Jegyzet

Sosem foglalkozott a magyar ember ennyit a svájci frankkal, egyáltalán Svájccal. Magyarország ezzel a kis helvét állammal sosem volt komoly nexusban. A történet még a szentgalleni kalanddal kezdődött, ahol eleink Európa végigrablásában jeleskedtek és eljutottak ebbe a svájci kisvárosba (amely persze nem volt még akkor svájci, hisz Svájc is majd háromszáz évvel később lett), de ott várta őket Heribáld, ez a bolondos szerzetes, aki jobbnak látta nem megfutamodni, hanem részt venni a mulatságban s így eliminálni a rabló magyarokat.

Aztán hosszú szünet következett, évszázadokra. Igazából a máig élő kapcsolat a XIX. században bukkant fel újra, amelyet úgy hívnak, hogy magyar kártya. Ki tudja, milyen indíttatásból a „magyar” kártyára nem magyar királyok, ászok és bubik kerültek fel, hanem svájci szabadsághősök és ellenfeleik, Tell Vilmos, Gessler Ulrik, Reding Itell és Kuoni pásztor. Pár éve, amikor barátom leánya egy svájci úrhoz ment feleségül s engem kértek fel pohárköszöntőre, előhúztam egy magyar kártyát és a svájci rokonok legnagyobb meglepetésére leosztottam a lapokat. Módfelett csodálkoztak.

Aztán persze 1956, mint menedékhely, Svájc úri mód viselkedett, befogadó volt és gavalléros, nem emlékezve Sankt Gallenre.

Svájc arisztokratikus hidegvérrel élt és él Európa közepén, északi részein Schwitzdajcs bornírtságaival, francia oldalán könnyedebben és délen, Tessinben végképp lazán, megélve a legészakibb mediterrán világot. Emlékszem, amikor Asconában lakó barátaimat látogattam meg februárban s éjfélkor a vacsora után a Lago Maggiore partján kávéztunk kiskabátban, ez Dél-Svájc. Mint ahogy a mediterrán Svájcban tanultam a Bicicletta élvezetét (egy rész Campari, egy rész száraz fehérbor és egy rész szóda, sok jég, kis citrom).

Svájcban talált békés kutatásra Szondi Lipót, a leghíresebb magyar pszichiáter, akiről Karinthy Frigyes írta kis szösszenetét („Tudat alatt egy kis házban/ ül az ösztön talpig gyászban”). Itt lelt menedékre legnagyobb klasszika-filológusunk, Kerényi Károly, itt Dél-Svájcban termesztették először a Merlot borszőlőt és készítették az első Merlot bort, s ahogy a svájci mondás tartja, ha Svájcban egy vonat késik, akkor vagy a vonat nem svájci, vagy az óra nem az.


S most megbolondult a svájci frank, vagyis nem a frank bolondult meg, hanem a világ, a sok pénzügyi trükk, a virtuális vagyonszerzés, a spekuláció, az euro zóna egyre siralmasabb agóniája, ahol egy (két-három) állam trükközése romba döntheti az egész európai euro-rendszert, s ilyenkor nem marad más menekülési pénznem, mint a jó öreg svájci frank. Amely stabil, biztos, és pontos, mint a svájci vonat. Persze keresik, veszik, viszik, s az égig hajtják az árfolyamát. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a magyarok nem ebben a valutában vették volna fel hiteleiket, nem számítván a frank felértékelődésére. Miért nem? Mert nem értünk hozzá. S mitől értenénk, nálunk negyven évre kimaradt a kapitalizmus. Akik még éltek szabad valuta árfolyamok között, azok már a temetőben vannak, vagy hitelt már fel nem vevő öregemberek.

Mi, a lakosság többsége nem tanultunk meg árfolyamokban, inflációban, nyereségben gondolkozni, nekünk még az OTP adta a kölcsönt a hetvenes években, fogalmunk sincs a pénz spekulációs természetéről, s mert nem tanultuk meg, bele is mentünk a csőbe, beugrottunk a forinthitellel szemben kecsegtető alacsony kamatokat rejtő franknak, s most, íme, hitelünk már több mint a ház értéke, amelyre felvettük.

Gyakorlat teszi a mestert –tartja a mondás, s megint igaza lett. Nincs pénzügyi gyakorlatunk, s nem voltak mestereink. Megint fizethetjük azt a tanulópénzt, amit a szocializmus miatt szenvedünk, s persze akik akkor is a tűz mellett melegedtek, most is figyelik az árfolyamokat, s tudják, mikor kell eladni, s mikor venni.

- Gyűjtsetek barátokat a hamis Mammonból! – mondta volt a Mester. Éppen ideje tanácsát megfogadni.