Jegyzet

Jávor Béla: Államférfiak

53 éve, hogy napilap előfizető és napilap olvasó voltam. Kezdetben apám révén, akitől a napilapozást eltanultam s most, hogy megszűnt a Magyar Nemzet elvonási tüneteim lettek. Hiányzik a reggeli utáni lapozgatás, az utóbbi években a tárcákkal szembeni inkább vitatkozás, amely persze ugyanígy volt, míg a lap vadul kormánypárti volt.

Úgy vagyok, mint a dohányzásról leszokni akaró, mindenféle mást próbál rágcsálni, inni, enni, ki savanyúcukrot, ki kávét, ki chipset. Így én is szombatonként megveszem a Magyar Hírlapot vagy a Magyar időket, oda mégsem süllyedek, hogy Népszavát olvassak, elég nekem a másik kettő is. Sosem kedveltem, ha valaki fő műsoridőben kormánypárti vagy színes, széles vásznon ellenzéki. Vallom, egy értelmes embernek mindig középen kell ülnie, a ló hátán. Látnia kell övéi gyengeségeit és az ellenfelei erényeit is, (ez utóbbi most elég nehezen sikerül.) Soha életemben nem tudtam egy pártba sem beleszeretni annyira, hogy be is lépjek, ez a rajongás megfosztana kritikus világnézetemtől, amely sine ira et studio (harag és elfogultság nélkül) tudja szemlélni a világot, a kormányzást, az ellenzéket, a világpolitikát, a kultúrát, a művészetet, a történéseket, a jelenségeket, elismerve azt, ami elismerésre méltó és elmarasztalva azt, amely elmarasztalandó még akkor is, ha azt a mi kutyánk kölyke tette.

Nemrég a magyar liberalizmus hőskoráról olvastam, a 150 évvel ezelőtti politikáról s újra rá kellett jönnöm, ugyanazok a fogalmak ma már mást jelentenek. A XX század végére a liberalizmus éppen felszabadultságát vesztette el és kapcsolatát a nemzettel, Batthyány, Deák, Eötvös liberalizmusa nemzeti liberalizmus volt, az egyéni szabadságjogokat az állampolgárom keresztül, de a nemzet érdekében követelte, Pető Iván, Magyar Bálint és Kuncze Gábor liberalizmusa nemzet feletti a szabadságjogokat az egyén érdekében a nemzettel szemben kívánta felhasználni. Deákék a szabadságjogokért harcoltak, nekik e jogok a célt jelentették, Kunczéék a szabadságjogok egyoldalú értelmezése mellett a hatalom megszerzéséért használták e címkét, nekik e jogok nem célt, hanem csak eszközt jelentettek. Ahogy az 1968-as nemzedék liberalizmusa a konzervatív rend (s egyáltalán a rend) ellen fogott össze, Jean-Paul Sartre visszautasította a Nobel díjat, mert megtehette, próbálta volna Aczél Tamás visszautasítani a Sztálin-díjat. És ez a Sartre ’68-ban a szabadságjogokért harcolt és nem tudta, hogy ezt azért teheti meg, mert szabadságban él. A vasfüggöny innenső oldalán ’68-ban Havel és a cseh értelmiség is a szabadságjogokért harcolt, de ennek szovjet- magyar-német, lengyel és bulgár katonai megszállás lett a vége.

Az előbb neveket soroltam fel, de kinek jut ma eszébe e három szabaddemokrata vezér. Hagytak-e valamit maguk után a károkon túl? S ezek nem elsősorban a materiális, anyagi, vagy politikai károk, hanem lelkiek, mert sok értelmiségi fejében azt próbálták elültetni, hogy amit ők tesznek az a liberalizmus, noha csak az nem volt. S még ma is jobb híján ezeket a ’68-asokat liberálisnak hívják Európában és szociálliberálisnak itthon, hiszen a szocialisták és a liberálisnak mondottak összefogva egy hosszú korszakon át tették tönkre a nemzetet, húztak árkot magyarok és magyarok közé s gondoljunk erre most, a Nemzeti Összetartozás Napja árnyékában.

Nézem újra cserélt szemlencsémmel az Országgyűlés alakuló ülését és hallom az egyik kommentárban, hogy a rendszerváltozás, azaz 1990 óta mindössze három ember van, aki mindvégig, e nyolc ciklusban képviselő volt: Kósa, Kövér és Orbán. 2014-ig 386 képviselője volt minden ciklusban a parlamentnek, azóta 199, ez összesen több ezer ember. Az utóbbi 28 év hektikusságára nem kell nagyobb bizonyíték, mint hogy az állandóság e több ezer emberből csupán három. És ez talán azt is jelenti, ha belegondolunk ebbe a 28 évbe, hogy tele volt politikai életünk hamisan sztárolt álomférfiakkal, de alig volt köztük államférfi. Neveket hadd ne mondjak, mert nem a nevek a fontosak.

A fontosak mi vagyunk, akik számoljuk őket és sajnos mindehhez elég egyik kezünk is.