A vasárnap muzsikusa

1-4. Karmester-portréinknak egy időre hátat fordítva szenteljünk most néhány vasárnapot annak a kettős bicentenáriumnak, amely a 2009-es esztendőt a zenei kalendáriumokban együttesen fémjelzi: Haydn és Mendelssohn évfordulójának. A két mester emléke különös, egyúttal igen beszédes módon fonódik egybe az 1809-es esztendő révén. Haydn ezen a májuson hunyja le szemét egy küzdelmes, ámde dicsőséges életpálya alkonyán. Mendelssohn ez év a februárjában pillantja meg a napvilágot. Ám az évszám paradox egyezése egy sor különös összehasonlításra is alkalmat ad. Haydn élete alkonyát a napóleoni háborúk ágyútüze lobbantja lángra – és a hajnal a romantikus virradat, az új zenei mozgalom ébredését hozza. Kettejük életében vitathatatlanul a különbségek tetszenek szembeötlőbbnek. Haydn, a jobbágysorból épphogy kiemelkedett Rohrau-i bognármester muzikális fiúgyermeke kóristafiúként, majd bécsi padlásszobákban vacogó korrepetítorként várja, hogy tisztes és pontos zenei szolgálattevőként magára ölthesse végre valamelyik főúri udvartartás libériáját. Mendelssohn, a jómódú és kozmopolita látókörű hamburgi bankárcsalád ivadéka a világ első zenei, irodalmi, színházi és képzőművészeti szalonjainak egyikében csiszolhatja sokoldalú tálentumait. Atyja bőkezűsége lehetővé teszi, hogy vállán a romantikus vándor zarándokköpönyegével szemügyre vehesse Európa természeti és műtörténeti csodáit, elragadtatott szerzeményekkel tisztelegve lenyűgöző élményei előtt. Haydn jócskán túl élete delén és háta mögött életműve nagyobbik hányadának, harminc esztendei udvari szolgálat után kerekedhet föl első angliai útjára, hogy egy számára teljességgel ismeretlen, polgári közegben halmozzon diadalra diadalt. A közel hatvanéves mester előtt új perspektívák tárulnak. Mendelssohn életének lángja 38 éves korában utolsót lobban. A 77 esztendős Haydnnal egy egész zenetörténeti korszak – vagy, ha jobban tetszik: két korszakváltás – tanúja és részese száll a kismartoni sírba. Porpora tanítványa és Carl Philipp Emanuel Bach csodálója szemtanúja lehetett annak, amint a barokk túlhajszolt pompakeresése a józanabb, a harmonikus formák élvezetében jobban elidőző klasszikának adja át a helyét. A szeme előtt emelkedett föl, majd lépett át a végtelenbe Mozart zsenije, de Beethoven küzdelmes hérosza, a romantika emberközpontú gondolata is ott formálódott a keze alatt. Mendelssohnnak Schumann, Chopin és Liszt a kortársai – ám ő az első, aki komolyabb figyelmet szentel a régiek tanulmányozásának: évszázadnyi hallgatást követően például bemutatja a Máté-passiót. Műjegyzékük számbavétele ugyancsak sokatmondó a klasszikus és a romantikus zenei eszmény összehasonlításának tekintetében. Haydn 104 szimfónia komponistája, amelyeknek sorában a legkülönfélébb indíttatású és tónusú darabok követik egymást, amint az alkalom megkövetelte. Mendelssohn 5 szimfóniája ékes példája a romantikus komponista költői és filozofikus érdeklődésének. Haydn zongora- és hegedűkoncertjei elsőrangú társasági muzsikák. Mendelssohn versenyművei a nagyvárosi koncertpódiumnak készültek, és az egyéniség, a virtuóz művészhérosz kultuszának adóznak. Haydn zongoraszonátái a kiérlelt forma, a szonáta precíz tematikus munka során fényesre csiszolgatott ékkövei. Mendelssohn – szám szerint közel megegyező – szólódarabja megannyi röpke ötlet, lírai vallomás, szkeccs, szeszély, romantikus miniatűr. S hogy e két, egymásnak merőben ellentmondó életút zenei karakterében találni-e közös vonást? Kettős bicentenáriumunk legérdekesebb tanulsága talán épp ez lehet: Haydn halálára és Mendelssohn születésére emlékezve, e jelképes korszakváltást felidézve a zenetörténet minden bizonnyal két leginkább kiegyensúlyozott, legharmonikusabb, legderűsebb életművét csodálhatjuk meg és lelhetünk bennük igaz felüdülést. A zenei témakezelés, a karakteres vezérelv szerepének gyökeres különbsége mutatkozik meg persze abban, hogy míg Mendelssohn életműve sokaknak eszébe idéz egy-egy félreismerhetetlen tételt vagy tételkezdetet, Haydn esetében inkább a hangzás tiszta ötletessége és üdesége az, ami első hallásra is fölismerhetővé teszi alkotásait, születtek bár a kismartoni és az eszterházi kastély, a bécsi paloták vagy az angol oratórium-termek számára. Mendelssohntól akárki idézni tudja például az e-moll hegedűverseny, az Olasz vagy a Skót szimfónia kezdőtémáit. Haydnra emlékezve inkább az alaphangulat: a fényben fürdőző, formásra nyírt, árnyakat legföljebb csak a napóra araszolásában vagy a korszak játékos grottáinak zegzugaiban vető zenei kertek derűje ötlik emlékezetünkbe. Amilyennek korai szimfóniája, a 22., Esz-dúr szimfónia mutatja az Esterházy-hercegek udvari muzsikusát. A Salzburgi Kamarazenekar élén Alexander von Pitamic.

5-7. Haydn korai, 22. szimfóniája után életművükből válogató közös sorozatunk élén Mendelssohn tegye le névjegyét egyik legismertebb alkotásával, az 1844-ben befejezett, opus 64-es e-moll hegedűversennyel. A zeneirodalom egyik legformásabb szólóját Yehudi Menuhin szólaltatja meg, a Londoni Szimfonikusokat Rafael Frühbeck de Burgos dirigálja.


LEKONF: A vasárnap muzsikusa. Joseph Haydn halálának és Felix Mendelssohn-Bartholdy születésének bicentenáriumán elhagnzott Haydn 22., Esz-dúr szimfóniája, „A filozófus”, valamint Mendelssohn opus 64-es e-moll hegedűversenye. Közreműködött Yehudi Menuhin és a Salzburgi Kamarazenekar Alexander von Pitamic, valamint a Londoni Szimfonikusok Rafael Frühbeck de Burgos vezényletével. Műsorunkat Marton Árpád szerkesztette.