Jegyzet

Elveszett illúzió

Másfél éve hunyt el Udvardi Erzsébet, a kortárs szakrális festészet legjelesebb képviselője. Rádiónk - s benne magam is egy jegyzet útján - méltón búcsúztattuk, mert szegényebbek lettünk egy olyan, haláláig alkotó művésszel, aki megtalálta azt a hangot, hogyan lehet a ma emberét az isteni szentség hatásába bevonni. Egyáltalán nem egyszerű feladat ez, hiszen a keresztény kultúra térfoglalása folyamatosan csökken, fordított arányban a világ szekularizálódásával. A ma emberének - azt gondolja - egyre kevésbé van szüksége Istenre, a transzcendens világra, a hitre. A keresztény művészet legendás alkotásai múzeumi tárgyakká válnak, s alig pár kortárs alkotó merészel e tárgyban érzékeny művészetet adni. Udvardi Erzsébet nem csak tartalmilag újította meg a szakrális világot, de formailag is, amikor pár évtizede felismerte és alkalmazni kezdte az arany és az ezüst fényeit, amelyek oly jól illeszkednek nemcsak Jézus, Mária, az angyalok és szentek világához, de a téli Balatonhoz és az őszi szőlőhegyek aranyló fényeihez is. Művészetét már a rendszerváltozás előtt is elismerte a kulturális kormányzat, azt követően pedig az elismerés egyre nőtt egészen a Kossuth-díj átadásáig. Már életében is kiállítás kiállítást ért, a Magyar Posta bélyegsorozatokat adott és ad ki Karácsony és Húsvét előtt témába vágó képeiből, a Királyi televízió folyamatosan ismétli a vele és művészetéről készült filmeket, az idén már eddig Veszprémben, Fonyódon, Ábrahámhegyen, Baján, Sümegen, Badacsonytomajban is volt kiállítása. Jelentős alkotásai állnak a budai Országos Onkológia Intézet kápolnájától kezdve, Fertődön át Győrig, Él tehát művészete, alkotásai halálát követően is hatnak.

Egy, hozzá közel álló személy alapítványt tett Udvardi Erzsébet művészetének megismertetése, hatásának fenntartása, a szakrális festészet terjesztése végett, hogy mindaz a kincs, ami Udvardi Erzsébet művészetéből ránk ragyog, még sokáig ragyogjon tovább, erkölcsileg, lelkileg, művészileg nevelve a következő nemzedékeket, a jövő és a jelen magyarjait. Unokahúga, egyik örököse a megmaradt és neki jutott hagyatékot beviszi az Alapítványba, amelyet a Veszprémi Törvényszék már bejegyzett, a munka elkezdődhet. Eddig minden kerek, szép és pozitív. Itt lenne a legjobb abbahagyni ezt a jegyzetet s megnyugodva letenni a tollat, lám meg tudjuk becsülni nagyjaink művészetét.

Sajnos a jegyzet folytatódik. Az illetékes Nemzeti Adó- és Vámhivatal több, mint hétmillió forint öröklési illetéket rótt ki az örökös unokahúgra, aki ezt nem tudja kifizetni. Nem csak azért, mert nincs a hagyatékban ennyi készpénz örökség, ami meg készpénz az ráment a műteremház roskadt tetejének javítására, a ház meg bemegy az Alapítványba a többi megörökölt vagyontárgyakkal együtt és az Alapítvány költségeit fedezi. Az örökös unokahúg azt gondolta, hogy a kormányzat bizton ad annyi támogatást e nemzeti kincs fennmaradásához, hogy elengedi az örökösnek nem csekély öröklési illetéket, amely a kormány büdzséjében annyi, mint a sajátomban mondjuk hétezer forint. Ez az elengedett összeg az állam támogatása lenne az Alapítványnak, számára csekély, de az Alapítványnak jelentős támogatás. Ez a gesztus, ez a méltányosság bizonyíthatta volna, hogy valóban - nem csak szavakban - de tettekben is a magyar kormány keresztény politikát akar folytatni. Bizonyíthatta volna, hogy a keresztény művészet van olyan fontos, hogy hétmillió forinttal támogatni akarja, hiszen ez az Alapítvány az, amely ébren kell tartsa ennek a szakrális művészetnek a hatását. Ha a magyar kormány - nem csak szavakban - de ténylegesen tenni akar a magyar nemzeti örökségért, ha ténylegesen azt akarja, hogy "azt cselekedje másnak, amit magának akar", akkor a méltányosság megjelent volna az adóhatóság, mint a kormány szakigazgatási szerve döntésében. De a NAV azt mondta: Nem. Ezt mondta első fokon és most ezt mondta másodfokon is. Még azt sem engedte meg, hogy ha már nincs segítség, legalább részletekben fizethessen az örökös, aki segítséget keresett a kultúráért felelős miniszternél is, de eredménytelenül. Ez a közigazgatási eljárás egyszerű hivatali ügy lett, noha felismerhette volna - akit illet - hogy itt és most nem erről van szó.

A milliókat ki kell fizetni, az Alapítvány érzi majd ennek hiányát és mi mindannyian, akikben még élt némi illúzió, hogy a politikai beszédet politikai tettek követik. Megint egy illúzióval szegényebbek lettünk.