohanása a farizeusok ellen, amikor azt veti szemükre, hogy "felfalják az özvegyek házát és színleg nagyokat imádkoznak".
Ennek fényében most már megérthetjük, hogy az az özvegy, akit Jézus meglesett, valóban teljes megélhetését dobta a Templom perselyébe. Megtehette volna azt, hogy csak az egyik pénzt dobja be, a másikat megtartja magának. Már ez is komoly áldozatot jelentett volna számára, hiszen Isten nem várta el tőle, hogy mindét odaadja.
Az özvegy tette azonban több, mint egy esemény: mély tartalommal, isteni üzenettel bír. Mégpedig azzal, hogy Istennek teljesen oda kell adni magunkat. Isten nem alamizsnát, felesleget, hanem teljes odaadást kíván tőlünk.
Talán emlékeztek, kedves testvérek, hogy néhány vasárnappal ezelőtt a gazdag ifjú történetében hasonló módon szemlélhettük ezt az igazságot. Ott arról volt szó, hogy a gazdag ifjú szívének egy csücskét visszatartotta Isten előtt a maga kényelmének biztosítása érdekében, s Jézus pedig teljes odaadást kívánt tőle, s tőlünk.
Itt is a radikális, teljes ráhagyatkozásról van szó. Nem elég vasárnaponként szentmisére jönni, s azt passzívan végigülni, amiből legfeljebb az marad meg, hogy jól, vagy unalmasan prédikált-e a pap. Nem elég sokat imádkozni, ha imánkat nem követik tettek. A kereszténység életforma, s nem pedig hobby. Hobby, ami azt jelenti, hogy valaki szabadidejében szívesen csinál valamit. A kereszténységet nem elég szabadidőnkben művelni: amikor ráérek imádkozom, vagy elmegyek templomba. Szokták mondani, hogy a pap a nap 24 órájában pap, s nemcsak addig, amíg az oltárnál van. Ugyanígy, a keresztény a nap 24 órájában keresztény, s a hét 168 órájában keresztény, nem pedig csak addig, amíg imádkozik, vagy a vasárnapi misére elmegy.
Mindez milyen szép lenne, ha így lenne. De ne dugjuk a fejünket a homokba - nagyon jól tudjuk, hogy nem így van. Ha mindannyian a szívetekbe néztek őszintén akkor megmondhatjátok magatokról velem együtt: az én életemben sajnos nem így van.
Nagyon erős környezetünk ellenhatása, amely alól nagyon nehezen tudjuk kivonni magunkat. Ez alól én sem vagyok kivétel.
A hírközlő szervek - kevés kivételtől eltekintve - olyan vezetők kezében vannak, akik a keresztény eszméket üzletrontónak tartják. Magyarán tudatosan, vagy nem tudatosan a kereszténység ellenségei. Ennek jegyében még a híreket is a maguk elképzelése szerint formázzák. Elég csak néhány mondatot összevágni egy országgyűlési képviselő teljes beszédéből, máris a képviselő szándékának homlokegyenest ellenkező tartalom jön ki. Egyetlen találós mondással úgy tudnám ezt összefoglalni, hogy a hírközlő szerveken keresztül az emberiség világméretű átverése folyik. S ha még valaki ezt tudatosítja is magában, és kivonja magát ezek alól, s igyekszik a keresztény értékeknek megfelelően élni, akkor is nehéz dolga van: egy olyan környezetben kell hiteles keresztényként élnie, ahol a 99% megveti ezért.
De mindezekben tulajdonképpen nincs semmi meglepő, hiszen Jézus az utolsó így imádkozott: "Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való."
Keresztény elődeinknek sikerült keresztényhez illő módon élni, pedig őket sem fogadta be a világ. Ha nekik sikerült nekünk is sikerülni fog. Mert Isten Szentlelke mindig a keresztényekkel volt, van és lesz.
Egy a fontos: mondjunk igent az Istennek, hogy akarunk az általa meghirdetett módon igaz keresztényként élni. Akarjuk, mert igenünk nélkül a Szentlélek a szúnyognál is gyengébb, de igenünkkel, nincs az a hatalom, amely le tudná győzni.
S ne feledjük: a mi Istenünk féltékeny Isten, a szó pozitív értelmében. Féltékeny határtalan szeretetében, aki mindent képes megtenni azért, hogy ezt az esendő, de általa annyira szeretett emberiséget az ő isteni életében és boldogságában részesítse. S ha már egy kicsit is megtapasztaltad Istennek ezt az őrült nagy szeretetét, akkor eszed ágában sem lesz neki nemet mondani. S ha még erről nincs tapasztalatod, akkor imádkozz, hogy legyen.
Ámen.
Sosem volt könnyű "egyszerűen" jónak lenni és a jót tenni. A mai világban, amely teli a hatalmasok hazudozásaival, a kicsinyek kapzsi hunyászkodásaival, csupa önkereséssel és kéjhajszolással -- ma különösen nehéz "jónak lenni". Nehéz annak is, aki köteles ezt másoknak hirdetni. És ezért, -- ezért is! -- oly nehéz ma az igét hirdetni.
Jézus korának is megvoltak írástudói és farizeusai. Volt köztük jó, Jézus ismerte, elismerte őket, barátjuk volt. Mások álszentségbe süllyedtek, megjátszott jóságba bújtak igazi helyett. Jézus nem gyűlölte őket, csak harag és részvét volt szívében nyomorúságuk iránt.
Első olvasmányhoz / 1Kir 17,10-16
Az özvegy azok közé tartozik a Bibliában, akit újra meg újra a hatalmasok oltalmába és mindenkinek jóindulatába kell ajánlani. Nem mondhatni, hogy ilyesféle ajánlásra ma már nem lenne szükség: törvények aligha szokták és tudják enyhíteni a legnagyobb nehézségeket. Az Írás a szegény özvegyet nemcsak nyomorúságában mutatja be. Mikor az ilyen szegény lelkileg fölülkerekedik súlyos anyagi és társadalmi helyzetén, és belsőleg elfogadja azt, akkor őrá is áll, épp őrá, ami általában a szegényekről mondatott: boldog! Oly belső szabadságra tesz szert, amit a gazdag aligha érhet el (l. evangélium). Meg tudja különböztetni a maradandót a mulandótól, és biztos szívvel tudja, hogy Isten törődik vele. A mai Illés-történet példa erre. (2Kir 4,1-7; Lk 4,25-26; Mk 12,41-44)
Válaszos zsoltár / Zsolt 146(145),7.8-9.9-10
Isten az Úr és segítő
Szentleckéhez / Zsid 9,24-28
Halálán keresztül lépett Jézus a mennyei szentélybe, és most "értünk áll" Isten színe előtt. Ezzel a világ végleges rendjébe jutott, elérte üdvösségét, beteljesülését. Isten ítélete a bűnös világon nem végleges: Egynek engedelmessége és áldozata által megbocsáttattak mindenek bűnei. Krisztus másodszor is eljön a világra, de nem azért, hogy újra meghaljon a világért, hanem hogy véglegesítse azok üdvösségét, akik várnak Rá. Akkor lesz nyilvános valósággá a beteljesülés, amelyet papi szolgálatával Krisztus már alapjaiban elvégzett. (9,24: Zsid 4,14; 9,11; 10,20 # 9,25: Zsid 7,25; 10,19; Róm 8,34; 1Jn 2,1 # 9,26: Gal 4,4; Zsid 1,2; 1Pt 1,20 # 9,28: Iz 53,12; 1Kor 15,23; 1Tim 6,14)
Evangéliumhoz / Mk 12,38-44 vagy 12,41-44
A hatalmon lévő számára mindig ott a kísértés, hogy visszaéljen hatalmával. Ez persze nemcsak világi hatalomra érvényes. Különösen utálatos Isten és az emberek szemében az, ha valaki egyházi rangjával visszaél, és személyes érdekekre használja azt föl. Már az ószövetségi próféták is "antiklerikálisok" voltak e szempontból, helyesebben: a papság közt burjánzó képmutatás ostorozói, és Jézus is csatlakozik hozzájuk. -- Az özvegy két fillérjéről szóló történet e szakasz elejével csak az "özvegy" szóban egyezik. Az az özvegy két fillérjével többet adott a gazdag adományozónál. Bőségből, fölöslegből adni nem nagy érdem. Kevésből csak az tud adni, aki önmagát adja át Istennek. (12,38-40: Mt 23,1.6-7.14; Lk 20,45-47; 11,43 # 12,41-44: Lk 21,1-4)
Szentségre várva
Az istentisztelet lényege az, hogy Istent tiszteljük, vagyis Őt keressük, nem önmagunkat; Őt imádjuk, nem idegen isteneket és önérdekeinket; az Ő akaratát szeretjük és tesszük, nem a sajátunkat. Erre az útra hív minket Jézus, ezen jár előttünk, vezetve minket.
Elmélkedés
Kis áldozatok, jótettek nagy szeretetből
Az ördög olykor nagyon magasztos vágyakat kelt bennünk, csak azért, hogy elhagyva az Úr szolgálatában a reánk nézve kivihető s éppen a kezünk ügyében levő dolgokat, a kivihetetlenek után sóvárogjunk s ebbeli vágyainkat sokra becsüljük. Nem akarok arról beszélni, hogy mi mindent érhettek el imával; csupán arra kérlek, hogy ne akarjátok imátokkal az egész világot föllendíteni, hanem fordítsátok azt azok javára, akikkel együtt éltek. Így azután nagyon helyesen cselekesztek, mert hiszen ezen személyekkel szemben vagytok leginkább lekötelezve. A nagy testvéri szeretet és az Úrhoz való ragaszkodás, amelyet a többiek rajtatok látnak, úgy hatna reájuk, mint a gyújtó tűz, és lángra lobbantaná valamennyit, ha a többi erényetek is folyton újra és újra erényekre sarkalná őket. Sőt nagyon is nagy és kellemes szolgálatot tennétek ezzel az Úrnak, s hozzá, ha ti megteszitek azt, amit tehettek, azzal megmutatjátok Ő Szent Felségének, hogy sokkal többet is megtennétek, ha alkalom nyílnék rá!
Végül pedig, testvéreim -- s ez legyen az utolsó megjegyzésem -- ne építsünk tornyokat alapok nélkül. Az Úr nem annyira a tettek nagyságát nézi, mint azt a szeretetet, amellyel őket végrehajtjuk. Ha tehát megtesszük azt, amit tehetünk, az Úr meg fog bennünket segíteni, hogy napról-napra többre legyünk képesek. Ezért ne veszítsük el bátorságunkat mindjárt kezdetben, hanem ameddig ez a rövid élet tart -- pedig talán rövidebb lesz, mint egyik-másik gondolná -- ajánljuk fel a mi Urunknak belsőleg és külsőleg azt az áldozatot, amelynek felajánlása hatalmunkban van. Ő Szent Felsége majd egyesíti ezt azzal az áldozattal, amelyet miérettünk ajánlott fel mennyei Atyjának a kereszten, és így bármi csekélység legyen is az, amit tettünk, olyan értéket kölcsönöz neki, amekkorát szeretetünk megérdemel.
Nekem pedig adja meg az Ő szent Fiának érdemeire való tekintettel azt a kegyelmet, hogy tegyek meg legalább valamit abból, amit nektek tanácsolok. (Nagy Szent Teréz: A belső várkastély, ÖM, 1:479)
+
Szent Ágoston mondatai a szeretetről
Szeressünk, óh ingyen szeressünk. Mert az Urat szeretjük, kinél senki jobbat nem lelhetünk! Tett mutassa, hogy a szív szeret! Gyümölcstelen ne bitorolj nevet! Hogy nem lehet halál ott, ha te, Szeretet a földről elmégy? Tehát a Szeretet hatalmas, miként a Halál! Mi is hatalmasabb Őnála, hisz győzve tapos a Halálra! (Tractatus in Joannem, 15,2)
Szeress és tarts ki, hűn szeretve! Nem hagyom cserbe, -- mondja Ő, -- szerelmedet, ki megtisztítám szívedet. (Tractatus in Joannem, 21,15)
Akik szeretnek, választatnak, csak mert szeretnek. A démon hisz, de nem szeret. És senki sem szeret, aki nem hisz! (Tractatus in Joannem, 76,83)
Van szívnek is valamely gyönyöre, édes kenyér a szívnek amaz égi. Adj szeretőt, s az érzi, amit mondok; adj sóvárgót, adj ily sivatagban vándorlót és szomjazót és örök hazája forrására epedőt, adj-mutass ilyent: ő tudja majd, mit mondtam. Ha fagyosnak szólok, nem tudja, mit is mondok. (De Trinitate in Jn, 26,4)
Ahol szeretet, ott mi hiány lehet? Ahol pedig ez nincs meg, van bármi, hogy segítne? Mitől kél szívbe szeretet? ugye, hogy előbb szerettetett? (Tractatus in Joannem, 82,2)
Szeressetek! de vigyázzatok, mit szerettek! A szeretet egymaga szünetelni képtelen. Hullák, restek, megvetni való nyomorúk ti lesztek, ha semmit sem szerettek! Minden előtt a vallomás szól, aztán a szeretet, az lángol. Quis bonus, nisi diligendo efficiatur? [Kicsoda lesz jó, hacsak nem szeretetével?] (Tractatus in Joannem 37)
Mért szükséges annak hit,
aki már szemmel lát?
Remény is semmibe tűnik:
karolja Birtokát.
De szeretetben nemcsak semmi fogyaték,
de égőn fölcsap legfőbb lángra még!
Mert amaz egyetlen
és igaz Szépséget már látva,
jobban szereti-vágyja:
Ezen életünk után: csak maga a Szeretet! (Solil. 1,7)
Forrás: http://www.katolikus.hu 2000
Bizonytalanná tett élet (Mk 12,38-44)
Mi volt a szegény özvegyasszony ajándékozásában a különleges? Mások, akik mennyiségileg sokkal többet adtak, ezt feleslegükből tették, az özvegy ezzel szemben mindenét odaadta. Semmije nem maradt. Mások olyan sokat adtak, hogy az feltűnést keltett, azonban számukra végeredményben nem jelentett sokat. Ő ellenben azzal a kevéssel, amit adott, saját életét tette kockára. Nem kellett ezt tennie, azonban nagylelkűsége sugallta ezt neki. Hogyan fogja a napot túlélni két krajcárba került abban az időben egynapi étkezés , mit fog enni a következő napokban, a történet erről nem szól. Ő csak a jelenre gondol. Abban bízik, hogy egyvalaki biztosan tudja, hogyan lesz ez jó számára. Ezt a merészséget úgy vállalja, hogy Istenre hagyatkozik.
Az özvegyasszony, akinek történetét az olvasmány elbeszéli, ugyancsak Istenbe vetett bizalommal osztja meg az éhes Illés prófétával utolsó tartalékát. Ő viszonzásul annyi olajat és lisztet kap, amely szerényen hosszú ideig biztosítja táplálkozását. Az evangélium elbeszélésében az özvegy Istenbe vetett bizalma sokkal nagyobb. Az ajándékozás után neki semmi nem maradt a kezében, ő egészen és minden támasz nélkül hagyatkozik Istenre. Az asszony Izrael népének azon részét képviseli, amely komolyan veszi az Isten- és emberszeretet parancsát. Ezzel Jézus példáját követi, Ő az isten Fia, egészen Atyjára hagyatkozik, teljes szívével szereti őt. Ezt fejezi ki élete is: semmije nincs, birtokkal nem rendelkezik, nem kíséri társadalmi elismerés. Nemsokára az életét is oda fogja adni.
Nem véletlen, hogy Márk a szegény özvegy adományáról szóló elbeszélést arra az időpontra helyezi, amikor éppen befejeződött Jézus nyilvános működése. Jézus bejelentette, hogy vele megérkezett Isten országa, és felszólította hallgatóságát, hogy fogadja el az általa hirdetett evangéliumot. Ezt leginkább a kicsinyek, a szegények értették meg, akikkel nem lehetett országot alapítani. Most tanító küldetésének végén, egy szegény asszony kerül középpontba Jézus környezetében, aki azért kap dicséretet, mert magát egészen Istenre bízta, tettével egészen Istenre hagyatkozott. Már nem sok idő fog addig eltelni, amikor Jézus is azt a szegénységet, amelyet ő az Istenbe vetetett teljes bizalommal vállalt, életének feláldozásával minden mértéken túl fogja bizonyítani. Amikor az asszony utolsó fillérjeinek odaadásával saját magát is veszélyeztette, ezzel a tettével, amelyben benne volt önmaga egész odaadása, előre jelezte, és mint példát már követte is, amit Jézus tett a mennyei Atyába vetett bizalommal.
Hogy milyen sokat jelentünk Isten számára, azt a végtelenül hatalmas Isten olyan módon is megmutathatta volna, hogy ez kevesebb áldozatba került volna neki. Ő ezt mégis másképpen csinálta. Ő a legnagyobbat, egyszülött Fiát adta oda, aki egészen szegényen élt, kiüresítette önmagát, egy sorba helyezte magát a szegényekkel. Amikor erre az útra lépett, ez életének feláldozásával fejeződött be. Mennyire értékesnek kell lennünk számára, mennyire szerethet minket, ha ilyen sokba kerültünk neki! Annak, hogy Isten így vállalt közösséget velünk, bűnös emberekkel, hogy így áldozta fel magát értünk, ennek éppen Isten határtalan emberszeretete a magyarázata.
Ma olyan szemlélet uralkodik életünkben, hogy mindent észszerűen meg akarunk tervezni. Ily módon tervezzük az iskolai, az egyetemi oktatást, a házépítő programokat, az otthonok berendezését. Közben arra is gondolunk, hogy ez az észszerűség, ez a tervezés teszi életünket mindig jobbá. És természetesen az, hogy mindig több pénzt biztosítunk ezeknek a céloknak a megvalósítására. Helyes ez a szemlélet? Sok példát lehetne hozni annak bizonyítására, hogy ez nem így van. Már életünket is annak köszönhetjük, hogy szüleink vállaltak minket, és ezzel együtt vállaltak nagyon sok áldozatot értünk, amelyek nélkül nem nőhettünk volna fel egészségesen. A gyermekek életüket a szülői szeretetnek köszönhetik, fejlődésüket pedig a szeretettől vezérelt szülői gondoskodásnak. Életünket széppé azok a tettek teszik, amelyeket az emberek oly módon tesznek, hogy közben nem kérdezik azt, ebből nekünk milyen hasznunk, milyen előnyünk lesz. Életünk olyan emberek által gazdagodik igazán, akik nem számolnak és nem számoltatnak el minket, hanem időt szentelnek nekünk, hogy biztassanak minket, foglalkozzanak, beszélgessenek velünk. Akiknek türelmük is van ahhoz, hogy hibáinkat, vagy akár csak különleges tulajdonságainkat elviseljék. A gyermekek az első áldozáshoz, a gyónáshoz, a bérmáláshoz a hívő közösségben készülnek fel, ahol a lelki előkészülethez nagyon kell a szülők, a hitoktatók, a többi hívek segítő együttműködése, jó példája. Ez csak úgy lehetséges, hogy ezek a személyek, akár a szülők, akár a hitoktatók, akár más hívek, szívesen hoznak áldozatot a gyermekekért, hogy azok a hit misztériumait megismerjék, és élni tudjanak belőle. Csak néhány példa a sok közül, amelyek azt mutatják, megéri a fáradságot, hogy másokért fáradozzunk, hogy kényelmes életünket kockára tegyük. Megéri a fáradságot, hogy a szegény özvegyet és végeredményben Jézust kövessük az áldozat útján. Sőt nemcsak megéri ez, hanem e nélkül nem is tudnánk emberi és hívő módon élni. MK
Forrás: http://www.katolikus.hu 1999
Keresztény éberség a társadalomban (Mt 25,1-13)
a) Jézus példabeszédében jelen vannak azok a körülmények, amelyek a zsidó népnél jellemezték a házasságkötés népi szertartását. Ebben fontos mozzanat volt, hogy a vőlegény este ment a menyasszony otthonába, hogy kikérje és elvigye őt. Érkezése bizonytalan volt, amit már az is előidézhetett, hogy nem voltak még órák, amik segíthették volna a pontosságot. Amikor feltűnt a vőlegény menete, akkor mindenki eléje ment a menyasszony kíséretéből, ezért volt szükség az olajmécsesekre. A példabeszéd kevés figyelmet szentel a menyasszonynak. A középpontban a vőlegény van és a menyasszony kíséretéhez tartozó tíz hajadon leány, akik közül öt okos volt, öt pedig balga. Balgaságuknak az az oka, hogy mécsesükben nem vittek magukkal olajat.
b) A példabeszéd vőlegénye valójában Krisztust jelképezi, a váratlan és éjszakai jövetele pedig a világ végét. A hívő ember számára a földi élet történéseinek az a legjellegzetesebb jegye, hogy ezeknek Krisztus eljövetele határozza meg a végét. Ez nem kívülről és mintegy erőszakkal tör rá az emberiség életére, hanem ennek folyamatában is valamiképpen jelen van a várakozás. A menyasszonyra és násznépére éppen a várakozás a jellemző. Ezt jelzi az olajmécses, amelyben megfelelő mennyiségű olaj is van. Nem fontos az, hogy ez az éberség mindenkinél tudatosan ilyen konkrét formát öltsön. Elég életünknek azokra a jellemző sajátosságaira gondolni, amelyek az erkölcsi értékekben, életünkért, egymásért és a jövőnkért érzett konkrét felelősségben jelentkeznek. Ezek szükségesek. Nélkülük nem élhetünk. Ugyanis a közvetlen énérdekek: az önzés, a sok pénz, vagy élvezetek utáni vágy nem határozhatják meg életünket. Ha mégis meghatározóvá válnak, akkor ezzel felborul közösségi életünk békéje. Életünk életképtelenné válik, ha csak önző egyéni érdekek érvényesülnek benne. Az ilyen emberi csoportosulásnak nincs igazi jövője. Ezért mindnyájunknak törekednie kell arra, hogy keressük azokat az értékeket, amelyek ahhoz segítik az embert, hogy kiszabadítsa magát az önzés, a hatalom, a gazdagság fogságából. Ezek az értékek ahhoz nyújtanak segítséget, hogy életünk szolgálattá alakuljon. Ha elfogadjuk ezeket, akkor most már ezek megvalósításáért fogunk fáradozni, és nem leszünk többé önző szenvedélyeink rabjai. Ma sokszor halljuk, hogy mindenkinek tiszteljük és biztosítjuk személyes szabadságát. Ez az érték egészen addig nagyon jól fejti ki hatását, amíg tiltja az erőszakot, egymás tiszteletére indít, a másság elfogadását hangsúlyozza. Ha azonban az egyén szabadságát hangsúlyozza, és nem keresi azokat az értékeket, amelyeknek szolgálatába állíthatná szabadságát, ezzel kiszolgáltatja magát a szeszélyességnek, következetlenségnek, a megbízhatatlanságnak, amelyek éppen tönkreteszik az igazi szabadságot, néha sértik az emberi méltóságot. A társadalomban tehát mindnyájunknak szüksége van éberségre, ami fogékonnyá tesz minket azoknak az értékeknek a befogadására, amelyek segítenek minket abban, hogy ki tudjunk lépni önzésünk, vágyaink helytelenül értelmezett szabadságának börtönéből. Ez is az éberségnek egy olyan formája, amellyel várjuk Jézus Krisztusnak, a vőlegénynek a megérkezését.
c) A hívő embert az jellemzi, hogy a legmagasabb értékek fényében nézi életét. Ezeket nem kutató értelmével találja meg, hanem a kinyilatkoztatás biztosítja számára. Ennek fényében azt is látja, hogy mi a rossz igazi természete, milyen veszélyt jelent életünk számára. A jóról is sokkal világosabb képet kap Isten Szavában, mint amennyit értelmével fel tud ismerni. A jóra irányuló értékeknek nemcsak a földi jövő, és az ezt tápláló reménység szempontjából van jelentőségük, hanem hozzátartoznak a Krisztust váró éberségünkhöz és így örök életünk szempontjából is döntő jelentőségük van. Amikor a krisztusi értékek szerint akarunk élni a társadalomban, számíthatunk a Szentlélek ajándékaira is, ez a biztosítéka a sikeres helytállásnak. Ha ezeket tudatosítjuk magunkban, akkor először is a felelősségtudatunkkal szembesülünk. A keresztény éberséghez hozzátartozik, hogy segítsük társadalmi életünket keresztény értékeink gyakorlásával. Így támogassuk a társadalmat abban, hogy kiszabaduljon az önzés, a szenvedélyek, a pénz bálványozásának, az értékek kötelezettségét nem vállaló szabadság rabságából. A szavakon kívül, vagy inkább a szavak helyett itt komoly tanúságtételre és összefogásra van szükség. Mind a két területen nagy hiányosságok vannak, de úgy látszik, hogy elsősorban komoly hívő összefogásra lenne szükség. Ennek érdekében vállaljunk mindnyájan áldozatokat. Ezeket segítse a hívő szeretet, alázat, felelősségtudat. Ne féljünk attól, hogy lemondjunk adott pozíciónkról, ha úgy látjuk, itt nem tudunk feladatunknak megfelelni. Sokszor az is elegendő lenne, ha elfogadnánk mások értékes támogatását, amelyre egyébként is szükség van. Ne keressük az egyénieskedő kreativitást, hanem inkább a közösséget szolgáló alkotó tevékenységet. Legyünk mindig fogékonyak a pozitív, segíteni akaró kritika meghallgatására. Állhatatosan kérjük a Szentlélek ajándékait azoknak a feladatoknak felismerésére és elvállalására, amelyekre nagy szükség lenne az adott helyzetben. MK
Dr. Benyik György gondolatai 2003
Évközi 32. vasárnap
Mk 12, 38-44
„Óvakodjatok az írástudóktól”
Ha csak az újszövetség szövegeiből ismerjük a farizeusokat és írástudókat, akkor helytelen képet alakítunk ki róluk. Nevük az evangéliumok következtében a képmutató szinonimája lett. A mai bűnlajstrom igazolja ezt a negatív állítást.
A farizeusok olyan vallási párt volt Jézus idejében, akik a Tóra és az atyák hagyományát igyekeztek alaposan megismerni. Saját modernizáló törvénymagyarázatukhoz ragaszkodtak. Josefus Flavius sokat ír róluk, nevüket az elkülönültek szóból kapták, feltehetően ellenfeleiktől. A későbbi zsidó irodalomban a „haverim” szó szerepel, amely egymás megszólítására szolgált és „barátaim” -ot jelentett. Akadnak akik az esszénusokat is a farizeusok elődeinek tekintik. I. Hirkanus János idején léptek fel a tisztán evilági szempontokat érvényesítő politika ellen. Az arisztokratikus és meglehetősen világi papi párttal szemben ők képviselték a népi vallásos irányzatot, ennek következtében nagy tekintélynek is örvendtek. Amikor az evangéliumi kijelentéseket értelmezzük, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a farizeusok ugyan végig Jézus intellektuális ellenfelei, de a szenvedés történetben nem szerepelnek. Jézus halálát követő tömegben valószínűleg egyetlen farizeus sem volt, vagyis az igazán vallásos zsidóknak még ilyen formális módon sincs köze Jézus halálához. Mivel a Talmud, a középkori zsidóság teológiai irata jórész farizeusi hatás alatt készült ez magyarázza, hogy benne alig van utalás Jézusra.
Az a kérdésünk, ha ilyen sok pozitívumot felsorolhatunk a farizeusok mellett, akkor az evangélium miért óv tőlük. Ezek a mondások, Jézus követőinek és a zsinagógai vallásos csoportnak a szétválására utalnak. A farizeusok ellenpólusa nem a Jézus hallgató sokaság, hanem a szegény asszony, akinek az a kevéske összeg, amit a templom perselyébe dob, minden vagyona. Tehát az evangélium polémiája nem annyira a farizeusok és a keresztények közötti különbségre hívja fel a figyelmet, hanem a farizeusok és a szegény asszony közötti különbségre. Ez az evangélium használható és jelentéssel bíró konfliktusa. A vallási szakértő, még nem biztos, hogy igazán jámbor. A vallás nem csupán gondolati, filozófiai, világnézeti kérdés, hanem inkább gyakorlat.
Manapság igen erősödik a teológusok és a megújulási mozgalmak közötti ellentét. Mindegyik úgy gondolja, a vallási igazságot ő birtokolja. Ilyen módon a teológiai konferenciák és a vallási meditáció ütközik egymással. Az első esetben a vallási gyakorlat szenved csorbát, a második esetben pedig sok átgondolatlan vélemény nyer látszólagos vallási igazolást. Aq. Tamás idejében arról beszéltek, hogy un. térdeplő teológiát műveltek. Tamás nem csak óriási teológiai művet írt, hanem egyéni jámborságának mélységét tükröző himnuszokat, imádságokat, amelyeket manapság is imádkozunk és énekelünk, például a „Rejtőző Istenség hittel áldalak” kezdetű himnuszt. A kolostorokban a noviciusok, nem csak a lelki élet rejtelmeit, hanem az ősök tanításait is elsajátították. Az elmélkedő tanulás nem csak új ismerettel, hanem új életmóddal ajándékozta meg őket. Manapság a vallási szakértők, kitűnően ismerik a vallási gondolkodás fejlődését, és előadásaikban tanulmányainkban vitába szállnak valamilyen nézettel, aztán haza mennek és élnek másként. A teológia is lehet megélhetési forrás és nem egy élet megújulásának forrása. Az a teológia, amely nem motivál egyház építésre, misszionálásra, biztosan csak érdekes intellektuális játék. Az a teológia amely lelki megújulásra, egyház építésre sarkal, a vallásos életmódot és az Isten ismeretet mélyíti el, biztosan nem farizeusi teológia. Ettől nem kell óvakodni.
