Jegyzet

Érettségi találkozó


Harmincnyolcan érettségiztünk az akkor még patinás és kvalifikált budai gimnáziumban a Rózsadomb alatt, immár 45 éve. Harmincnyolcan, akik közül huszonhatan jöttünk össze a langyos novemberi estében, forralt bort inni, pogácsát falatozni, majd a svédasztal örömeiben részesülve beszélgetni.

Sajnos hat osztálytársunkkal már nem beszélgethetünk itt e földön, volt akinek alig több mint húsz évet, harmincat, kinek alig ötvenet adott a sorsa, volt kit elvitt a rák, volt ki szép lassan halálra itta magát és volt, aki átaludta az életből a halálba vezető éjszakát. Magyar sorsok itt, a múlt század második felében.

Velünk van két egykor volt tanárunk, egyikük fél évig volt osztályfőnökünk, akkor fiatalon, még avantgarde műfordító, mára kiérdemesült tanár és Gyuri, aki tizenhat évvel volt csak idősebb nálunk, (aki Tanár úrból évtizedek alatt Gyuri lett), és ma is fiatalabbnak tűnik a nyolcvanadik év kapujában, mint egyikünk – másikunk. Gyuri, az örökifjú, aki 34 évesen már igazgatóhelyettes volt a gimiben, alföldi parasztgyerekből lett értelmiségi, maga volt a jó kedély, ételek, italok nagy rajongója, nem kevésbé a szép nemé. Egyik osztálykirándulásunkon ebéd után fogadásból egy ültőhelyében bevágott 25 krémest; ennél fényesebb tette csak az volt, amikor az 50 éves a Szovjetúnió országos kiállításon, az odatett kalapáccsal, egy mozdulattal összetörte a törhetetlen szovjet üveget. A pavilont azonnal bezárták, szerencsére Gyurit nem.

Többnyire mindenki azzal beszélget, akivel 45 évvel korábban is, a csoportok újra felveszik formájukat, keveredés többnyire csak a szálloda előtt a kertben, az osztály cigiző tagozatában mutatkozik. Ki-ki beszámol az elmúlt évekről, dolgozik-e még vagy már csak boldog nyugdíjas, hány gyermeke, unokája van, van-e passziója, s ha igen, micsoda. Többnyire kerüljük az olyan témákat, hogy elvált-e vagy egyedül volt-e mindig és általában a kudarcos területeket, itt és ma egy kissé mindenki szeretne jobbnak látszani, mint a hétköznapokban, kicsit fényezni a személyiségét, hadd ragyogjon, mint egy kisuvickolt cipő. Nem akarunk nagyokat hazudni, csak egy kicsit jobbnak, kicsit többnek, kicsit sikeresebbnek látszani.

És persze senki sem tud kibújni a bőréből, aki már akkor összeszedett volt, ma is az, aki akkor sokat és feleslegesen beszélt, ma is azt teszi, aki akkor rossz vicceket mondott, ma ugyanúgy élcelődik, aki okoskodott, ma is okoskodik.
Sőt, ahogy idősödünk, természetünk devianciái egyre sarkosabbak, egyre pregnánsabbak lesznek. Hatvan fölött azért már sokat bölcsültünk, az évtizedes tapasztalatok többet érnek minden iskolai leckénél, s most, amikor már több van mögöttünk, mint előttünk lassúbbá válik a tempó, levesszük a gázt, minek rohanni. Sokunk egészsége még megengedné a hajrát, de a lelkünk már nem siet, tudat alatt takarékoskodunk. Ami dolgunk volt érettségi óta, az egzisztencia megteremtése, a létfenntartás és a fajfenntartás kötelezettségei, ezeken már mind túl vagyunk, meglehet takarékosabban is bánhattunk volna az időnkkel, de ami elmúlt, elmúlt. A test és a szellem lassan kifárad, még akkor is, ha nem is akarjuk elismerni, és egyre meghatározóbbá válik létünk harmadik szubsztanciája, a lélek. Még azoknál is, akik ebben nem hisznek, akiknek az agya csak a matériát ismeri, mégis ez a felismerés, mint nyáron a buzgár, lassan beszivárog mindannyiunk tudatába.

Két pasas ül a korcsmában és söröznek. Az egyikük a falra mutat: - Nézd azon a képen azt a két öreg fazont, pont így fogunk kinézni tíz év múlva. Mire a másik: - Te bolond, az nem kép, hanem a tükör.

Elmesélem a viccet s persze mindannyian nagyot nevetünk. Nevetünk, mert magunkra ismerünk a vicc tükréből, hisz a saját fürdőszoba tükrünkben még mindig a régiek vagyunk, ott 45 éve semmi változást sem látunk. Még él a valóság és a tudatunk közötti ellentmondás, amely szép lassan feloldódik majd a realitás oldalán.

Búcsúzáskor puszi a lányoktól és bíztató szavak: - Öt év múlva veled, ugyanitt.
Ha mi már talán nem is, de a Gyuri bizton itt lesz.