Igeliturgia:
Hívek imája:
pap: Imádkozzuk testvéreim, hogy Megváltó királyunkhoz mindenkor hűségesek maradjunk!
pap: Urunk, Jézus Krisztus! Te irántunk való szeretetből vállaltad a kereszthalál gyötrelmét. Taníts minket áldozatos szeretetre, önfeláldozásra, hogy részünk legyen örök dicsőségedben! Aki élsz és uralkodol, mindörökkön örökké!
Áldozási könyörgés után: Jézus erejével és küldetésével indulunk az egyházi év legkiemelkedőbb hetének. Imádságos lélekkel akarjuk járni mindennapjainkat, Isten iránti szeretetből akarunk bekapcsolódni az ünnep liturgiájába. Adjon ehhez erőt a szívünkbe szállt Jézus, kísérje ünneplésünket, erősítse meg hitünket!
Passióra készülünk. Épp pár perce kaptam egy nyilatkozatot egy néhány teológustól és filozófustól, akik az erről szóló filmben nem látnak mást, mint öncélú erőszakot. Nem tudom, észrevették-e a filmben a flashback-eket, azokat a visszapillantásokat, melyekben Jézus vagy a passió egyik-másik szereplője visszagondol egy-egy múltbeli eseményre, lelki és képi párhuzamot vonva. A keresztút párhuzama a virágvasárnapi körmenet. Van, aki nem akar tudni a Golgotáról, elidőzne a körmenetben, a triumfális egyházzal. Különös, hogy ugyanazok sokszor idegenkednek az Eucharisztikus Világkongresszus emelkedett hangulatától. Virágvasárnap ilyen ujjongó örömünnep. Van, aki azonban nem tud ünnepelni. Megkockáztatom, hogy részben ugyanazok, akik nem bírják a vér látványát.
Néhány éve, még novícius voltam, első áldozásra készítettem fel fiatalokat Kanadában. Volt köztük egy lány, Mónika, aki keresztelőjére is készült. Friss menekült volt – ez még a rendszerváltás előtt történt – és semmiféle vallási előképzettsége, következésképp előítélete sem volt. Megkérdeztem tőle, volt-e korábban valamilyen, akár futó kapcsolata a kereszténységgel, és főleg: mit mond neki Jézus, ha mond egyáltalán valamit. Egy történettel válaszolt, a saját történetével. Egy forró nyári napon a hőség elöl bemenekült egy egri templomba. Nagyon élvezte a csöndet, és persze a hűvösséget is. Egyszer csak megakadt a szeme a kereszten. Olyan barokk kereszt volt ez, melynek Krisztusáról csak úgy patakzott a festett vér. Rémülten felugrott, és kimenekült a templomból. Mint ahogy néhányan kimenekültek a vetítés alatt a moziból, mások meg félrenéztek. Megértem, és tisztelem őket. Még érzékenyek a szenvedésre. Sem Vietnám, sem a gulág, sem Burundi, sem Bosznia, sem az ebben az összefüggésben gyakran emlegetett holokauszt, nem keményítette meg a szívüket olyannyira, hogy éggel ropit rágcsálva tovább bámulják a történetet, amely akár fikció, akár híradó, mégis olyan messze van. A madridiak márciusban aztán rádöbbentek, hogy a szenvedés néha közelebb van, mint gondoljuk. Szembe tudunk-e nézni vele? A Szent Ignác-i lelkigyakorlatot is van, aki az első héten otthagyja. Aki maradt, szembenézett saját bűnösségével. Van ott egy elmélkedés: amikor a kereszt előtt azon elmélkedem, hogy Krisztus mindezt értem szenvedte el, az én bűneimért. Az úgynevezett harmadik héten ezt újra átelmélkedem, de már megerősítve a Második Hét Jézusának szemlélésével: a Megtestesült csodáival. Pont ezt tesszük a mai vasárnapon. Tesszük azért, hogy megértsük: ez az ember értem viselt pokoli kínokat. A legőszintébbek beismerik: Hozsannát akartak kiáltani, de csak annyi jött ki a torkukon: Keresztre Vele! Ugyan ki volt ott a Feltámadás reggelén?Nemde, az asszonyok, akik a Kereszt alatt is ott voltak! Akik most felháborodnak, hogy mindezt végig „kell” nézniük, t.i. az ütlegeléseket, a szidalmakat, aligha mondják azt: Bocsáss meg Nekik, nem tudják, mit cselekszenek! S félő, hogy az üres sírról is lemaradnak.
Kiss Ulrich SJ
Lk 23,1-49
„Elém vezettétek ezt az embert, mint a nép lázítóját..”
Sokan a szenvedés idején gondolnak az Istenre, vagy segítségkérés formájában, vagy vádolva őt, de egy biztos, hogy az hit a szenvedést tudatossá teszi. Azt a kérdést is felveti, hogyan engedheti Isten a szenvedést, vagy mi célja a szenvedéssel Istennek. Büntet, figyelmeztet, vagy esetleg a szenvedésben nyilvánul meg a gonosz hatalmak ereje az Istennel szemben.
Szenvedni sokféleképpen és sokféle okból lehet. Vannak a szenvedésnek fizikai okai is, mint a fogfájás, vagy a fejfájás. Ezek a fizikai fájdalmak is lehetnek elviselhetetlenül nagyok, de az orvostudomány, sok esetben tud erre valamilyen gyógyszert adni, és ezzel megszűnteti a szenvedést jó néhány esetben még akkor is ha nem tudta feltárni az okát. Sokkal nehezebb a gyógyítása a nem egykönnyen lokalizálható a lelki szenvedésnek. Ezt az érzést legtöbben igazságtalan csapásként élik meg. Persze az is megtörténik, hogy a szenvedés közben emlékezik az ember elkövetett bűneire, vagy a másoknak okozott hasonló szenvedésre, és ekkor a szenvedés megtisztító jellegűvé válik, és akár meg is tisztíthatja a személyt.
De mindezek az eszmefuttatások nem terelhetik el figyelmünket arról, hogy van igazságtalan szenvedés. A magyar történelem közelmúltjában, sokaknak értelmiségieknek és műveletlen embereknek kellet szembenézni a koncentrációs táborokban, a hadifogságban, a Gulag-on, Recsken, Kistarcsán, a hadi fogságban, az értelmetlen szenvedés nyomorúságával. Az emberek által előidézett nyomorúság csak akkor szűnik valamelyest, ha annak igazságtalanságát az egész társadalom elismeri, sőt a börtönőrök is bocsánatot kérnek. Sajnos ez alig történt meg. A meggyötörtek magukra maradtak a szenvedéssel, életüket, fiatalságukat megnyomorító élménnyel. Akik így kerülnek testközelbe a szenvedéssel, azok számára többé nem elvont filozófiai kérdés lesz a szenvedés, hanem az élet értelmének, milyenségének problematikájához tartozik, vagyis életük alapvető kérdése lesz, ugyanúgy, minta a hit.
Sokan vannak, akik egész életükben menekülnek a konfliktus és főleg a szenvedés elől. Számukra a harmónia azt jelenti, elkerülni az életnek azt a területét, ahol a szenvedéssel találkozni lehetne. Nem járnak kórházba és temetésre, nem szeretik a nyomor negyedek látványát, és ha koldust látnak, messzire elkerülik. Operett világban élnek, távol a való élettől, amelynek mindig része a szenvedés.
Vannak, akik érzéketlenek mások szenvedése iránt. Mindig meg tudják ideologizálni, hogy ez azért következett be másoknál, mert nem voltak elég okosak, ügyesek, vagy egyszerűen maguk keresték ostobaságukkal a szenvedést. Akadnak, akik maguk ugyan nem szenvednek, de legalább az együttérzésig eljutnak. Rövid időre bele tudják magukat élni mások szenvedésébe, de aztán a maguk nehézségeit emlegetve nem foglalkoznak vele többé.
Jézus nem hátrált meg a szenvedés elől, nem volt érzéketlen a szenvedő emberekkel szemben, sőt tudta a szenvedés része az emberi életnek. Sőt még többet is tudott, azt is tudta, az emberek megváltója csak úgy lehet, ha magára veszi szenvedésünket. Szeretetből vette magára a szenvedésünket, azért mert csak így tudta megmutatni Isten szeretetét irántunk, bűnösök iránt, hogy szenvedett és meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.
A passió történet ezért felkavaró, mert benne Jézus az Isten küldötte, a Megváltó, egészen esendő, sőt megvetett emberré lesz. Az emberi érdekek játékszervévé, sorsában, rangjában, hírében, sőt a szenvedést egész konkrét formában viseli el, a kezén, a lábán, a bordái között érzi a fájdalmat, sőt a kereszten fizikailag is szíve utolsó dobbanásáig fájdalomban él. Teszi mindezt anélkül, hogy szidná a katonákat, a bámészkodókat, a részvétleneket, avagy az Isten ellen fordulna. Jézus a szenvedés királyi útját mutatta meg ezzel a tettével, hogy visszavezessen bennünket az Istenhez.
Valahányszor keresztutat járok, passiót végzek, minden alkalommal azon töprengek, vajon én meddig tudnám követni a szenvedésnek ezt az útját. Vajon külső szemlélője vagyok csupán ennek a történetnek, vagy itt is követni tudom Jézust és nem csak a kenyérszaporításkor lelkesedem érte.
Márk Evangéliumának a szenvedéstörténetét ha végig olvassa az ember, riadtan szembesül a saját tükörképével. Az emberi gyengeség minden megnyilvánulása szinte megtalálható ebben a történetben és vele szemben az emberi hűség, szeretet, részvét, igazságkeresés ha jelen is van kudarcot vall az erőszak, a hatalom, a gőg, a félelem, a kegyetlenség elleni küzdelemben.
És a kettő között nem hivalkodva szinte természetes egyszerűséggel ott van Jézus, aki nem botránkozik meg az emberi törpeségen, nem lázad fel, nem akarja feladni. Vállalja: hogy mit? az életének látszólag a teljes kudarcát a szenvedés minden válfaját és végül a gyalázatos halált. Ebben a drámában szinte szerényen megszületik a hit. A százados felismerése kétezer év óta újra és újra elhangzik "ez az ember valóban az Isten Fia volt"!
Nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg, mert az Úr megsegít. Ott állunk újra a megváltás drámája előtt és eszünkbe jut, hogy Jézus szenvedés története tele van ösz-szeesküvőkkel, cinkosokkal. Júdás elárulta őt, szent Péter megtagadta, a zsidók a rómaiak kezére adták. Pilátus pedig mossa a kezét, hogy a tömeg "feszítsd meg-et" kiálthasson.
Krisztus a mi vétkeinkért halt meg, bu"neink lándzsája fúrta át az oldalát. Sajnos a tömegben mi is ott vagyunk. Ott vagyunk virágvasárnap is - örömünkben pálmát lengetve. De ott vagyunk a feldühödött elvakult tömegben is, amikor a nép azt kiáltja nincs királyunk, feszítsd meg őt. Azonban ne feledjük a mi hivatásunk az, hogy a megváltás fényénél lássuk önmagunkat, a világot, a történéseket. Már nem alaktalan tömeg vagyunk, ha-nem megváltott személyek. Ha valamit tehetünk azt Cirenei Simon helyéről, tehetjük meg: Hordozzuk Krisztussal együtt a megváltás eszközét, vagy éppen Veronika kendőjével törljük le a sírók könnyeit. A századossal együtt boruljunk le és valljuk meg. Ő valóban Isten Fia, az életünk szabadító Megváltója.
