Jegyzet

Simon

Az ember reggel kiment a földjére és keményen dolgozott. Tudta, másnap ünnep, napnyugtától már nem tevékenykedhet, de tavasz volt, áldott tavasz, minden virágzott, munka volt bőven. Erős, negyvenes férfi volt, bírta a munkát, béreseivel mindent elvégzett, de valami rossz érzése támadt. Maga sem tudta mi, de egyre azt érezte, haza kell mennie. Nem tudta miért, nem tudta mi okból, de ahogy a szénát dobálta fel a szolgája villája alá, minden perccel inkább ott zubogott a fülében a menni akarás üteme. – Nem lehet – gondolta – még dél sincs, hova mennék?
De nem volt tovább, átadta a villát az egyik szolgának, magára öltötte felsőruháját és elindult a város felé. Nem tudta, mi vonzza, miért siet egyre nagyobb léptekkel, s zavartan állt meg, amikor a kivégzési menetet meglátta. Megállt, mert nem tudott tovább menni, hisz az úton végestelen végig vonult ez a menet, elől a százados a lován, aztán a katonák négyen, köteleket tartottak, mely kötelek egy irányba sodródtak: egy ember derekára, aki a fát cipelte. Fején megnevezhetetlen korona gledícsiából, arca véres, ruhája szakadt. Az elítélt előtte esett össze, a fa a földhöz szorította a nyakát, a katonák rángatták le róla; erősen verték, de nem tudott felállni. A százados visszafordította a lovát, egy darabig nézte a verést, majd felemelte fejét, körbenézett és rámutatott Simonra, aki ösztönösen hátralépett, s már futott volna, de nem tudott, mert két katona megragadta, és a másik kettő a vállára lökte a fát. Irtózatos súlya volt. – Indulj! – kiáltotta a százados, és indulni kellett, mert nyilvánvaló volt, ha nem teszi, ő sem jár jobban, mint az a másik.
Rémülten nézett jobbra-balra, mi lesz ebből, hová és meddig mennek, s mi lesz a vége; őt is odakötik a másik mellé? vagy mit tesznek vele? Azt gondolta, hogy álmodik, ez a történet nem is vele esik meg; hisz becsületes, adófizető zsidó, aki egész évben földjét műveli, minden beszolgáltatásnak időben eleget tesz; még a főpap fiával is jóban van, valaha együtt jártak iskolába. – Hisz ez téboly! – vert a szíve. – Kiiszkolni ebből a helyzetből, eltűnni!... De nem lehetett, mert mázsás súllyal nyomta a vállát a fa.
Hallott itt-ott erről a rabbiról: egyik szomszédja szerint próféta, mások szerint egy szó sem igaz abból, amit mond, csak lázadást szít, tébolyult. Most úgy tűnik elkapták és megfeszítik. De mi köze neki ehhez?
– Lehet, hogy tán én is tettem valamit – gondolta. – De hisz sosem voltam a tanítványa. Egyszer hallgattam őt, ott a hegyen, amikor ránk esteledett, s a rabbi kenyeret adott és halat; azt mondják csoda volt… S mi lesz most a családjával, két fiával, a feleségével, aki azt hiszi, kinn dolgozik a mezőn s majd este hazajön, megeszik az ünnep előtti vacsorát, előtte megmosdik, az asszony önti majd a fejére a vizet, és megtörli saját maga szőtte kendővel. Mert az ő asszonya szereti őt, hisz a gyerekek már kiszálltak, de ők így ketten egy egészet alkotnak. S mi lesz, ha este hiába várja, mert addigra már őt is eltűnteti a rómaiak titkosrendőrsége. A verítéke az arcába csorgott, mert emelkedőn mentek, folyton csak felfelé. Egész Jeruzsálemben nem ismert ennyi meredekséget, mint most.
Miért nem maradt a mezőn? S mi volt ez a hirtelen erős, legyőzhetetlen vágy a hazamenésre? Miért, amit sosem tett: délelőtt elindulni haza?
Még sosem látott kivégzést. Tudta, hogy a rómaiak ölnek, ítélet nélkül és bírói ítélettel is; de ő nem tartozott a szájtátiak közé, akik ott ácsorognak és kiabálnak a katonáknak; nem érdekelte soha a vér és a halál. Erre azoknak van idejük, akik nem dolgoznak, de ő ifjúkorától kezdve folyamatosan dolgozott. Előbb mesterséget tanult, amit szeretett; házakat akart építeni, de soha egyetlen házat sem épített fel, mert a megszállóknál volt csak munka, de azt ők mondták meg, kié lesz. S ha élni akartak, akkor azt a földet kellett túrnia, amely apjától maradt rá, bár gyűlölte a földmívelést, gyűlölte a mindennapi robotot a forró napon; nem szeretett kaszálni, még a szőlőt sem szerette művelni, pedig a bort itta; néha sokat is, mert inni kellett, ha arra gondolt, milyen házakat építhetett volna, de neki nem az jutott. Nem volt szegényember, csak a lelkében. Rajzolni szeretett volna, soha meg nem épített házakat rajzolni egész addig, amíg a felesége a fügefa alatti asztalra nem teszi a vacsorát… Elvágyódott Jeruzsálemből, el a béreseitől, el az állataitól, elvágyódott az életéből... Egyre nehezebben lépdelve most jött rá, hogy az egész élete egy félresiklott, kudarcos, nyomorult élet, soha be nem teljesedett vágyakkal, eltékozolt évekkel. Ha lenne Valaki! – akkor nem tehetnék vele ezt, amit most tesznek. Csak mert látták rajta az örök vesztest, ragadták meg, és kényszerítették erre a megalázó feladatra. Halálra van ő is ítélve, mint ez itt mögötte. Már tudta, övé is ez a nehéz fa!...legalább annyira az övé, mint azé a másiké.

A hegytetőn a menet megállt… A fát a földre dobta és erősen zihált. A százados nem törődött vele, mert már fektették a halálraítéltet a fára, akinek egy pillanatra elkapta a tekintetét. Nem szólt semmit, csak szelíden nézte őt… Megfordult, és szaladni kezdett lefelé a dombról, vissza se nézve, reszketve, elesve, felugorva; szaladt a városba, hallotta az égzengést, érezte a földrengést; régen elhalt barátját vélte szembe jönni az utcán – de mindvégig azt a tekintetet látta.

Csak sötét este ért haza, s a felesége szemrehányón kérdezte: – Hol lófráltál ilyen sokáig?!