Zenei kincsestár

1. Ha azt mondjuk: cselló és zongora, a legtöbb zenekedvelőnek Beethoven jut eszébe. Beethoven, aki - maga is csellistaként - hat felülmúlhatatlan szonátát komponált a két hangszerre. E hat mű nem csupán zeneirodalmi szempontból tekinthető jelentősnek, de - mondhatni - valóságosan is irodalmi értékű, ahogyan gondolati tartalom és zenei forma korábban soha nem létezett, mély összhangjával nyit új távlatokat a zenei kifejezésben. A hat, intellektuális töltésű szonáta mellett azonban Beethoven három variáció-sort is komponált cselló és zongora duójára, egyet Händel, kettőt pedig Mozart szerzeményeinek hatása alatt. E darabok - minden virtuozitásuk ellenére- kevesebbre vállalkoznak, mint a tételek dialektikus szintézisét megvalósító szonátaforma. Beethoven életművének korábbi szakaszában, 1796 és 1801 között születtek, és - megfelelően a variáció barokk majd klasszikus hagyományainak - azt a célt szolgálják, hogy egy téma minél többféle zenei megközelítése által bizonyítsák a zenei képzelet kimeríthetetlen gazdagságát. Beethoven, kézbe véve Händel oratóriumának, a Júdás Makkabeusnak közismert kórustémáját - „Nézd a győztes, ékes hőst”- 12 variációban dolgozza ki a melódiát. Az alaptéma megtartásával a tempók, intenzitás, a két hangszer szerepcseréje, a dallamok megtörése és a hangsúlyok megváltoztatása révén egész kis miniatűrsorban bizonyítja be: a dallam fontos, de csak egyik alakítója a zenei egésznek. Beethoven Júdás Makkabeus-variációit Pierre Fournier és Jean Fonda játssza.

2. Beethoven variációit hallottuk a Júdás Makkabeus című Händel-oratórium híres kórustémájára. Most a Varázsfuvola alapján komponált két variációsorozat egyike következik, a Papageno áriájának - „Egy tűzről pattant lányka”- csellóra és zongorára alkalmazott feldolgozása. Ha az imént elhangzott Händel-variációk klasszikus kamarazenei formában való megjelenésük ellenére mindvégig megőriztek valamit az eredeti oratóriumkórus diadalmas, ünnepi erejéből, a Varázsfuvola-variáció inkább csak ürügynek tekinti a hebehurgya Papageno mozarti figuráját. Beethovenről egyébként is nehéz elképzelni, hogy azonosult volna Mozart madarászával, aki frivol könnyedséggel szökdécsel a párválasztás rögös útján. Inkább az a benyomásunk, hogy Beethoven fülébe- aki egyébként nem szívesen hallgatott Mozartot, mert nem akart a nagy kortárs hatása alá kerülni- ellenállhatatlanul befészkelte magát Mozart slágere, és talán ebben a variációsorban próbálta kiírni magából a bűvös dallamot. A Varázsfuvola-variációkat Pierre Fournier és Jean Fonda játssza.