1-3. Egyes komponisták korszakot teremtenek – míg mások egy-egy korábbi korszak bűvöletében futják be zeneszerzői pályájukat. Mintha lekéstek volna a nekik való korról: műveik másodvirágzásnak tetszenek – megannyi részletszépséggel persze, ami az előadók elé ugyanolyan feladatokat állít, mint a korszakos nagyok darabjai. Sir James Galway fuvolaművész és Claudio Scimone nagyszerű zenekara, a Velencei Szólisták egy feledésbe merült olasz komponista, Saverio Mercadante műveit porolták le a következő felvételek kedvéért – ugyanazzal az áhítatos tisztelettel, mintha a versenymű-irodalom ismertebb alapműveit játszanák lemezre. Mercadante műveinek hallatán ráadásul nehéz volna eldönteni: vajon a fiatal Mozart, vagy a Mozart-stílust oly bravúros manírrá rutinosító Rossini világa jelenik-e meg bennük inkább? Mercadante 1795-ben született, és operaszerzőként vált sikeressé Itália-szerte – ünnepelt komponistaként túl is élve a visszavonult Rossinit, noha a halhatatlanság szoborcsarnokában a rivális komponista alakja sokkal karakteresebben van jelen mindmáig. Korai fuvolaversenyei mindazonáltal leginkább a párizsi ízlés könnyedségét próbálgató Mozart-koncerteket idézik: közülük is leginkább az 1818-ból való D-dúr fuvolaverseny.
4. A D-dúr fuvolaversenyt záró polonéz már a XIX. század egzotikus érdeklődését mutatta. Nincs ez másképp az opus 57-es, e-moll fuvolaverseny zárótételében sem: Mercadante „Rondo russo”-nak, orosz rondónak nevezte, Sir James Galway és a Claudio Scimone dirigálta Velencei Szólisták pedig temperamentumos eleganciával játsszák.
