Dallamív

A régiek előszeretettel ábrázolták az égieket olyképpen, amint azok a Földdel és a bolygókkal játszadoztak. Simai Mihály költészete efféle képet idéz elébünk: költőnk a legnagyobb létkérdésekkel vív meg, holott látszólag csupán labdázgat, lepkekönnyedséggel. Simai Mihály költészetében egyszerre van jelen a szavak teremtő-igéző-világrengető ereje, a játszi könnyedség kegyelmi állapota és angyali szelídség. Habár sokan csupán a gyerekköltő és – író Simai Mihályt ismerik az életműve jelentékeny hányadát kitevő ifjúsági irodalom és lapszerkesztés okán, a költészet egészét derűbe vonó játékosság, dévajság a legkevésbé sem jelent gyermetegséget. A gyermek sebezhető világra nyitottságát annál inkább: a létre firtató kíváncsisággal rácsodálkozó gyermek állapotát, amely szükségszerűen meghorzsolja magát a költészet híján zord és közönyös világ rideg felületén. Ám a költő sebei áldott, megváltó sebek: ártatlanságunkat idézik vissza, valahányszor helyettünk mondják ki, helyettünk szelídítik könnyes-könnyed játékká megsebzett létünk fájdalmas-szép rejtelmeit.