A Zenei Kincsestárban hamarosan fölcsendülő, közkedvelt remekek körül megannyi kérdés vetődik föl. Mi késztet arra egy olyan zeneszerző-óriást, mint Johann Sebastian Bach, hogy átdolgozza egy másik jelentős mester szerzeményeit? Német zeneszerző, evangélikus egyházzenész létére az olasz és katolikus, ráadásul pappá szentelt Vivaldi műveit? És ha már így dönt, miért alkalmazza orgonára a velencei mester hegedűconcertóit? Méghozzá mindjárt két változatban: zenekari kíséretes orgonaszólóra és önálló orgonaművek formájában is? Vajon mit tanulhatott a billentyűs többszólamúság legnagyobb mestere, Bach az olasz pályatárs olvadékony hegedűversenyeiből? A barokk korszak legnagyobb formaművésze a barokk legromantikusabb melodikusától? A kérdések persze megfejthetetlenek. És ha van megoldás, talán csupán annyi: Bach az elsők közt rajongott Vivaldi briliáns, burjánzó, kifogyhatatlan gazdagságú concertóiért. Szigorú északi muzsikusként talán boldogan vetette bele magát a velencei mester csillogó, csalóka és áradó-apadó hangtengerébe? Válaszok helyett szólaljon meg az a-moll és a C-dúr Vivaldi-concerto úgy, ahogyan Bach ültette át orgonára és zenekarra. A szólista Pierre Bardon, a Müncheni Pro Arte Zenekar élén Kurt Redel.
