Húsvét 4. vasárnap
Jn. 10,27-30
„Én örök életet adok nekik…”
Minden kor a maga életét és munkakörülményeit modellezi a gondolkodásában, természetesen az Istenről alkotott elképzeléseiben is. Így van ez a bibliai gondolkodásban is, amely a zsidó pásztor társadalom emberi viszonyait vetíti ki az Istenre. Ennek a társadalomnak a legfőbb személyisége az embereket és állatokat összetartó és mozgásában irányító pásztor fejedelem volt. Az emberek tőle kértet tanácsot és védelmet, tapasztalatára bízták életüket, ő pedig csoportjának minden tagját, állatainak mindegyikét, személyesen gondozta. Az arab világban még ma is él az ilyen vezető, akit sejknek hívnak, a feladata a közösségek életének gondozása, a kisebb közösségek vezetőivel végig beszéli az életük összes kérdéseit, a kereskedelemtől kezdve a magánéleti vitákig. A sejk ismeri a Koránt és felügyeli a vallási oktatást is, de arra is gondja van, hogy kiemelje a legtehetségesebb gyerekeket és taníttassa. Feladata, hogy rávegye a közösséget, hogy közösen segítse egy-egy tehetséges gyereke életének alakulását, és támogassa azokat, akik önhibájukon kívül szerencsétlen helyzetbe jutottak.
A zsidó társadalom úgy képzelte el, hogy az Isten is ilyen gondoskodó pásztor. Ő a jó pásztor, aki ismeri juhait, aki utána megy az egyetlen elveszett bárányának, aki mindegyiket a hangjáról ismeri. Aki az állatokat, a bárányokat szinte ember számba kezeli, mindegyikért aggódik, mindegyikről gondoskodik, ha megbetegszenek gyógyítja, ha lesántulnak beköti a lábukat. Az Istent is ilyen mindenki fölött őrködő pásztornak képzelték el. A pásztor és nyája között a bizalom légköre uralkodott és ez a jó viszony adta a biztonságot az állandóan mozgásban lévő társadalom minden egyes tagjának.
Jézus is az evangélium szerint tanítványai jó pásztorának képzeli magát, engedelmes tanítványit pedig juhainak mondja. Ez a viszony azt is feltételezi, hogy a pásztor és juhai, Jézus és tanítványai között, minőségi különbség van. Nem lehet őket azonos kategóriába sorolni.
A modern társadalom képe, legalább is Európa jó részében, más modellekből indul ki, amikor a társadalmat leírja. Sőt a rossz történelmi tapasztalatok miatt, óvakodik attól, hogy valakinek ellenőrizhetetlenül olyan teljhatalmat adjon, mint a pásztornak volt juhai fölött. Sőt az individualizálódó társadalomban nem igen szeretik az emberek, ha őket jámbor juhoknak, bárányoknak nevezik, vagy gondolják. Sokan beszélnek ugyan tömegekről, amelyet a globalizáció nagyon hasonlóvá tett, de senki sem szereti, ha őt, csak mint a tömeg egy tagját szemléli. Mindenki igényt tart arra, hogy egyéniségként ismerjék el. Mivel a vezetőket az emberek közül választják, nem is tekintik őket különbnek, bölcsebbnek maguknál, nem kívánnak tőlük mást, minthogy a tömegek akaratát megvalósítsák, az érdek egyeztetéseket lefolytassák.
Csakhogy Jézus magát is az Isten bárányának tartotta, sőt már Keresztelő János is annak nevezte. Ami azt jelentette, hogy Jézus teljesen megbízott az Atya Istenben és mindenben az ő akaratát akarta követni. Sőt földi tevékenysége valóban a miden tekintetben gondoskodó pásztornak mutatja be. Jézust nem a tanítványai választották, nem a kollektív tapasztalat és bölcsesség megtestesítője akart lenni, hanem Isten képmása és kegyelmének közvetítője. Jézus az a vezető volt, aki tudott valami többletet adni azoknak, akik rábízták magukat. A szavai, a példaként megélt élete, a gesztusai, nem csupán vezettek, hanem egy másik életnek a részleteit mutatták meg. Jézus tanítványainak a szemlélete, hétköznapi parancsokat teljesítő tömegemberből egyéni belátáson alapuló Isten országát kereső tanítvánnyá lett. Sőt ez nem csak a múlt, Jézus ma is örök életet ad mindenkinek, aki követi őt.
SZENTMISEKOMMENTÁR
A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Ma a feltámadt Jézus a jó Pásztor alakjában lép elénk. Magáról mondta, hogy életét adja juhaiért. Nyáját táplálja, gondozza, vezeti a teljes boldogság felé. Bűnbánó imádságunk eltévedt lelkünket visszavezeti pásztorához.
ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Öröm tölti el lelkünket, mert mi is a jó Pásztor tulajdona vagyunk. Ismer bennünket. Nekünk is ismernünk kell őt, hogy követhessük. A szentírás könyveiben Isten ismerteti meg magát hívő népével.
FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A kísértő, mint ragadozó vad jelenik meg a mai szimbólum képeiben. Krisztus szembeszállt vele. Életét adta a lelkekért: Ő az engesztelő áldozat a világ bűneiért, de hálaáldozat is, mert általa köszönjük meg Istennek, hogy Benne Szabadítót küldött nekünk.
ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A jó Pásztor szól azokról a bárányokról, akik még távol járnak. Egy akol és egy pásztor: ez Jézus óhaja. Teljesüléséért imádkozni és fáradozni kell. Várjuk az örök élet örömeit. Ennek előízét érezteti meg velünk húsvét 4. Vasárnapjának szentmiséje.
Amint a szentmise bevezetőjében hallottátok, ezt a vasárnapot nevezik a jó pásztor vasárnapjának is a hallott evangéliumi részlet alapján. Ezen a vasárnapon emlékezünk meg Krisztustól megbízott földi pásztorokról, és Krisztusnak látványos formában elkötelezett emberekről: a papi és szerzetesi hivatásokról. De nemcsak megemlékezünk, hanem imádkozunk értük és kérünk az Úrtól újabb papi és szerzetesi hivatásokat. Szükséges minden évben tudatosítani, hogy kevesen vagyunk mi pásztorok - papok, s pásztor nélkül felbomlik a nyáj, ahogy bomlik is a magyar egyház, ami sajnos tény - akár tudomásul vesszük, akár menekülünk a tények elől. A szekták ragadozó farkasai és a jóléti társadalom földi paradicsomígérete mind nagyobb számmal ragadja el bizonytalankodó tagjainkat, akik papíron, az egyházi anyakönyvek lapjain talán még keresztények, de a gyakorlatban már nem. Pedig Jézus azt mondta a mai evangéliumban: "nem vesznek el soha és senki nem ragadja ki őket kezemből." A tényekkel szembesülve talán túlbecsülte Krisztus saját erejét, s mégsem volna képes megvédeni nyáját?
Jézus szelíd pásztor: csak akkor vállalja az evangéliumban hallott garanciát, ha, teljesen - szabad akaratunkból rábízzuk magunkat. Ő kérhet ilyen magas követelményt tőlünk, hogy bízzuk rá magunkat, mert ő egyszer s mindenkorra magát adta értünk, úgy ahogy senki más előtte és utána nem, amikor meghalt a kereszten.
De sajnos ma az Egyház jelenlegi tagjaiból - magyar vonatkozásban gondolkodva - hiányzik ez az elkötelezettség, ez a megtérés. A legtöbben csak papíron keresztények. Megszokásból még kérik gyermekeik számára a keresztelést, elsőáldozást, bérmálást, anélkül, hogy valami fogalmuk is lenne ezen szentségek lényegéről, vagy tennének erőfeszítéseket ezek megértésére. Ennél már csak az a szomorúbb, hogy mi papok ehhez a látszatkereszténységhez asszisztálunk, amikor különösebb követelmények nélkül eleget teszünk kívánságaiknak, azzal indokolva, hogy "sose lehet tudni, hogy mikor működik a kegyelem". Valójában pedig csak a pusztuló népegyház statisztikáján akarunk szépíteni.
Ezek azok a keresztények, akik semmilyen, vagy ritka módon kapcsolódnak be az Egyház életébe egy-egy nagyobb ünnepen. De nem jobb a helyzet a megkereszteltek azon 10-15%-ánál sem, akik látszólag gyakorolják hitüket: rendszeresen járnak templomba. Legnagyobb részüknek nincs igazi élő hitük, élő istenkapcsolatuk. S még szomorúbb, hogy nincs is meg bennük az igény, hogy legyen élő istenkapcsolatuk. Elvégzik a megszokott imáikat, a rózsafüzért - akár a mise alatt is -, s elringatják magukat ebben a szürke, élménytelen vallásosságban. Nincs bennük elkötelezettség, s ha nincs elkötelezettség, ott nincs nyáj, s ahol nincs nyáj, ott Krisztus és az ő megbízott pásztora a pap nem tud megvédeni benneteket az evangélium ígérete alapján.
A dolgok ilyenképpen alakulása magyar egyházban kölcsönös papok és hívek kapcsolatát tekintve. A papság túlnyomó része még a hagyományos népegyházi keretekben gondolkodik és dolgozik. Ez a népegyházi helyzet az volt, amikor a pap nagyszámú hívek tömegének a vezetője, tekintélye volt a hívekkel való kevés személyes kapcsolat mellett. Pusztán a pap tekintélye már parancsoló volt. Ma ez a helyzet megszűnt, ezért nem csoda, hogy az erre épülő módszerek hatástalanok már ma.
Ami pedig titeket a híveket illeti, jelenleg még ti is népegyházi szemléletben gondolkodtok, amikor ilyesféle megállapításokat hallani sokszor: a pap dolga a misézés, gyóntatás, temetés - vagyis a hívek ezirányú, jobbára személytelen igényeiknek kiszolgálása.
Vegyétek észre, hogy vége a népegyház tömegének! Vegyétek már észre, hogy itt is ott is hézagosak a padok, mert ez az ember ágynak dőlt, és többet már nem, jön templomba, azt az embert a múlt héten temettük el, s nem ül a helyére senki. Vegyétek észre és szembesüljetek a ténnyel: néhány év múlva fele ennyien sem leszünk!
Ebben a helyzetben, aki kicsit is szívén viseli egyháza, hite sorsát, annak nem elég arra várni, hogy majd a papok tegyenek valamit, hogy majd megmondják mit kell innen ide tenni, mint a régi időkben. Ha a pap nem is mozdul - mert mindenre nem terjedhet ki a figyelme - nektek kell mozdulnotok éspedig a királyi papságotokból kifolyólag. Igen, mindannyian papok, királyi papok vagytok. Erről sajnos keveset beszélünk, ami pedig minden megkeresztelt és megbérmált ember sajátos méltósága és feladata.
A királyi papság előképe még az Ószövetségbe nyúlik vissza. A választott zsidó nép nem csak azért lett kiválasztva, hogy majd soraiból kerüljön ki a Messiás, hanem azért is, hogy a kiválasztottság által feladatot kapott: az Úr papi királysága lett, hogy a pogány népek között tanúskodjon az egyetlen Istenről, s szentségével kovászként segítse a többi népeket a szentségre. Ez a program azonban nem valósult meg az Ószövetségben, feledésbe merült.
Az Újszövetségben továbbgondolva Péter apostol első levelében ismét felidézi ezt a dolgot immáron sokkal nagyobb távlatokban: "Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára."
Krisztus népe tehát papkirályi szerepet tölt be, részt vesz Krisztus papkirályi hatalmának gyakorlásában. Krisztusnak küldetése van az egész világhoz. Ebben a küldetésben Krisztus szolgálatára van az apostoloknak, hogy azok - és utódaik a püspökök és a papok - szolgálatára tudjanak lenni a híveknek. A híveknek pedig az egész világ szolgálatára kell lenniük, hogy a világ megismerje az Atyát, és részt vegyen Jézus életében.
Ti hívek, tehát királyi papok vagytok, s szerepetek és méltóságotok a legfontosabb ebben a folyamatban, mert a ti feladatotok a világ elvezetése Istenhez. Tanulni és tanúskodni kell életetekkel, szavaitokkal Krisztusról. Ezt meg kell valósítani, aprópénzre kel váltani mindenekelőtt a házasságban, aztán minden más emberekkel való kapcsolatban. Ez azokra is vonatkozik, akik egyedül élnek, mert ő is akarva, akaratlanul kapcsolatba kerül másokkal, s hat rájuk jól vagy rosszul. Részt kell venni öntevékenyen papkirályi méltóságotokból kifolyólag az egyházközség életéből, mindenekelőtt az egység és a béke megvalósításában. Mert hogyan akartok tanúskodni, s elvezetni másokat az igaz szeretetre, ha nem tudtok kijönni keresztény testvéreitekkel?
Ebben a felfogásban nekünk a szolgálati papságnak a feladatunk, hogy képezzük a híveket és irányítsuk az apostoli munkátokat. Ebben a szemléletben láthatjátok, hogy hogyan is adjon nekünk az Úr papokat, ha nem teljesítitek a királyi papságból fakadó feladatotokat? Hogyan adjon örök életet a jó pásztor juhainak, ha nem hallgatnak szavára?
Ma tehát a papi hivatások vasárnapján a papi hivatásokért való imádságon túl feladatotok a ti királyi papságotok tudatosítása és megvalósításának elkezdése. Csak így kérhettek papokat az Úrtól, ha igénylitek is irányításukat királyi papságotok - és nem passzív vallásosságotok - megélésében. Csak így valósulhatnak meg Krisztus Urunk szavai: "Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből."
