Látványos

Látásmód és gondolkodás. Izgalmas kísérlet: a fotográfia hangzóformában. Megelevenedő képek a fülünkön át. Erre hívom Önöket a következő Blende című műsorunkban.

A Blende előző két részében olyan szerzetesekkel beszélgettem, akiknek igen érzékeny és valóságot látó szemekkel használják a fotóaparátust.
A két beszélgetés egyik célkitűzése volt az is, hogy megvizsgáljuk: Vajon Krisztus tekintete – amely hétköznapi létünk eleme is kéne, hogy legyen – hogyan van jelen abban a folyamatban, amikor egy Krisztus mellett elkötelezett ember figyel és elkattintja a képet?
Az elmúlt két hónap tanúságát hivatott a mai műsor összefoglalni.
Természetesen nem csak kiválasztott részek egymásmellé helyezéséről van szó; Pilinszky János egy költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián előadást tartott ,,A teremtő képzelet sorsa korunkban” címmel.
Meggyőződésem, hogy elhangzott gondolatai – amire a mai műsort is felfűzzük – gyönyörűen csengenek egybe mindazzal az elképzeléssel, amelyet a fotografia és a szerzetesség kapcsolatáról vélünk.
Schnieder Anikó Angelika domonkos nővérrel és Piatrik Pió ferences szerzetessel beszélgetek.

Részlet Pilinszky János A "teremtő képzelet" sorsa korunkban című előadásából:

,,Ha jól értem, Baudelaire élesen különválasztja a fantáziát a képzelettől. A fantázia a felület hígabb közegében, az álmodozás szabados kombinációiban raboskodik és tévelyeg. Ezzel szemben a "teremtő képzelet", amennyiben kombinatív, kombinációinak analízis a neve, s az analízisben nyert fölismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza. Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta.

Röviden: az, amit mi "teremtő képzeletnek" nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. (Mellette a fantázia a képzelet bocsánatos bűne, örök gyermekbetegsége.)

Amint azt szóhasználatom máris elárulja, számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet - remekművet is - bizonyos értelemben parafrázisnak érzek. (Közelebbről: ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, vallásos művészet igazában nem is létezik, s legfőképp vallásos irodalom nem, a szent szövegek közelségében.)

De mi az akkor, ami a művészetnek kikerülhetetlenül vallásos természete, sajátja?

Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva.

Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. "Et incarnatus est" - azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne.
(...)
Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében. Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja."