Jegyzet

Kampánygyűlés

A nemzeti ünnep előestéjén részt vettem a legnagyobb ellenzéki párt kampánygyűlésén. Nem állt szándékomban – nem tartozom a választói, szimpatizánsai közé: a kormányon lévőkkel szembeni elégedetlenségeim, düheim, keserűségeim csalódásaim személyesebb indíttatásúak. Annál meg egy fokkal értelmesebb vagyok, hogy azt higgyem, hogy „ezek” esetleges elzavarása és „azoknak” a hatalomba való esetleges (ne adja Isten!) visszatérése az, ami megoldaná ennek a szerencsétlen országnak a sorsát, és kisimítaná a redőket gondterhelt homlokomon. Szóval olykor (nem is olyan ritkán) meglehetősen tele van a hócipő formájú lelkem a „mieink” szerencsétlenkedéseivel, balfogásaival, a saját zsebre dolgozásukkal (már amiről egyáltalán tudomást szerzek), de a szavazófülke intim félhomályában tőlem nem kell tartaniuk – jobb híján a nevük mögé teszem a keresztet – amit nekik meg jó volna a vállukra venniük… Vigyázat – logika: a jobb az még korántsem jó (lásd: vakok között félszemű a király), adott esetben nem jelent többet, mint hogy kevésbé rossz…

Mindezt csupán azért mondtam el, hogy jelezzem, nem vagyok közös platformon a kormányváltásért lihegő ellenzéki pártok szimpatizánsaival. Akik között persze, mit tagadjam, ott van sok régi barátom. Ebből persze következik, hogy sok tekintetben velük sem vagyok már közös platformon. Persze, akikkel egy irányba készülök szavazni, sok tekintetben azokkal sem…
Illusztrálásként egy történet. 1989-et írtunk, egy szép tavaszi napon nagy tüntetés volt a televízió székháza előtt, majd a tömeg, hosszú, tömött sorokban átvonult a Vörösmarty térre. Zoli barátommal (aki ma kabinetfőnöke az egyik miniszternek) a menet élén haladtunk, de bizonyos élettani szükségletek kiszólítottak a sorból az egyik presszónál. Ha már ott voltunk, megittunk egy kávét (majd beállunk újra a sor végére), és az üvegen át néztük a menetet. Rengeteg volt az ismerős arc. Mondhatnám: túl sok. Olyanok, akik évtizedeken át lihegve éltették azt, ami ellen most zászlót lobogtatva tüntettek. És akadt olyan is, akiről Zoli tudni vélte, hogy fél éve lépett be a Magyar Szocialista Munkáspártba… Néztük a menetet, és a barátom felsóhajtott: Úristen, miféle alakokkal kerül az ember egy oldalra…

Szóval nehéz lehet velem, mert nem vagyok képes teljes szívvel lelkesedni politikai természetű zászlólobogtatások alkalmával. Csendesen feltűzöm a kokárdámat, de nem borulok a nyakába mindenkinek, aki ugyancsak kokárdát visel, és nem köpök automatikusa a lába elé annak, aki nem.

Március idusának vigiliáján feltűztem a kokárdámat, és részt vettem az ellenzék kampánygyűlésén. Pedig nem állt szándékomban. Pedig nem ez volt a szándékom. Pedig sejthettem volna. De igyekeztem elaltatni ébredező gyanakvásomat – csak nem fog idáig fajulni. Sajnos odáig fajult. Hováig?
Az történt, hogy koncertre indultunk este a feleségemmel a Sportarénába. Több mint tízezer ember társaságában ültünk a nézőtéren – nem volt olcsó a jegy, de a jóért fizetni kell – különben is a gyerekektől kaptuk karácsonyi ajándékként a két jegyet Koncz Zsuzsa koncertjére. Felnőtt fiam és lányaim kiskoruk óta gyakran hallották otthon a dalait, tiszta énekhangját, tudták, hogy a mi nemzedékünk számára sok fontos mondatot mondott ki (Bródy János szavaival, Szörényi Levente, Illés Lajos és még sokan mások remek zenéjével), amelyek élni segítettek évtizedeken át. Ezt szerettem volna újra hallani, mert számomra még mindig kérdés, hogy „Miért hagytuk, hogy így legyen?”, még mindig szeretném, ha „nem lennék játéka mindenféle szélnek”.

És elkezdődött a koncert. És szóltak a dalok. De sajnos szünetek is voltak közöttük. És akkor a színpadon álló énekesnő értelmezni kezdte az elhangzottakat. Mint aki nem hisz a dalai erejében. A költészet után átváltott prózára. A politikai publicisztikák, kampánybeszédek legrosszabbjait idéző szájbarágó, indulatokat gerjesztő stílusra. Akkor is voltak nagyon nehéz idők – így kommentálva az ötvenes évekről szóló dalát, akkor is félni kellett sokaknak… A Jöjj, kedvesem című szép szerelmes dala is választási üzenetet kapott: „meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink”. Már-már csak az volt hátra, hogy kimondja: vesszen Orbán, éljen Gyurcsány, Bajnai, Mesterházi együtt vagy külön… De ez, szerencsére nem hangzott el.

Kedves Zsuzsa, egyetértek: én is nagyon szeretném, ha rendbe jönnének a dolgaink. De ugye, te sem hiszed (a nagyon régi, bár nem személyes) ismeretség okán talán nem bántó ez tegező megszólítás), ugye te sem hiszed, hogy a nemzet/ország/társadalom összes szerencsétlenségért a mostaniak a felelősek, és üdvösségét/sikerét az őket leváltani készülők hozhatják el? Ugye, te sem hiszed el, hogy ma rettegni kell ebben az országban, Apró Antal unokavejének újbóli regnálása viszont a béke és boldogság honává avatná a hazát? Ugye, te is emlékszel például a 2006 őszén történtekre? – hogy csak egyetlen példát mondjak.

Koncz Zsuzsa még mindig szépen énekel. Ha nem hallottam volna, ami a dalok között elhangzott, igazi jó élményben lett volna részem. Mert a dalok még mindig megszívlelendő gondolatokat hordoznak. Mi lenne például, ha kevesebb indulattal próbálnánk élni, több bölcs belátással? Mert ma legalább annyira időszerű egyik-másik régi dal, mint annak idején. „Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, s nem lennék játéka mindenféle szélnek.”