A szőnyeg visszája

Ima lelki javakért (Sík Sándor imakönyvéből)

Jó nekem Uram, havas téli tájon,
Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon,
Jó énnekem vadon-egyedül lennem
Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.

Jó nekem, hogy kezed kitapogatta,
Hol roskad a szív legjobban alatta,
Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket.
S oda csókoltad lángoló kereszted.

Jó nekem, hogy kezed rám nyújtottad,
Megragadtál, szegény ügyefogyottat,
És egy rántásra minden gyökerestül
Kiszakítottál én drága földembül.

Ó, hogy ropogott a szegény gyökérzet!
Minden kis ér vörös patakban vérzett.
A tépett test hogy remegett kezedben,
Sok hosszú éjen zokogott imetten.

De te Uram, a jajra nem hallgattál,
Kitépve csonkán addig rázogattál
Amíg lepergett száramról remegve
A legutolsó kis homokszemecske

És most Uram, most itt fekszem kezedben
Tépetten, árván, fájón megrepedten,
Alázatosan hajlott homlokommal,
Egyes-egyedül Teveled; Urammal.

De jó nekem a Te kezedbe esnem,
Soha ne engedj más helyet keresnem!
Most, Most, Uram, Most nincsen másom, látod:
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!