Jegyzet

„Ha Rómában élsz, élj úgy, mint egy római!”. Régi mondás, máig él, s persze nem csak Rómára igaz.
Egy hetet töltöttem szülővárosomban, Baján, ajándékul kapva a szeptember végi nyarat. Ilyenkor úgy élek, mint egy bajai: Biciklizem, motorcsónakkal a napsütötte Dunát járom, s persze ami a legfontosabb, halat eszem.
Mióta Baja várossá nyilvánításának 300-ik évfordulóján, 1996-ban először ült ki városa főterére a bajai polgár, és az évforduló tiszteletére 300 kondérban főzte a halászlét, ettől a perctől kezdve nyilvánosan is eldőlt a szegedi és a bajai halászlé közötti évszázados küzdelem. Baja lett a halászlé fővárosa. Persze a becsületes bajai ember – aki tízszer több halat eszik e honban, mint az átlagmagyar – nem csak halászlét főz. Első nap én is összerántottam egy harcsapaprikást csipetkével, de csütörtök estére már a kertben főtt a halászlé, pontyból, balinból és törpeharcsából. Napközben a Duna mentén összeszedtem némi uszadék fát – mely köztudottan a legjobban égő tüzelőfajta –, belekockáztam a bográcsba a vöröshagymát, rátettem a besózott haldarabokat, felöntöttem vízzel, aztán amikor felforrt, megkapta a kalocsai őrölt paprikát is, és még elrotyogott egy félórát.

Rokonokat hívtunk vacsorára: nagybátyámat, a lányát és egy unokanénémet. Mit tesz az ember, amíg elkészül a halászlé? Ül a csendesen sötétedő langyos kertben és beszélget. Rokonokkal, rendszerint rokonokról. Előjönnek a rég elhalt ősök: Ferkó, Petyi, Ilus, Misi. Ükapámat emlegetjük, aki még gyerekként jött fel Horvátországból és állt be Kossuth seregébe, s mikor a harcok befejeztével hazament, a nyertes horvátok nem fogadták vissza, hanem elzavarták. Igy került Dávodra, a Duna mentére. Szabómester lett, mint ahogy a fia, a dédapám is, annak a fia, nagyapám is és még sok gyerek, unoka, a nagy családból – akiknek leszármazói öt éve majd százan jöttünk össze Dávodon s meséltünk egymásnak, ki mit tudott az őseiről. Egy évszázad történetei jöttek napvilágra, kinek-kinek a saját családja története, de így együtt már egy országrész, a Délvidék, Bácska s végül is Magyarország története. Kinek a testvérét vitték el és ölték meg Tito partizánjai, kiből pap lett, államtitkár vagy hadifogoly.

Éppen nagybátyám, apám öccse –, aki most itt ül és pohár sörét issza –, éppen ő volt az, aki abban a „szerencsében” részesült, hogy tizenegy évig élvezhette a szovjet birodalom vendégszeretetét, bejárta Oroszország több fogolytáborát –, volt vagy tíz-tizenötben, túl az Uralon, Szverdlovszk mellett is –, és hangulatos történeteket mesél a bányamunkáról, a szombat esti filmvetítésekről, s arról: néha ők, a foglyok jobban voltak ellátva, mint a nép, a szögesdrótokon kívül. Igaz, ő csak 160 méter mélyen dolgozott a szénbányában, mert gyenge volt a fizikuma.
- Én például a táborban végeztem el a kilencedet – mondja. - Kilenc hónapon át minden első pénteken gyóntam, áldoztam. Olyan szerencsém volt, hogy a lelkészünket a tizedik hónapban helyezték máshová.
- Honnan volt boruk a misézéshez? – kérdezem.
- Egyik társunkat egy kazahsztáni táborból helyezték át; hozott szőlőt, azt kinyomtuk, megerjesztettük és hétköznapi kenyérrel áldoztunk.

A hal mellé már bor dukál, mert a magyar mondás szerint: Átkozott a hal a harmadik vízben (az elsőben él, a másodikban fő) – így a tésztával ellátott, sok ikrával dúsított halászlé első felvonása után koccintunk, mert Józsi batya éppen ezen a héten, Szent Ferenc napján lesz kilencvennégy éves.
- Azt még meg kell érni – mosolyog – az még egy hét.
Külön gratulálok ahhoz is, hogy ezzel megdöntötte az ükpapa eddigi családi rekordját, ő lett a legtovább élt Jávor.
- Minek köszönhető ez? – kérdezem.
- Nem volt elpazarolt az a tizenegy év – mondja –, én nem éreztem nyűgnek, de ez egyéni alkati kérdés is. Más belebolondult a rabságba, én a jó oldalát is láttam.
- Mit csinál manapság? –
- Rádiót hallgatok, tévét nézek, a futballt szeretem még most is. Vasárnap templomba megyek.
- Egészség?
- Lekopogom; csak nagyot hallok, készülék kell.
- Más nincs?
- Alacsony a vérnyomásom. Ha nagyon leesik és szédülök, akkor fejen állok.

Szeptember végén még nyílnak a völgyben a kerti virágok, de hamar sötétedik is. Íme, egy sors a XX-ik századból: huszonhét évesen kettétörik egy élet, harmincnyolc évesen kell újrakezdeni Kádár Magyarországán, rendőri felügyelet alatt; ehhez lelki erő is kellett. Talán épp az az első kilenced, ott a fogolytáborban, az adta az erőt; s persze a jó gyerekkor, a szülők megtartó példája, a négy fiútestvér szeretete, a szülőföld, s benne a bajai halászlé.

Isten éltesse Józsi batyát! Tegnap már megkezdődött a kilencvenötödik!