Jegyzet

Jávor Béla: Mea culpa

„Minden rosszban van valami jó” – hangzik a közhelyszerű magyar közmondás, s most a korona vírusra gondolok, bármily meglepő is. A Katolikus rádió hallgatóinak többsége bizonyára nem örült a vírus okozta járvány azon következményének, hogy március közepe óta nem vehetett részt templomi szertartásokon, szentmiséken. Hetven életévem alatt még sosem volt ilyen 12 hét, hogy vasárnaponta ne menjek el a templomba, talán görögországi utazásaimon fordult elő egy-egy hétvége, amikor Isten háta mögötti kis görög faluban laktunk, ahol nem volt katolikus templom, de ilyenkor magammal hoztam egykor élt bajai plébános nagybátyám szentmiséinek hangfelvételét és a laptop-on meghallgattam Feri batya arra a hétre jutó vasárnapi miséjét, szentbeszédét.

Az idén március 22-ike óta új időszámítás kezdődött a katolikus hitéletben, nem a hívek mentek a templomba, hanem a templom ment a hívekhez. Nem egy tévéállomás, sőt az interneten több szerzetesrend és egyházközség templomából közvetítettek szentmiséket, mi többnyire a Duna tévét választottuk, de volt, hogy időleges elfoglaltságunk folytán átváltottunk a Bonum tévére is. Eleinte furcsa volt az otthoni liturgia, de hetek alatt megszoktuk és a kényelmes fotelekből hallgattuk papjaink homíliáit.

Mikor már a harmadik-negyedik vasárnapi szentbeszédet hallgattam, elgondolkoztam, vajon papjaink felismerik-e azt az egyedülálló lehetőséget, hogy a szentmise elmegy az emberek otthonaiba, hogy kivételesen azok is szem- és fültanúi lesznek egy szentmisének, akik arra sosem mennek el, de most a nagymamának bekapcsolták a tévét, s ha már szól és világít, netán ők is odafigyelnek. Odafigyelnek, s maguk elé idézik gyermekkorukat, amikor a nagymama, még anyaként elvitte őket a vasárnapi misére. Még az is lehet, hogy katolikus templomba soha, vagy csak egy-egy ismerős esküvőjén tették be a lábukat, s most itt lenne az alkalom, megnyitni szemüket és fülüket az örömhírre, eljuttatni az evangélium üzenetét.

Érdeklődéssel kezdtem el figyelni papjaink prédikációit, felismerik-e a járvány okozta egyszeri és talán visszahozhatatlan lehetőséget, az örömhír eljuttatásának esélyét arra korábban sohasem megnyíló fülekhez? Mit tett volna Krisztus, ha tanítását közvetítette volna a jeruzsálemi tévé, de legalább a galileai körzeti stúdió? Felhasználta volna az Ige sikeresebb terjesztésére a technika akkor még meg nem adatott lehetőségét? A kérdés költői.

Figyeltem a tévében szentmisén prédikáló papjainkat, szerzeteseinket s nem észleltem, hogy változtattak volna megszokott stílusukon, megszokott mondandóikon. Lelkiismeretesen, felkészülve olvasták vagy mondták a homíliát, magyarázták az aznapi evangéliumi szakaszt, de alig láttam és hallottam olyan beszédet, amely revelációként hatott volna. Elképzeltem magamat az evangéliummal eddig még sosem találkozott emberként, amint először ott ülök egy szentmisén és nézem a liturgiát és hallgatom a pap beszédét. Elképzeltem magamat, megérint-e, megfog-e az, amit eddig sosem láttam, hallottam, de most revelációként ér? Vártam, hogy az elhangzottak kinyitnak-e a szívemben egy érdeklődést mutató ajtót, hallok-e olyan mondatokat, amelyek arra késztetnek, hogy a jövő vasárnap is ideüljek a tévé elé és a nagymama fotelje mellé húzzam az enyémet is? A járvány terjedése okozta kilátástalanságban hallok-e olyan mondatokat, amelyek itt és most segítségemre vannak. Be tudja-e mutatni a képernyőn beszélő személy az általa képviselt egyház segítőkészségét, a tanítás ad-e megoldást mindarra, amely megoldatlanul vagy csak észrevétlenül fekszik a szívemben?

Kis kivételtől eltekintve nem éreztem azt, hogy én, aki eddig semmiféle érdeklődést nem mutattam hit és transzcendencia, örömhír és liturgia iránt most már érdeklődni kezdek, mert felkeltette kíváncsiságomat mindaz, amit a tévében hallottam, láttam. Felismerték-e, akik tehették, s ha nem, miért nem, hogy ebben a járványos, mozgásunkat gátló hetekben a lelkünk azért szabad és a technika eszközeivel ugyanúgy nyitott, mint a vírus előtt volt. Felismerték-e, hogy soha vissza nem térő alkalom bekerülni milliók nappalijába és ott megszólalni, megszólítani azokat, akik talán csak átsétálnak a szobán, de egy jó mondat megállíthatja őket az ajtóban. Felismerték-e, hogy itt több van két halnál és öt árpakenyérnél, nem kell csodát tenni, hisz a csoda ott áll minden lakás nappalijában, ahol premier plan emeli fel a pap az ostyát és mondja: - Ez az én testem, mely értetek adatik.