Zenei kincsestár

1-3. Két Beethoven-szerzemény következik Arthur Schnabel 1933-as illetve 1935-ös fölvételén. Az 1809-ből való 26., Esz-dúr szonáta különleges abban a tekintetben, hogy Beethoven bizonyos értelemben programzeneként komponálja Rudolf főherceg számára. A címadó első tétel a Búcsú, az Andante a Távollét, az örömteli zárótétel a Viszontlátás címet viseli.

4-5. A 106-os opusszámú, 29., B-dúr szonátát – mely utóbbit két részletben, ma és egy hét múlva mutatunk be -, Hammerklavier-szonátaként ismeri a zenei köztudat. A cím némiképp megtévesztő: Beethoven korában minden szonáta Hammerklavieron, azaz kalapácszongorán szólalt meg. Lényegesebb azonban a szonáta nagyarányú volta, amely mind terjedelem, mind szimfonikus igényű összetettség tekintetében igaz. A szerzemény erőteljes drámaiságát a B-dúr és a b-moll tónus kontrasztja alapozza meg. Beethoven kései stílusának ellenpontos fogásai itt már jól kivehetőek. A szerző így írt Artaria zeneműkiadónak: „Íme egy szonáta, amely okoz majd némi gondot a zongoristáknak, de úgy ötven év múlva el tudják majd játszani.”