Jegyzet

Először a futballisták lettek fiatalabbak nálam, majd a futballbírók. Aztán jöttek az alkotmánybírák, a miniszterelnökök, s most már a bíborosok is. S ahogy öregedünk, egyre kevésbé érdekel minket a futball, a miniszterelnökség és a bíborosi kalap. Öregszünk. De azért vannak, akiket sosem tudunk elfelejteni. Mindszenty Józsefet, Antall Józsefet és Albert Flóriánt.

Most elment az utolsó is, elment Albert Flórián, a Császár.

Apám nem járt társaságba, így elsőként vettünk televíziót, 1959 februárban. Szinte titokban vittük haza a lakásunkba, mert mégis mit szólnának a szomszédok. S ettől kezdve hozzánk járt a Margit körúti ferences rendház több szerzetese meccset nézni. Paskál atya a gólhelyzetekben nagyokat rúgott, többnyire az én lábamba, de jogosan, mert helyzet volt. Töhötöm atya csendben izgult a második sorban, mert akkor még volt miért izgulni, Quirin atya tán imádkozott is a győzelemért. Bár politikai okokból (értsd: úgymond ellenforradalom) szétesett az Aranycsapat - 1959-től újra kezdődött valami, s ezt az újrakezdést úgy hívták: Albert Flórián.

Mert hisz akkor még volt magyar foci. 1950-től 1954-ig nem találtunk legyőzőre, olimpiai bajnokságot nyertünk, s világbajnokságot csak azért nem, mert... Miért nem? Mert a nyugatnémeteknek ez nemzeti ügy volt, bebizonyítani, hogy kilenc évvel azután, tudnak őt nyerni Waffen SS nélkül is. Nekünk ez nem volt nemzeti ügy, mert mi még rabok voltunk. Bernben vesztettünk mi, a legjobb csapat a világon. Nem azért, mert futballban volt nálunk erősebb, hanem mert lelkiekben volt nálunk erősebb. 1956-ban az Aranycsapat elment a nagyvilágba. Kocsis, Puskás, Czibor, akik sine qua non voltak, akik nélkül nem lehet Aranycsapat. De 1959-ben megvolt a visszavágó: Magyarország-NSZK, Népstadion. Paskál atya karbatett kézzel ült, de csak addig, amíg egy 18 éves srác el nem indult a félpályáról. Ma is látom, egymaga vezeti a labdát és vele szemben négy német védő, mintha egy futó indulna négy gyalog ellen, egy lovas négy felfegyverzett katona ellen, egy csatár négy világbajnok védő ellen. Öt év telt el Bern óta, minden magyarban ott a revansvágy, nem kisebb, mint Trianon után, s egy 18 éves magyar srác elindul a labdával. Egy csel jobbra, elesik egy védő, egy csel balra, a második is elesik. Már a tizenhatosnál vagyunk, a magyar srác nem a lábával cselez, hanem a testével, nem csinál semmiféle lábcselt, csak hajlong, mint a nádszál, jobbra dől, majd balra, majd megint jobbra, és a teutonok nem állnak többé a lábaikon. S már benn vagyunk a tizenhatoson belül, nem adja le, mert tudja, hogy ez a labda az övé. Mert mindenkinek van egy labdája, ami az övé, s ez a 18 éves srác, most először a magyar válogatottban – öt évvel azután, amikor 13 évesen még ő is hallgatta azt a csalódást, hogy Rahn belövi a harmadikat és a bíró nem adja meg Puskás gólját –, ez a srác, most maga Magyarország. Ez a 18 éves hercegszántói gyerek – akit kitelepítettek, s aki hajnali fél négykor kelt, hogy beérjen Pestre az iskolába, aki most ugyanazt érzi, mint a németek 1954-ben, hogy most ő képviseli a magyar nemzetet, akinek meg kell mutatni, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, s mindezt oly egyedül, mint Zrínyi Miklós, amikor ő is elindult afelé kapu felé. S mi ezt nézzük Paskál atyával a Szász Károly utcában, s már látjuk, a csel miatt az utolsó védő nekiszalad egy másik német védőnek, Flóri már kisodródott balra, de most egy hatalmasat rúg ballal és... és Paskál atya is hatalmasat rúg, meg én is, 9 évesen és még millió magyar ott a Népstadionban, ott az alig kétezer tévékészülék és a százezernyi rádió előtt, minden magyar rúg egyet, mert most rúgni kell, mert 1959-et írunk, s nem csak az ötéves tartozás miatt, de a három éve elveszett forradalom miatt is, mert három éve folyamatosan akasztanak, mert megette a fene ezt az egész nyomorult életet, mert nincs más öröm ebben a semmi életben, csak ez a vasárnap délutáni meccs, amikor még nyiltan és szabadon magyarok lehetünk, amikor még szólhat a himnusz és ez a srác futhat a kapu felé, s - világ csodája - még mindig nála a labda, pedig már minden német védő a földön fekszik és már kisodródott, s mégis most a balláb - lőőőőő!

És felugrunk, Paskál atya, apám, Töhötöm atya, a bátyám és persze én is, magasban a kezek, s hangorkán, mint a Stadionban, mert ilyent még nem láttunk, mert itt valami csoda történt, apám Sárosi Gyurit emlegeti, aki még az ő fiatalkorában volt Császár, Paskál atya Puskást, én senkit sem, mert most, 9 évesen láttam először igazi futballt. S most tudtam meg, mi is ez a játék. S aztán még pár évig tudom, mi ez. Tudom 1962-ben Chilében, amikor Latisev, a szovjet bíró elcsalja a meccset ellenünk, aztán 1966-ban Angliában, amikor a magyar válogatott szétüt a világbajnok brazilokon, s ezeknek a meccseknek első számú hőse egy Isten áldotta tehetség. Mert akkor még úgy ment a magyar futball, hogy dánok, svédek, hollandok, jugoszlávok, franciák, lengyelek, bulgárok, románok ellen csak az volt a kérdés kettő, három vagy négy góllal győzünk, s volt, hogy mindegyik gólt ez a srác rúgta. A Császár.

Mert hogy az volt, vitathatatlanul, a futball császára. Minden tudott, amit tudnia kellett, s amire csapatának, válogatottjának, nemzetének szüksége volt. Most amikor elment, csak az marad meg, ami tiszta és salakmentes és vitathatatlan gyémántkemény igazság.

Volt egy Császárunk, volt egy futballművészünk, s volt egy futball nagyhatalmunk. Ma már nincs, ezért a Császár elment, mert már hosszú ideje tudta, hogy az ő országa nem a evilágból való, mert a mai magyar futball már nem az övé. Varga Zoli már előbb elment, aki egyedül volt hozzá fogható, s most ő is. Nincs tovább, ő volt az utolsó, aki még klasszis volt. S most egy percre nézzünk magunkba: van még bárhol az életben ilyen klasszisunk? Van-e világelső fizikusunk, orvosunk, jogászunk, borászunk, szakácsunk, államférfink?

Mit mondott Octavianus? Temetni jöttem a Császárt, s nem dícsérni. Ami nem igaz, mert magunkat jöttem temetni.