A barokk muzsika gazdagsága önmagában is bámulatos. Ha arra gondolunk, hogy ezek a kiapadhatatlan leleményből fogant, csillogó szerzemények sok esetben csupán egy alkalomra, netán valamely főúr magánhasználatára készültek, nem alaptalan pazarlónak nevezni a XVIII. század szellemiségét. Még inkább lenyűgöző, ha azt is tekintetbe vesszük, milyen fölényes tudással voltak képesek a régi zeneszerzők megfeleli a megrendelői elvárásoknak. Vivaldi fuvolaszonátái ebből a szemszögből is elbűvölőek. Minden idők egyik legjobb drámai vénával megáldott komponistája, ha úgy hozta sora, képes volt félretenni az operák és concertók egzaltált érzelmességét, és jóval visszafogottabban fogalmazni. A Jean-Pierre Rampal és Robert Veyron-Lacroix által hamarosan megszólaltatott három szonáta már-már a francia barokk kifinomult eleganciájával, és szinte már a rokokó stilizáltságával apellál – mesteri fokon.
