Jegyzet

Úgy mentek el lassan, egymás után, mint az utolsó negyvennyolcas honvédek. Akik Damjanich tábornok vörössipkásaként harcoltak, akik még látták Bem apót és Görgeyt… Nagy idők nagy tanúi, akik szuronyrohamot indítottak a tízszeres túlerő ellen, egyszerre verekedtek a császár és a cár ármádiájával. Bár levertek bennünket, és ránk erőltették újra a bécsi uralmat - míg éltek, élt 1848-49. Köréjük lehetett szőni „a hátha még egyszer, újra” legendáját, s ha kényszerűen megbékéltünk is a kétfejű sassal, a borospohárral azért is rájuk koccintottak a dédapáink: a negyvennyolcasokra…
Úgy mentek el egymás után ők is, a hátha egyszer mégis legendáját erősítve bennünk: Bozsik Cucu, Lóránt, Lantos, Zakariás, Budai II., Kocsis, Hidegkuti, Czibor és nemrég Puskás Öcsi.
Ők még szembeszálltak az óriásokkal, rohamra mentek a brazilok, az angolok, a franciák, az uruk, a szovjetek ellen. Ők még verték a világot. Ők elégtételt vettek minden sérelemért, ami bennünket ért a históriánk során. Visszafizettek mindenért, tatárért, törökért, labancért, szovjetért. Majtényért, Világosért, Trianonért, vasfüggönyért.
Már csak ketten élnek közülük. A kapus és a balhátvéd. Grosics Gyula és Buzánszky Jenő.
És idén, februárban már Grosics is nyolcvanöt esztendős lett.
Mikor is láttam őt először?
Legelőször, persze, az ötvenes évek elején, odahaza, a falusi kultúrházban, a kéthetenként nálunk járó mozigépész jóvoltából, a sporthíradóban. Szent áhítattal ejtettük ki az ő nevét is. Hiszen vele kezdődött az Aranycsapat névsora. Azt az összeállítást álmunkból felébresztve is fújtuk.
Aztán csoda történt, láthattam őt a valóságban is. A budai nagynénémhez utaztam a tavaszi szünetben, és a keresztapám kivitt a Népstadionba. A londoni angol-magyar visszavágójára, ahol hét egyre győztünk.
A kapu mögötti szektorban álltunk, egy teljes félidőn át minden mozdulatát láttam a fekete párducnak. Akkor már így hívtuk odahaza, Vas megyében is. Láttam, ahogy előre hajolva fürkészi az ellenfél támadását, majd felcsavarodik a felső sarokba tartó lövésre. Mintha rugók pattintották volna el a földről. Egészen más volt így, mint a híradó elmosódó mozivásznán. Nem is értettem, hogyan lehet olyan elképesztő magasságba felemelkedni, s hogyan lehet aztán földet érni, anélkül, hogy összetörné magát.
A világ akkori legjobb kapusát láthattam akkor. Honnan is sejthette volna a falusi kisfiú, hogy csaknem fél évszázad múlva a barátja lesz ez a világhíres focista?
1990-ben ismertem meg személyesen. Közvetlen, kedves, szerény embernek. Halkan beszélt, és a mosolyában szomorúság bujkált.
Ott felejtődött a bánat, Bernből, 1954-ből… Amikor egyszer, egyetlen egyszer nem mi győztünk.
Nem is mertem előhozakodni azzal a rettenetes nappal, pedig furdalt a kíváncsiság: első kézből megtudni valami megnyugtató, elfogadható választ.
Inkább a londoni hat háromról kérdezgettem, és arról, hogy mi volt az Aranycsa-pat titka.
- Egyetlen titkunk volt - felelte. - Imádtunk focizni. És örömöt akartunk szerezni az országnak. A magyaroknak.
Esztendőkkel később mégsem tudtam megállni: szóba hoztam a világbajnoki dön-tőt.
- Nem tudom… Nem tudom… - mondta kínlódva Grosics Gyula. - Nem tudom, mi történt velünk. Máig sem tudok nyugodtan aludni miatta.
Istenem, Bern, 1954!
Most, még a nyolcvanötödik születésnapján is ide kanyarodom vissza, csatavesz-tésünk helyszínére. Még mindig képtelen vagyok elfogadni, beletörődni abba, ami ott megesett velünk.
Jól tudom én, hogy Grosics Gyula most sem tud mást mondani, csak amit már ezerszer elmondott, kínzott arccal, szomorú tekintettel.
Tán ezért szeretem őt egyre jobban, mert nem keres kifogásokat, mentségeket. Csak széttárja a karját tehetetlenül - ahogy a negyvennyolcas honvédek tárták szét a karjukat Világos után.
Álmában ma is újra és újra játssza azt a mérkőzést.
Hátha egyszer, egyszer talán mégis megnyerjük.