Jegyzet

Én még ismertem az utolsó dzsentrit. Mindenesetre az egyiket az utolsók közül.
Bricsesznadrágot viselt, vastag térdzoknit, fűzős bakancsot, füles sapkát. Arcát pi-rosra csípte a fagy, sapkája füle kétoldalt leffegett, mint valami furcsa denevér-szárny.
Kálmán bácsi nagyot kurjantott, ahogy belépett az udvarra. Amikor már jószeré-vel semmije sem volt, kiapadhatatlan kincsként a jókedvét hordozta. A küszöbön leverte a havat a válláról, a bakancsáról, dörmögött, szuszogott, s közben kicsit kacarászott is, csak úgy a maga szórakoztatására.
- Itthon vannak-e a házbéliek? - kocogtatta meg csontos ujjaival a tanítólakás ajta-ját. Tudta jól hogy otthon vagyunk, ketten a nagyanyámmal, hol lennénk a fagy-ban, hóban, újesztendő napján?
- Hát, ha itthon vannak - mondta kintről -, akkor bebújok!
Honnan jött, hová tartott, kisiskolás koromban én nem tudtam. Most már valami-vel többet tudok, de jószerével csak röpke epizódokat az életéből.
Valamikor birtokuk volt a falunkban és a környékbeli falvakban másutt is. Gyer-mekkoromban még állt a rogyadozó udvarházuk a róluk elnevezett tóka partján, de lakni már nem laktak benne. Egykor, a két világháború között nagy élet zajlott ott, vendégségek, kártyacsaták, vasárnapi ebédek - míg el nem fogyott a vagyon.
Mert az elolvadt, észrevétlenül. Már esztendőkkel a második világháború jövetele előtt.
Csupán Badacsonyban maradt egy kis szőlő, lakható pincével, de tán ez is vélet-lenül. Kálmán bácsi mindenesetre oda költözött, onnan indult vasi, zalai útjaira. Kis kétkerekű kocsiját egy szem lovacska húzta - Kálmán bácsi pokróccal bélelt ülőhelye mögött pedig egy százliteres boroshordó himbálódzott. Amerre járt, taní-tólakástól-tanítólakásig, plébániától-plébániáig, jegyzőlaktól-jegyzőlakig, minde-nütt megszállt egy-két napra. Evett, ivott, jól tartották. Étekért és szállásért nem fizetett - neki fizettek a boráért. Teli hordóval jött, üressel kocogott vissza Balatonedericsre.
Ebből élt.
De a háború után már ebből sem. Nem volt már lovacska, nem volt könnyű kis homokfutó, tán a szőlő is odaveszett valami utolsó adósságon. Vagy elvették tőle. Amúgy sem volt az olyan kor, az ezerkilencszázötvenes évek eleje, hogy csak úgy, ide-oda kószáljon valaki két megyében, ráadásul a határsáv közelében, és a hordójából bort áruljon.
Hozzánk azért rendre megérkezett minden januárban - mindig január első napján. Mint akkor is. Ledobta magáról a havas nagykabátot, leoldotta a fűzős bakancsot, és odaállt a cserépkályhához felmelegedni.
- Honnan jött, Kálmán? - kérdezte a nagyanyám. - Edericsről?
- Majdnem, Etelka! Majdnem!
Ez időben már az apostolok lován közlekedett. De azon nem fogtak ki az ország-utak, bár Kálmán bácsi a hatvanadik éve felé közelített. Ha nem is Edericsről gya-logolt hozzánk akkor, csak Magyarszecsődről, ám Szecsőd is lehetett tőlünk jó harminc kilométerre.
Nagyanyám megterített a szobában, Kálmán bácsi asztalhoz ült, a szalvétát az ingnyakába tűrte, és kanalazni kezdte a húslevest. Ezzel kellett őt fogadni újévkor: aranysárga tyúklevessel, rántott hússal, süteményként pedig női szeszéllyel és hat-rétűvel.
Amikor befejezte az estebédet, ünnepélyesen felállt, és mondta fénylő szemmel, öblös hangján:
Új esztendő, vígságszerző,
Most kezd újulni,
Újulásra víg örömöt
Akar hirdetni.
Nagyanyám megjegyezte, hogy vígságra, örömre sok okunk nincsen az országban,
Kálmán bácsit azonban nem lehetett elkeseríteni, kedélyét elapasztani. Megitta a nagyanyám fenyőlikőrjét, az utolsó cseppig, megaludt nálunk, másnap reggel zsírban sült lángost evett, felhajtotta a forralt bort, és elmesélt még két-három vi-dám történetet.
A viseltes kabátja megszáradt akkora, a kopott bakancsa is, készülődni kezdett.
- Hová megy, Kálmán? - kérdezte a nagyanyám. - Hóvihar lesz!
- Dolga van az embernek - mondta kedélyesen Kálmán bácsi. - Meg is kell élni, Etelka!
Csikorgott a hó a talpa alatt, ahogy kilépett a kapun. Az utcáról még visszaintett, nagyot kurjantott, és elindult a dombon, fölfelé, a postaútra.
A következő évben már nem jött. Még sokáig vártam őt. Máig előttem a piros ar-ca, a vidoran ragyogó szeme, fülemben az öblös hangja.
Valahogy úgy búcsúzott a dzsentri a magyar világtól, ahogyan ő.