Jegyzet

Jávor Béla: Karácsony

Érdekes, hogy gyermekkoromban vagy hatvan éve a Karácsony mindig fehér volt. Már legtöbbször az iskolai szünet kezdetén, amikor a vasúttársaság amerikai hadseregtől itt maradt mozdonya vontatta szerelvény megérkezett Bajára, de ha nem, Szentestére akkor is megjött a hó. Fehéren lepte be a Szentháromság teret, melyet akkor már Béke térre keresztelt a Trinitáriummal rosszban lévő hatalom s a fiákeresek is nagy fa szánakra cserélték a gumirádlit, úgy álltak sorban a Sugovica parton, vastag pokróc a lovak hátán, amelyeknek csak úgy gőzölgött az orruk, ahogy levegőt vettek
Nagyanyám nagy konyhát vitt, kisujjában volt a szakácsmesterség csínyja-bínyja. Akkor is magas színvonalon étkeztek abban a Fő tér mögötti házban, ha csak ketten voltak nagyapámmal, de igazira akkor fordult a hangulat, ha megérkeztünk mi, unokák. Nagyanyám ilyenkor volt elemében, nem kérdezte, mert tudta kedvenceinket s két hétig egyik élvezetből a másikba estünk. Így következett el a karácsony. Akkortájt még tisztességes polgári családokban, (ne felejtsük, a II. Vatikáni zsinat előtt írjuk még a naptárt), megtartották a karácsonyi böjtöt. Karácsony vigiliáján, Ádám-Éva napján éjfélig nem ettünk húst.

Nagyapám nagy titokban állította talpába a karácsonyfát s alighanem azért kellett nekünk ebéd után kötelező álomba szenderülnünk, mert a Jézuskának kellett másfél óra a fa feldíszítésére. Nagyanyám ebben nem vett részt, mert őt feladata ilyenkor már a konyhába szólította. Reggel óta égett a tűz a fatüzeléses sparhertben, vörösen lobogott ki a láng az lángfedők melletti résen, amikor eljött annak a két pontynak az utolsó órája, melyet még reggel hozott nagyapám a Ziegler halastól, s azóta a kis bádogkád siralomházában várták megérdemelt sorsukat. Némi fejbekólintás után éles késsel pikkelytelenítette őket, majd óvatosan, nem túl mélyre szúrva, (nehogy az epét megsértse) felvágta a hasukat s kiemelte a finom tejet vagy ikrát, a májat, s a fehér májat. Békésen rotyogott a halászlé a sötétedő délutánban, de valahogy lassabban telt az idő, mint máskor, nem akart eljönni az este, pedig már alig vártuk az ajándékokat.

De előbb a vacsora. A halászlé, mely csak erősen volt jó, így aztán korán megszoktuk, hogy a bajai halászlé az nem gyerekjáték. Nagyapám még meg is nyomkodta a tányérjába vett cseresznye paprikát, nagyanyám ruganyos, aznap gyúrt tésztájával s a sok belsőséggel varázslatos volt a lé. Mai napig a számban érzem, mint utána a főtt, vörös színben úszó pontyszeleteket, amit friss fehér kenyérrel ettünk, mígnem asztalra került a mákos guba.

A Jóistennek e teremtménye sokféle névre hallgat egész Magyarországon, van ahol bobájkának, máshol gubónak hívják, de szinte mindenhol egyféleképpen készítik. Élesztős tésztát kelesztünk, majd hüvelykujjnyi vastag csíkra formázva, lisztben megforgatva a sütőben megsütjük. Ha kihűlt akkor diónyi nagyságúra vágjuk, majd cukros tejjel meglocsoljuk, néha kétszer vagy háromszor is, hadd járja át az egész tésztát az édes tej éppen annyira, hogy lágy legyen, de ne ázzon el, akkor lehet egy kis zsírra dobni, megkeverni és rászórni a sok porcukros mákot, végül nyakon locsolni mézzel. Melegen is hidegen is fölséges étel.
.
Valahogy sosem vettem észre, mikor tűnt el nagyapám észrevétlenül az asztaltól, meleg volt, a paprikától, meg a befűtött kályháktól is, az izgalom is hevít, nálunk sosem volt tilos nagy ünnepen a gyerekeknek egy laza fröccsöt adni, ha kértek, (én mindig), mikor egyszer csak megszólalt a csengő. Baján akkor már kevés házban volt olyan csengő, amit nem nyomni kellett, hanem megrántani és drótszál továbbította a rezgést az előszobában felakasztott nagy kolompnak. Egy pillanatra mindig meglepődtem, ki csönget ilyenkor, de amikor megláttam anyám és nagyanyám arcát s már tudtam: csak a Jézuska csöngethetett be. – Ez talán már a Jézuska – mondta apám, megtörölve a száját, - megnézem! – s kiment. – Én is – mondta anyám és vele ment. Olyan csönd lett az asztal körül, hogy nincs az az angyal, akinek a szárnya suhogását meg nem lehet hallani. (Néha még egy-egy idősebb angyal lába alatt a padló is nyikorgott.) – Angyalszagot érzek – mondta nagyanyám sejtelmesen felénk hajolva. Ma is látom kipirult arcát, ahogy együtt örül unokáival, akik a legfontosabbak voltak számára a világon. Én erősen arra gondoltam, megkapom-e a kért ajándékot, s ha figyeltem volna a szemben lévő ablakra, tükrében talán megláthattam magam, kipirult füleimet s fogaim között a mákot.

Kinyílt az ajtó, bementünk, s csillagszórókkal borítva ott állt a fa, ragyogott fényesen, fényesebben, mint a mákos gubán a méz, fényesebben, mint azóta bármely fényesség.

Rákosi elvtárs minden akarata ellenére abban az évben is megszületett a Megváltó.