Jegyzet

Mit mondott az Úr? Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, s csak aztán a másikéból a szálkát – amely persze a legnehezebb. Pedig csak önvizsgálattal juthatunk előre. Mert ha nem ezt tesszük, és ha hallgatunk, amikor szólni kellene, akár olyanok hibáiról, akiket egyébként kedvelünk, akkor mi sem vagyunk különbek, mint a brancs tagjai. A ’brancs’ mentalitás régi magyar szokás; régen úgy hívták: a mi kutyánk kölyke; s aki a „mi kutyánk kölyke” volt, azt a bennfentesek megvédték, még ha rossz fát tett is a tűzre.
S persze ez is oka annak, hogy ma itt tartunk, ahol tartunk. Fejünkön ülnek a békacombok, s még csak nem is rántva. Mert ne feledjük – érdemes a szekszárdi költőre figyelmezni: vétkesek közt cinkos, aki néma! Mert sanyarú sorsunk nem ott kezdődik, ahol ellenfeleink hibáznak, hanem ott, ahol a ’mieink’.
Most például a főpolgármester. Színigazgatónak nevezett ki valakit, aki erre valószínűleg alkalmatlan. Nem csak azért, mert pályázata kritikán aluli, hanem azért is, mert felvállalt intendánsa oly mértékben tette szalonképtelenné magát az elmúlt évtizedekben, hogy személye felvállalhatatlan. A politikusi kegy az új igazgatónak olyan színházat utalt ki, amely színház kiegyensúlyozott volt, jól működött; ahol Steinbecket játszottak, és Assisi Szent Ferenc életéről szóló drámát; Molnár Ferencet, Szép Ernőt, Nagy Ignácot és Hunyady Sándort.
A történelmünkből tudjuk: nemzetünk életét nem csak a sok labanc keserítette meg, hanem az oktalan kuruckodók is. Labancból mindig bőséges volt a felhozatal, Czillei Ulriktól Kun Béláig, Szálasi Ferenctől Rákosi Mátyásig, Csermanek Jánostól Münnich Ferencig, hogy a sort ne szaporítsam. A labanc az labanc, mindig idegen érdekeket szolgál és nem a nemzetét. Ennél sokkal bonyolultabbak és veszélyesebbek a kuruckodók, a folyton Ugocsa non coronat-ot, Eb ura fakó-t kiáltók, akik éjjel is bocskaiban alszanak, akik az Extra Hungariam non est vita szlogenjét komolyan veszik, akik piros-fehér-zöldre festett szemüvegükön keresztül sosem veszik észre, hogy minden tettükkel az ellenség kezére játszanak, legalább úgy, mint a labancok. Velük tehát nehezebb, mert ők látszólag mi vagyunk, s ha nem fogadjuk el lehetetlen segítségüket, akkor türelmetlenül mennydörgik, hogy mi nem is vagyunk magyarok. Megfontoltságunkat tehetetlenkedésnek nevezik, ha nem akarunk fejjel menni a falnak, akkor gyávának nyilvánítanak. Nem könnyű a ’magyari’ magyarokkal –
mint azt már mondtam –, mert a labanc, az labanc, ezt minden józan ember látja, de a magyariak mimikrije elrejti kártékonyságukat. Ők szavaikban nem a nemzet vesztét akarják, hanem a javát, ők valóban azt hiszik, hogy a nemzet érdekében csörtetnek és fogalmuk sincs róla, hogy minden lépésük, minden mondatuk az ország vesztére szolgál. Ők a Lehelek és a Bulcsúk, akik nem ismerték fel, hogy vége a kalandozásoknak, vége a contra Európának, ők a Koppányok, akik szembementek a kereszténységgel akkor, amikor az adta az egyetlen fennmaradási lehetőséget a nemzetnek, ők a Vaták, a Csák Máték, a Kossuth Lajosok, akik mindenkor nagy magyarságukkal az ellenség malmára hajtották a vizet.
Ezt nem felismerni, ennek a gondolatvilágnak színházat adni nem bűn, annál több - ez hiba. És ez ellen megszólalni nem csak a balliberális brancs joga, hanem elsősorban a mi kötelességünk! Akik soha labancok nem akartunk lenni, se kurucok; akiknek az a feladatunk, hogy a nemzet dolgában végre a ló közepén üljünk, ahogy azt tette Szent István, aki országát a pogányoktól és a németektől is megvédte, tette Mátyás, aki törökre és a keresztény Frigyesre is odaütött, ha kellett, de aki alatt töröktől, némettől mentes volt az ország és reneszánsz kultúrát hozott. Ahogy tette azt Széchenyi István, aki egész életét és vagyonát a nemzetre áldozta, de nem lett se Habsburg-hű, se Kossuthot csápoló. Deák Ferenc, aki a legbölcsebb magyar politikus volt, s akit immár százötven éve senki sem tud tromfolni; aki tudta, hogy hallgatni kell, amikor nem lehet beszélni, és azt is tudta, ha eljön az ideje, meg kell egyezni, helyre tenni azt, amit a nagyhangú kormányzó elrontott 1849 áprilisában; aki persze csak jót akart, de nagy jóakarásával évtizedekre tönkretette nemzetét. És persze ne felejtkezzünk meg Antall Józsefről, aki sosem adott volna színházat politikai vadorzóknak, a nemzetet jobbról pusztítóknak.
Ne szólj szám, nem fáj fejem – tartja a régi oppurtunista magyar mondás. Én most azt mondom, ha nem szólunk, akkor fog igazán fájni a fejünk. Hindenburg szerint a háborút Németország akkor vesztette el, amikor nem varratták vissza az első leszakadt zubbonygombot.
Ez a színházi kinevezés már az a gomb. Lehet, nem is az első.