Jegyzet

Meghalt Kacsik Árpád

Először volt Balogh István, a hatvanas-hetvenes években gönci plébános, makacs antikommunista, katolikus háttér segélyhálózat kiépítő és üzemeltető, aki a második háború után a hadifogságban együtt edzőtáborozott a Gulágon két nagybátyámmal is, s ez a baráti kapcsolat a bimbózó szocializmusban is megmaradt. Így kerültem családommal együtt 1979 júniusában egy hétre Göncre, ahol egy fiatal káplán várt minket, Kacsik Árpád. Egy pohár sörrel kezdődött és életre szóló barátsággal folytatódott ez a gönci nyári délután.

Árpi késői hivatás volt, már végzett autó-villamossági szerelő, amikor beiratkozott az egri szemináriumba, 28 éves korában szentelte Kádár érsek úr, Kádár János uralma alatt. Több zempléni falubeli szolgálata után került fel 1981 végén Mátraszentimrére, amelynek megvolt a sajátságos oka. Fiatalságától kezdődően krónikus hörgőgyulladásban szenvedett és az orvosok legfeljebb 3-4 évet adtak még neki, ha a síkvidéken marad. Az ország legmagasabban fekvő falujában végzett papi szolgálat azonban csodát tett, ahogy ő segítségére volt az embereknek, úgy volt segítségére a levegő, ami nem azt jelenti, hogy ne kellett volna időnként napi rendszerességgel oxigént belélegeznie, de itt élni tudott és dolgozni.

Emlékszem azokra a nyári lelki napokra, amikor 3 napos beszédre meghívta hazai egyházunk jeleseit. Itt ismerkedtem meg Jelenits Istvánnal, Barsi Balázzsal, Szántó Konráddal s beszélgethettem velük a mátrai dombokon sétálva feleségemmel együtt. Nem csak lelkiekben, de fizikailag is építkezett, az új szentimrei templomot követte a falut is díszítő új plébánia és talán fő műve, a fallóskúti kegyhely évről évre történt ki- és felépítése. Előbb csak egy kis kápolna, aztán zarándokház, remetelak, majd egy templomnak is beillő nagyobb kápolna, s mindezt külső, egyházmegyei vagy állami segítség nélkül, a hívek adományaiból.

Árpád volt a legcivilebb pap, akivel életemben találkoztam s talán ez is segítette őt a menedzselésben, s persze legendásan közvetlen modora, hiszen mindenkivel a saját nyelvén értett szót, hívei rajongásig, a kölcsönös ugratásig is szerették. Emlékszem hány szilvesztert töltöttünk fent a hegyen a nyolcvanas években, de minden éjféli Himnusz után felkerekedtünk s legalább 8-10 hívét meglátogattuk, boldog újesztendőt kívánva, akik mind ébren és süteménnyel, pezsgővel várták papjukat.

Egész baráti hálózat alakult ki Mátraszentimre körül és ő körülötte, így esett, hogy 1991. június 30-án, az orosz csapatok kivonulása hivatalos napján a Vasárnapi Újság a Kossuth rádión a galyatetői Kodály kápolnából sugározta műsorát, s mondott ott beszédet a honvédelmi miniszter, Für Lajos és ügyvéd barátom, Kónya Imre, s a mise után hosszan beszélgettünk Árpád reggeliző asztalánál.

Két dolog volt még jellemző személyiségére, Isten tudja, honnan szerzett intelligenciája, hiszen, mint maga mondta, gyerekkori otthonát nem könyvek ezrei tapétázták ki, de minden szentbeszédében benne volt egy idézet és benne volt a humor is, amely talán még jellemzőbb volt rá. Sajátságos, csak rá jellemző fanyar humor volt ez, önmagát is kikacagta, ha kellett, nem félt a szentet sem mosolygóssá tenni, ha indokolt volt, de sosem vált profánná, mint ahogy mindig ott volt megnyilatkozásai mögött hitének víz alatti 7/8-a. Sosem beszélt hosszabban a szentmisén, mint öt perc, de ebben az öt percben mindig volt legalább egy gondolat, amit, akik hallgatták, haza vihettek és még otthon is átgondolhattak.

Négy misét mondott minden vasár-és ünnepnap. Reggel Szentimrén, a falujában, 11-kor a Háromfalu templomban, 12-kor Fallóskúton és délután 3-kor a galyatetői Kodály kápolnában. S mindezt télen farkasordító mínuszokban, beteg tüdővel.

Nem volt nagy gourmet, de szerette, ha valami finomat főztünk neki, kedvence a leves volt és legendásak szófordulatai, amelyeket néha kedvesen vágott a fejemhez: „A tetű essen beléd” vagy ha bármit kértem tőle: „Most jött rád?”

A legjobb barátom volt, bár volt, hogy hónapokig nem beszéltünk, még telefonon sem, de a jó barátság nem a szavakban rejtezik. Kedden este még megadta telefonszámomat egyik közös barátunknak, de másnap délben már nem nyitott ajtót az ebédjét hozónak. Ott feküdt a földön, az orvos szerint már legalább éjfél óta. Egy pillanat alatt hívta őt magához a Jóisten, akit életfogytiglan szolgált. Több százan kísértük utolsó útján a fallóskúti kolumbáriumig, mert sok százan, sőt több ezren szerettük, mind, akik ismertük ez alatt a 73 év alatt.

- Most jött rád? – kérdezném, ha kérdezhetnék még tőle.

Két hete meghalt Kacsik Árpád.
Sit tibi terra levis!