Jegyzet

Jávor Béla: Halló, mentők!

A nyár utolsó napjai egyikén a két nagyobb unokával biciklizni indultunk szülővárosomban, Baján. Úgy határoztunk, hogy a zsiliptől induló erdei úton legurulunk a Dunára, a Kádár szigetig. Ragyogó napsütés, de a széles erdei úton az előző napok esői kisebb nagyobb sárfoltokat hagytak s ahol az út kissé mélyebb volt, ott erős lendülettel kellett áthatolni a vendégmarasztaló sáron. Már az út vége felé jártunk mintegy öt kilométerre a várostól, amikor az egyik ilyen sáros részen feleségem nem vett elég lendületet, a kerékpárja elcsúszott és elesett. Rögtön jelezte, hogy a bokája törhetett el, mert hallotta reccsenését is. Én az örök optimista csak zúzódásra gyanakodtam, de a gyorsan megjelenő dagadás és a fájdalom jobb belátásra késztetett és felhívtam a 112-es segélykérőt, ahol azonnal felvették és röviden elmondtam az esetet és mentőt kértem. – Hol vannak? – kérdezte a hölgy, - utca, házszám? Az itt nincs mondtam és elmeséltem, hogy a zsiliptől 100 méterre balra, be az erdőbe, majd tovább jöjjön a mentő 4-5 km-t. Hallhatóan a hölgynek fogalma sem volt, mit mondok. Elmondtam még egyszer, Baja, zsilip 100 méter, balra földút, 4-5 km.

Ekkor jutott eszembe, amiről már korábban is hallottam, hogy a 112-es segélyhívót valahol Miskolcon vagy Szombathelyen veszik, és én ezeknek hiába magyarázom, hol vagyunk. Kértem, kapcsolja a bajai mentőállomást, mert ott ismerik a helyszínt. – Hosszas rábeszélésemre kapcsolta. A Bács-Kiskun megyeit, Kecskeméten. Ismét elmondtam, hol vagyunk, de a kecskeméti hölgynek sem volt halvány fogalma sem a bajai zsilipről, az erdei útról, de elindított egy mentőkocsit. Miután negyed óra elteltével sem észleltük a mentő motorjának hangját, csak a tiszta és csendes természetet, telefonomon kikeresve felhívtam a bajai mentőállomást, ahol egy segítőkész fiatal hang közölte, úton van a kocsi. Kértem adja meg a kocsiban ülők elérhetőségét és akkor majd én telefonon idevezetem őket. Ezt nem tette meg valamely szabályzatra hivatkozva, de közölte megadja az én telefonszámomat a mentősöknek és ők majd hívnak.

Ismét eltelt 15-20 perc, semmi érkezés. Újra telefonáltam, közölte az úr, hogy a kocsi a sáros úton nem tud bejönni az erdőbe, de hívják a tűzoltókat és az behozza őket, 20 perc múlva itt lesznek. Ekkor már közel egy órája térdelt a feleségem a feldőlt kerékpárra támaszkodva (ez volt a legjobb pozíció, amit fájdalom ellen választott), de a szúnyogok nem voltak ilyen toleránsak, rajokban legelésztek rajtunk és a két unokán. Húsz perc után újra hívom a mentőállomást, aki továbbad a kecskemétieknek, ahol a hölgy örömmel közli, hogy a mentőkocsi útban van felénk, beszéltek a gátőrrel is, a Szeremlére menő országút 2-es kilométerkövénél kell balra fordulni és itt vannak. Tájékoztatom a megelégedett hölgyet, hogy teljesen rossz helyen keresnek, mint mondtam mi a Szeremlei Duna jobb partján vagyunk, ők a bal parton keresgélnek. Újra a bajai mentőállomást hívom, végre a szimpatikus fiatalembernél felgyullad a fény s félóra múlva megérkezik a tűzoltóság négy kerék meghajtású dzsipje két mentőssel, akik rögzítik a bal lábat, feleségemet befektetik a dzsip hátsó ülésére és elhajtanak.

Ott maradok a két unokával hármasban négy kerékpárral. Két óra végeztével a mentők megérkeztek. Mint kiderült ők csak oda mehetnek, ahová a központ küldi őket, ha rossz helyre, akkor oda. A központ pedig országos vagy megyei, amelynek fogalma sincs arról, hogy a bajai zsilip mögötti erdő a Szeremlei Duna partján merre esik, de azért ő mondja meg a helyi mentőnek, merre keresse a sérültet. Arra gondolni sem merek, hogy mi lett volna egy agyi- vagy szívinfarktus esetén.

Nem akarok úgy tenni, mint a boldogult szocializmusban, ahol rámutathattunk a Patyolat vagy a Közért hibáira s ígéretet kaptunk a hibák kijavítására, miközben nem a jelzett hibák tették tönkre a rendszert, amely önmaga volt úgy, ahogy rettentő. Most sem a bajai mentősökön akarom elverni a port, mert végül, másfél óra után megszabadultak a kecskeméti központ téves utasításaitól és mégis rám hallgatva megtaláltak minket. A rendszer rossz, hogy a 112-es segélyhívó nem abban a városban vagy járási székhelyen csörög, ahol az eset megesett s ahol nem kellene másfél óráig magyarázni hol is lelhető fel a beteg. S ha most demagóg lennék, megkérdezném: hányunknak kell meghalni, hogy végre megváltoztassák ezt a rossz metódust.

Egyébként minden rendben, a mentők a balesettől számított 3 és fél óra múlva megérkeztek a kórházba, röntgen, fekvőgipsz, az egészségügy rendben dolgozott. A mentősöknek pedig köszönöm azt a gyönyörű szép két órát a varázslatos Duna-parti erdőben.
Felejthetetlen volt.