Ma este Firenzébe látogatunk a XVI. és a XVII. század fordulóján. A művészet e nagy virágkora, a reneszánsz az ókori eszmék, a tiszta arány lázában ég. Palotái, szobrai és festészete egyaránt a régi nagyság igézetében jönnek létre. A zenét sem hagyják érintetlenül az újra fölfedezett plátóni eszmék. Ahogy az a művészet történetében rendre előfordul, az új művészet szembefordul az előző nemzedék ízlésével. A reneszánsz többszólamúság, Lassus, Palestrina és Victoria szövevényes kórusművei helyett megfogalmazódik az a vágy, hogy az énekelt zene az érzelmek közvetlen keresetlenségével érjen el hatást. Újból előtérbe lép a szöveg, és a zene maga afféle stilizált, lepárolt költészet, a poétikus kifejezés legtökéletesebb foka. Marta Almajano és hangszeres partnerei, Luca Pianca; Vittorio Ghielmi ma ebbe a korba, a monódia időszakába vezetnek olyan korszakos alkotók műveinek megidézésével, mint Monteverdi, Piccinini és Legrenzi, vagy a rejtélyes sorsú komponistanő, Barbara Strozzi.
