Jegyzet

Szikora József:

A hálónál

Jól van, Uram, csak gúnyolódjon nyugodtan, amiért rosszul találtam el a labdát! Igaza van, a feladás tökéletes volt, az én ügyetlenségem, hogy a lecsapott labda a vonalon kívül pattant. Out, out, kiabáltak lelkesen az ellenfél drukkerei, s ha jól hallottam, Ön is. Mondhatták volna éppenséggel magyarul is, hogy „kint van”, de a legtöbb embernek már fel sem tűnik, ha rendes, jól bevált magyar szavak helyett idegeneket, használ. Csak azért, mert azok újabbak, flancosabbak. Na, mindegy, a lecsapott labda kiment, holott én csak a háló másik oldalán sáncoló ember mellett szerettem volna elütni, úgy, hogy még a vonalon belül érjen földet. Nem sikerült. Most nem. De azért ugye, elismeri, hogy nem vagyok teljesen ügyetlen? Látta az előbb, hogy fölemeltem azt a kegyetlen leütést? A helyezkedés volt a legfontosabb, kikövetkeztettem a fölugró ember mozgásából, hogy hova fogja ütni. S azt a három föladást, amelyek olyan szép, ívesre sikerültek, s a fiam védhetetlenül nyomta át őket a másik térfélre. Azokat látta-e, Uram? Na, de egyáltalán nem ez a lényeg, s higgye el, eszem ágában sincs nekem dicsekedni. Csak élvezem a játékot, azt meg különösen, hogy a gyerekeimmel lehetek egy csapatban. Tudja – de ne beszéljen róla másoknak –, nemrég volt a születésnapom. Kaptam sok szép ajándékot, köszöntést, tulajdonképpen teljesen érdemtelenül, de hát a születésnapi ajándékot éppen ez különbözteti meg a prémiumtól, hogy nem kell hozzá sem érdem, sem teljesítmény. Annyi kell csak, hogy szeressék az embert. Nekem az idei születésnapom ajándékai között talán ez a legkedvesebb, ez a játék. Holott nem is szánták ajándéknak, én mégis annak veszem. Együtt, egy csapatban játszhatom a gyerekeimmel.

Na, és ehhez mit szól? Helyezkedem, felugrom – nehéz ám a homokról felugrani, próbálja csak ki egyszer –, szóval felugrom, kezem a magasban, az ellenfél hatalmasat sóz a labdára, de sikerül beletenyerelnem, s az keményen a földre csapódik a háló túlsó oldalán. Jó volt a sánc – így mondják a hozzáértők. Szóval, a gyerekeim. Látja, milyen ügyesek, milyen lelkesek. Ők még győzni akarnak, én már beérem a játékkal magával. Na, azért három játszmát megnyertünk az ötből, éppen csak egy hajszállal maradtunk le a dobogóról. De, Ön is igazolhatja, hiszen látott minden meccset, lehettünk volna akár elsők is. Most éppen így jött ki. A fő, hogy játszottunk, és milyen jó játszani! Elhatároztuk, hogy rendbe hozzuk a pályát, csapatokat verbuválunk, bajnokságot rendezünk. És megtettük. Érti, Uram, megtettük. Nem kértünk segítséget, nem nyújtottunk be pályázatot, csak úgy csináltuk, ki-ki tette, ami tőle telt. Képzelje csak, egy csomó csapat nevezett, nagy dolog ez ezen a kis strandon, s majd mindegyik részben vagy egészben „családi vállalkozás”! Apa – fia, anya – lánya, házaspár, két-három testvér, ilyen összeállítások képezték a csapatok gerincét.

Ejnye, Uram, bámészkodhatna egy kicsit távolabbról, kis híján átesik Önön, aki menteni akarja az elpattant labdát. Tudja, ez olyan játék, hogy a vonalon kívülről is lehet ütni, feltéve, hogy nem lépjük túl a három érintést, és az ember eléri a labdát, mielőtt lepattanna. Meg, tudja, nekünk amúgy is, nagyon fontosak a vonalon túli területetek. A mi játszmáink, a mi küzdelmeink bizony ott is zajlanak. Szóval, csak vigyázzon, álljon kissé távolabb, nagyobb perspektívából amúgy is többet lát az ember. S ha most mennie kell is, jövő nyáron mindenképpen jöjjön el újra. Meglátja, akkor még sikeresebb lesz a bajnokság. Azt tervezzük, hogy nemcsak én játszom együtt a gyerekeimmel, de eleve családi alapon szervezzük meg a csapatokat. S az lesz a legnagyobb újítás, hogy nyerni fogunk mindannyian. Biztos kézzel fogadjuk a szervát, magyar szóval a nyitást, föladunk, lecsapunk. Ha kell, sziklaszilárdan sáncolunk. S nyerünk. Önállóan, segítség nélkül, magunktól. Ki-ki, teszi rendesen, ami telik tőle. S akkor, jövő nyáron, nyerünk végre. Mindannyian. Jöjjön el hozzánk majd akkor is. S drukkoljon nekünk nagyon, Uram!