Jegyzet

Kipke Tamás: Az elvágyódás városa
avagy Lisszabon – és "a világ vége"

Egy ilyen különös hangulatú várostól az utazó szinte elvárja, hogy eredete a múlt ködébe vesszék. A helybeliek úgy tartják, hogy városukat a nagy elvágyódó, maga Odüsszeusz alapította – aki Trójából nem éppen a legrövidebb úton tért vissza Ithakába –, nevének latinos formája (Ulyisses) nyomán a város neve Olisippo volt. Ennyit a múlt ködéről: az már azonban bizonyított tény, hogy Krisztus előtt 1200 körül a föníciai hajósok alapítottak itt várost Alis Ubo néven. Aztán jöttek a rómaiak, a vizigótok meg az arabok, akiktől a második kereszteshadjárat egyesített csapatai foglalták vissza a várost, amely 1255-ben lett Portugália fővárosává.
Ez a város egy merő kikötő. Hatalmas tölcsérré szélesedő torkolatával itt ömlik az Atlanti-óceánba a Tejo folyó: az ember nem könnyen tudja eldönteni, hogy még a folyó, vagy már a tenger partján áll-e. Lisszabon szinte mindent a tengernek köszönhet: az Odüsszeuszt idéző legendás alapítást és fényes gazdagságát – innen indultak és ide tértek meg a hajósok: a nagy felfedezők és a kereskedők. De a tenger okozta a város „hajótörését” is: 1749. november elsején iszonyatos földrengés és szökőár több mint negyvenezer embert és kilencezer épületet pusztított el. Az újjáépítést követően ma is a tengerből él a város: az vonzza ide a hatalmas teherhajókat, a turistákat, és a tenger táplálja a város lakóit, a lisboétákat. A vendéglők étlapjait halak, rákok, kagylók, csigák uralják, és ha az ember „portugál módra” kéri a marhahúst, azt kagylóval gazdagítva tálalják elé.
A tenger vagy akár a város kaputornya is lehet a Lisszabon jelképévé lett épület, a híres belémi torony, a felfedezések korának, a „nagy kalandnak” legpompásabb emléke. (A nyugati városrész Betlehem nevének „portugálosított” változata.) A gótikát a reneszánsszal és arab építészeti elemekkel ötvöző Manuel-stílusban épült, ötemeletes, kőcsipkés tornyot látták utoljára az óceánnak nekivágó tengerészek, és ezt pillantották meg elsőként a gazdagon megrakott hajókkal hazatérők. Az ugyancsak hasonló stílusban épült közeli Szent Jeromos-templom és kolostor helyén már száz évvel korábban is kis kápolna állt, s az Indiába útra kelő Vasco da Gama is itt töltötte utolsó éjszakáját, majd az ő sikeres visszatérése után kezdték építeni, mintegy hálaadásként ezt a csodálatos épületegyüttest. A kolostorépület (melynek nagy részét a Tengerészeti Múzeum foglalja el) kétszintes kerengője egyedülálló látványosság, a templom pedig amolyan nemzeti emlékhely is: a káprázatosan könnyed boltívek alatt található a két nagy portugál síremléke: a felfedező, Vasco da Gamaé és a nagy felfedezéseknek emléket állító költő, a Luzitánok című nagy nemzeti eposz írója, Camoesé. .
Az elvágyódás városa – két német turista beszélgetésében hallottam ezt a különös kifejezést. A szomszédos asztalnál ültek a felsővárosi Brasileira kávéház teraszán, a másik nagy költő, Fernando Pessoa szobra mellett, aki bronzba öntve ugyancsak egy kávéházi asztalnál üldögél, elegánsan, kalapban, a vendégek között. Az útra kelők országának polgára diplomata szüleivel gyerekkorában ugyan Dél-Afrikában élt, de később ki sem mozdult Lisszabonból. Kalandos felfedezőutakra ő az emberi lélekben indult: az élete végéig banktisztviselőként dolgozó, tisztes kispolgári életet élő férfiú négy különböző néven négy egészen különböző, és világirodalmi rangú életművet alkotott. – Ez is egyfajta elvágyódás. És persze minden elvágyódásban benne van valami visszavágyódás is. Hogy hová is? – ezt próbálják feltérképezni az igazán kalandvágyó költők.
Lisszabon dombokra és az őket elválasztó laposabb területekre épült. A széles, elegáns sugárutakról percek alatt meredek kaptatókra, szép kilátóhelyekre vezető lépcsősorokra ér az ember. A zegzugos utcákban egymás mellett él nemcsak a múlt és a jelen, hanem a szegénység és a gazdagság is. Az előkelő éttermek közelében ott a gyarmatokról bevándorolt feketék olcsó kifőzdéje, mindenfelé az utcán felállított faszenes grillezőn sütik a halat és a húst, a helybeli lakosok és a vendéglősök egyaránt; a szépen felújított régi ház szomszédságában rogyadozó épület, az elegáns autó mellett a rozzant bicikli. Néhol úgy összeszűkül a keskeny utca, hogy az ódon villamos ablakából kinyúlva megérinthetjük a házfalat, a következő kanyarban elénk tárul a város panorámája, háttérben a tengernyi vízzel.
Portugália lakóinak több mint kilencvennégy százaléka katolikus. A város katolikus öntudatának erőforrása az a Szent Antal, akit „páduai”-ként ismer a keresztény világ. A későbbi ferences szerzetes, az egyház egyik legnépszerűbb szentje itt született, a székesegyház tőszomszédságában, a helyet kis kápolna és egy fölébe emelt barokk templom őrzi, életét és tiszteletét pedig egy igen látogatott múzeum ismerteti az érdeklődőkkel.
Lisszabon különös hangulatát részben az adja, hogy az ember közel érzi a világ végét. Volt idő ugyanis, amikor térben itt volt a világ vége, alig negyven kilométerre a várostól, a Roca-hegyfoknál. Százötven méter magas, majdnem függőleges sziklafal tövében morajlik az óceán, ez itt az európai kontinens legnyugatibb pontja: néhány száz évvel ezelőtt azt hitték eleink, hogy idáig tart az ember által lakott föld, ez volt számukra a világ vége, portugálul fim do mundo, innen már csak a tenger. A tenger, amely egyre csábította a bátor vagy vakmerő elvágyódókat, de hullámzása és végtelensége magával ragadja azokat is, akik sosem szállnak hajóra.
Az elvágyódás városa olyan, ahová az egyszer itt járt turista is sóvárogva vágyik legalább még egyszer visszatérni. Én éppen tíz éve…