Jegyzet

Bucsy Levente: Terítéken

„E könyvben nemcsak ínyencek, hanem fogyókúrázók is találnak remek recepteket az ételfajták egész skálájából: hazai és külföldi gombás leveseket, mártásokat, húsételeket, tésztaféléket. Segít a háziasszonyoknak abban is, hogy ne csak friss, hanem tartósított gombát is fel tudjanak használni, illetve készíteni.”

Néha szoktam agyalni rajta, hogy nyolcadikos korom után miért csökkent olyan drasztikusan szépirodalom-olvasási hajlandóságom. Lehetne egyéb elszaporodó teendőimre vagy „lassacskán kialakuló magánéletemre” fogni a dolgot, de amikor egy-egy olvasmányosabb írásba botlom, azért csak szöget ver a fejembe, hogy az írástudóknak is van ebben felelősségük. És nem ám csak a szépírók, hanem a szakirodalmi munkások és az újságírók is – köztük jómagam – tükörbe kell, hogy nézzenek néha, hogy fogyasztóbarát módon végzik-e a tevékenységüket.

A múlt héten könyvek pakolása közben akadtunk a Terítéken a gomba című apró kiadványra, amit 1986-ban állított össze kollégáival Dr. Lévai Judit professzor. A kötet fotós felismerési segédlet erdei gombászáshoz (a képeket maga a kandidátus asszony készítette), óvintézkedési kisokos gombamérgezések esetére, valamint konyhai felhasználási javaslatdömping, szintén gusztusos kép illusztrációkkal.

Lévai Judit lebilincselő lendületességgel sorolja a gombával kapcsolatban még büszkeségre is okot adó dolgokat – például hogy Magyarország bizony gombanagyhatalom –, és egyik bekezdés a másik után árulkodik arról, hogy a szerző nemcsak szakértője területének, hanem elhivatott abban is, hogy művelt tudományterületét a lehető legközérthetőbben tálalja, még a kevésbé hozzáértők számára is. Önbizalmat önt a kezdő szakácsokba, időt spórol meg a piaci ténfergőnek, fontos tévhiteket oszlat el a galócával kapcsolatban, s grafikákat is összesepreget a biztatóan csökkenő számú mérgezésekről.

Nyilván kitalálták, tőle idéztem az első mondatokat. Lévai professzor asszony egyfajta tanúságtevő számomra, hogy így is lehet írni, beszélni, közölni valamit. Aki ír, vagy hogy nagyon elemien fogalmazzak, „közlést bocsát ki a testéből”, annak nincsen megtiltva, hogy közlendőjének minden vonatkozására ügyeljen: hogy mit ad az olvasó „tányérjába”, annak milyen íze lesz, mennyire „laktató”, mivel díszíti a fogásokat, és hogy aztán ne maradjon semmi a tányér szélén...

Az újságok, a televízió és más csatornák is ugyanilyen felelősséget viselnek. Annál is inkább, mert csábító kialakításukkal mára elragadták a fogyasztó figyelmét a könyvektől, mint a Mekik és a gíroszosok is hadat üzentek a rakott krumplinak, a brassói aprópecsenyének vagy a rántott gombának – ahogy szüleink mondják, a „rendes ételeknek”.

Napi gyakorlati példa, hogy ma már simán átmegy egy hírszerkesztőségen olyan meteorológiai szakkifejezés, mint a „zivatartevékenység”, miközben ennek a szónak a szaknyelvben a helye, a szakmabeliek egymás közötti párbeszédében; de a tisztelt olvasók számára az ilyen kifejezéseket le kell fordítania sajtóosztálynak, hírügynökségnek vagy újságírónak, hogy olyan üzenet legyen belőle, amitől valamiképp jól is lakik a fogyasztó, és nem megy el az étvágya tőle. Amennyiben ezt az eljárást nem folytatjuk le lelkiismeretesen, ne csodálkozzunk, ha a tisztelt olvasó lenézi a bötvek szakácsát!

Amikor Lévai professzor asszony azt írja, hogy „a leírt receptek döntő többségét saját háztartásomban kipróbáltam, illetve amelyiket nem, ott a receptúrák végén zárójelben annak a személynek, mikrobiológusnak, szakácsnak stb. a neve található, aki az adott ételt elkészítette, kipróbálta.”, lelki szemeim előtt szinte megjelenik a kandidátus, amint a konyhában pucolja a zöldséget, reszeli a sajtot vagy regulázza a konyhai mérleget. Ma sok területen éppen mintha az okozna káoszt, hogy hiteltelenségi deficit van. A politikusnak már azt sem hisszük el, ha krákog, a szülőnek, hogy nevelési céllal oszt le egy fülest, a pedagógusnak, hogy az osztály hosszú távú érdekeit tartja szem előtt, az író embernek pedig, hogy meggyőződésből és valamilyen valós, tiszta céllal ragad tollat, nem egyszerűen a négyezer leütésért vagy az azért járó pénzért.

A gombás könyv számomra azért volt tanulságos, mert bár a téma szinte teljesen távol áll tőlem, Lévai Judit erősít abban a ma már sokakban csak pislákoló hitben, hogy létezik elhivatottság, és bizony amit alkotunk, az gazdagíthat másokat.