Jegyzet

Jávor Béla: Felszámolás


Két és fél év telt el azóta, hogy meghalt anyám. A Katolikus otthonból, ahol utolsó éveit élte három táskával hoztam el személyes dolgait, de mindmáig nem nyúltam hozzájuk, ott álltak padlásszobám hosszú ládájának a tetején.

Most vasárnap azonban eljött a rendrakás ideje és sorra vettem a táskákat. Elhatároztam, amit csak lehet megmentek és nem dobom ki, mert magam is nagy eltevő vagyok, padlásomon dobozok sora roskadozik „filléres emlékeimtől”. Anyám e tekintetben nem hasonlított rám, az előkerülő íratok és tárgyak inkább szerény megőrzési szándékot mutatnak. Megható, ahogy előkerülnek újságból kivágott cikkeim, némelyikre már magam sem emlékszem, újra olvasom a másfél évtizedes írásokat.

Itt vannak az apám által készített kárpótlási iratok, ahogy összeállította, mely ingatlanok azok, amelyeket családunktól a kommunizmus elrabolt, s lám itt fekszenek azok az „adásvevési” szerződések is eredetiben, amelyekkel e vagyontárgyakat (házat, szőlőt) megvásárolták nagyszüleim. 80-90 éves papírok, régi nevek, régi vételárak, ma már senki sincs életben azok közül, akiknek itt látom az aláírását. És persze rengeteg fénykép, családiak és ismeretlenek is, anyám tanítványai és kollégái körében. Némelyik képen ismeretlen kisfiú vagy asszony egyedül, ezek az emlékek most kidobódnak, hisz e személyeket csak ő ismerte, nekem már nem mondanak semmit. Mint ahogy feleslegessé vált az a címlista is, amelyen anyám valamennyi akkor még élő ismerőse címmel, telefonnal szerepel. Most, hogy e listát a kidobandók közé teszem, mintha az ide felírt embereket is megsemmisíteném, de hisz majd mindegyikük már kint fekszik valamelyik temetőben.

Két vaskos határidő napló kerül elő, anyám ebben vezette 1959 és 1989 között apámmal közös bevételeit és nem mindennapos kiadásait. Nézem a hihetetlen számokat, de hiszen ezekből a ma már nevetséges összegekből éltek és neveltek fel minket a bátyámmal. Nézem 1961 szeptemberében, 53 éve: „Bélusnak zokni 12 forint”. Próbálom kiszámolni akkor hány zokni fért bele apám havi fizetésébe. Ezt a két könyvet elteszem, mert az itt olvashatók még az unokáknak is dokumentumok lesznek, de mit kezdjek a minden évben beírásokkal tűzdelt naptárakkal, ahol előbb csak a gyerekek, majd az unokák születésnapjait jelölte, meg azt, hogy a fodrász délelőttös vagy délutános azon a héten.

Itt van apám arany és gyémánt diplomája is, elteszem az unokáknak, jó lesz, mint ahogy ügyvédi irodámban is ott lóg az íróasztalom felett bekeretezve apám egyetemi diplomája. Vajon meddig őrzik majd az unokák?

Kórházi zárójelentések sokasága, nézem a dátumokat, a diagnózisokat, egy élet útja a halál felé orvosi iratok képében. Röntgenfelvételek is és diagnózisok, egyre több és több betegséget felsorolva, minden irat egy kockakő, amelyen egy ember lassan lépdel a végpont, az elmúlás felé.

De ez az egész felszámolás, ez a hosszú vasárnap is egy újabb temetés, hiszen most temetem el anyámat másodszor, amikor már nem csak őt, de egész életének általa megőrzött múltját számolom fel. Legszívesebben mindent visszatennék a táskákba és úgy fel a padlásra, mert, hogy jövök én ahhoz, hogy megsemmisítsem mindazt, ami anyámnak fontos volt. Ugyanakkor látom magam előtt a fiamat és a lányomat, ahogy az én halálom után veszik számba mindazt, ami most itt van körülöttem a szobámban, a polcokon, a szekrényekben, a ládán és a padláson. Hisz nem csak egyszer halunk meg, amikor földi létünk ér véget, de másodszor is, amikor emlékeink tűnnek el, majd végül, amikor a mi magunk emlékezete is. Azt mondják, azért készítik a kopjafákat fából, mert mire a fa elenyészik, addigra szűnik meg az ott nyugvónak is az emlékezete.

Már a végefelé járok, amikor egy gondosan becsomagolt ruha kerül ki a táskából, kinyitom, egy hálóing. Szép azsúrozott nyakrésszel, rövid ujjú és csak annyi van ráhímezve a nyakára, hogy „Bözsi”. Így hívták nagyanyámat. Milyen titkot tud ez a hálóing, ha anyám az utolsó visszavonuláskor, amikor az otthonba bement még megtartotta és magával vitte. Nézem ezt az öreg lenvászon inget, s arra gondolok, hogy talán ebben szülte meg őt 91 éve nagyanyám. Vagy az is lehet, hogy ő szült meg ebben bátyámat és engem. Vagy mind a kettő együtt. De akkor már ki kell menni a zsebkendőért, mert ez az ing már nem csak anyámról szól, de életről és halálról is, mert ez az ing ott volt személyesen, ahol anyám és én is ott voltunk valaha, de ma már csak a fiú fogja a kezébe és teszi vissza a táskába, óvatosan összehajtva, megtartva és megőrizve.

Mert amíg ez az ing megvan, addig anyám is velünk él.