Zenei kincsestár

1-3. Vivaldi fúvós sonatáinak burjánzó virágoskertjeiből tegyünk most kirándulást a társasági asztali muzsikálásra és a Pietá árvaház növendéklányainak pallérozására egyaránt alkalmas vonós triószonáták világába. 1707-ben, amikor a 27 esztendős Vivaldi a velencei Giuseppe Salánál megjelentette opus I, majd négy évvel később opus II. megnevezés alatti 12-12 triószonátáját, a ma eseti előadók, a Charles Medlam vezette London Barokk hangszerei használatban voltak már: a két szólóhegedű Jacob Satiner műhelyében készült 1661-ben illetve 1663-ban. A continuo hangszerei sem sokkal fiatalabbak a ma este fölhangzó zeneműveknél: egy 1720 körül, Perugiában épített cselló és egy 1782-es, firenzei csembaló adja a kíséretet, mindenekelőtt az opus 1. 10., B-dúr sonatájához.

4-7. Most az 1709-es második triószonáta-sorozat 3., d-moll darabja szólal meg. Torelli, Corelli, Albinoni – íme, a követendő példák, akiknek finom és elegáns szerzeményei megkerülhetetlenek voltak, ha egy viszonylag ismeretlen komponista – mint ekkoriban Vivaldi – bebocsáttatást kért a zenei jó társaságba. A sonata 4 tételes volta és barokk táncformái is arra vallanak: egyelőre az elvárásoknak minél tökéletesebben megfelelni igyekvő szerzeményekkel van dolgunk.

8-12. Végezetül az első, nyomtatásban megjelent Vivaldi-alkotás szólal meg: g-moll sonata az opus 1-ből, 5 tételben. Preludiója és Adagiója mindenesetre sejtet már valamit Vivaldi oly sajátságosan velencei sejtelmeiből.


LEKONF: A Zenei Kincsestárban a London Barokk muzsikusai Vivaldi opus I-es és II-es triószonáta-gyűjteményéből játszottak. Műsorunkat Marton Árpád szerkesztette.