Jegyzet

Ismét eltelt egy esztendő és ismét kevesebben vagyunk, tavaly is elvesztettük több értékes felebarátunkat.

Januárban elhunyt Makkai Ádám, nyelvész, költő, műfordító és 93 évesen elment a finom hangú költő, Tornai József, akivel az ezredforduló éveiben oly sokszor és oly sokat beszélgettünk a nemzet sorsáról, a Nemzeti Körben. Februárban meghalt Andorai Péter, a nemzet színésze és a mindenki által kedvelt Csukás István, a nemzet művésze. E hónaban szólította magához a Jóisten három remek sportolónkat, Wichmann Tamás, kenu világbajnokot Göröcs Jánost, a zseniális hatvankétszeres válogatott labdarúgót és Székely Éva olimpiai bajnok úszót, a nemzet sportolóját.

73 évesen, március elején súlyos betegségben elhunyt, gimnáziumi éveink óta szeretett barátom, Balsai István, ügyvéd, politikus, az Antall kormány igazságügyi minisztere, a rendszerváltó értelmiség egyik megkerülhetetlen tagja. Március 11-én ment el Chrudinák Alajos, a szocializmus szűk mozgásterét, cselekvési határait kitartóan és eredményesen bontogató tévés újságíró, riportjaival a rendszerváltoztatás egyik előkészítője.

Áprilisban vesztettük el Fekete György belsőépítészt, művelődés politikust, a Magyar Művészeti Akadémia szikrázó akaratú és mérhetetlen energiájú elnökét.
Májusban szörnyű tragédiában vesztette életét a mindenki által ismert és szeretett sajátos jellemszínész, Szilágyi István, a felejthetetlen Lópici Gáspár.
Júniusban két nap különbséggel vesztettük el vízilabda fenoménjainkat, Kárpáti Gyurikát, ahogy mindenki hívta, és Benedek Tibort. Júniusban halt meg százegyedik életévében a szimpatikus és kortalan Bálint György, kertészmérnök, sokak Bálint gazdája.
Júliusban kereste meg a halált Bogdán László, a cigány sorsból érkezett politikus, a baranyai falu, Cserdi polgármestere, aki mindent megtett sorsosaiért, bemutatva, mi az igazi cigánypolitika, bár sokan lennének hozzá hasonlók.
Augusztusban Sváby Lajos, a kimagasló tudású festőművész, szeptemberben Bertók László költő, író tette le végleg az ecsetet illetve a tollat, mindketten 85 évesek voltak, elvégezték legjobb tudásuk szerint azt a munkát, amire vállalkoztak.
Októberben átköltözött az égi katedra mellé Bolberitz Pál, tudós teológus, filozófus, akiről már külön jegyzetben emlékeztem meg temetésekor, s akinek hagyatékát nem lehet elégszer olvasni, videón elérhető előadásait hallgatni.
Novemberben elvitte a Covid vírus Szőcs Gézát, aki senkihez sem hasonlítható személyiség volt a magyar irodalom és kultúrpolitika színpadán, de igazán nagy vágást rock zenészeink között aratott november. Meghalt az Omega együttes két alapító tagja, Benkő László, a zenekar halk szavú vezetője és Mihály Tamás, a basszusgitáros. Ugyancsak a most kavargó pandémia áldozata lett a lírai dalok szerzője és énekese, Balázs Fecó, aki annyit tett egy háború óta lerobbant állapotú kápolna felújításáért a nyolcvanas évektől kezdődően, amikor még nem volt szokás felújítási milliókat összezenélni, mint senki más. Én láttam még összedőlés előtti állapotában is a sitkei kápolnát és láttam csodásan felújítva. Az ő emléke ne legyen „homok a szélben”.
Decemberben meghalt Bergendy István, az örök zenész, aki évtizedeken át volt maga a zenei megbízhatóság, jöhettek bármilyen stílusok, Bergendy örök szaxofonjával Bergendy maradt.
S gondoljunk kegyelettel az Új Korona vírus közel tízezer magyar áldozatára is, akik egy váratlan és egészségügyi közérzetünkhöz nem illő járványban vesztek oda, sokszor iszonyatos szenvedés árán, s akiken már Szent Balázs sem tudott segíteni. Úgy hisszük, ők névtelenek, akikről a Katolikus rádió jegyzetírója sem tud névvel megemlékezni, csak annyit mondhat, ami az ismeretlen katona sírkövére van felírva: Névtelen katona, de Isten előtt nem ismeretlen.
S mi, akik az előző öt percben hallgattuk a tavaly meghaltak neveit, mondjunk értük és tavaly elhunyt barátainkért, ismerőseinkért, rokonainkért egy fohászt s gondoljunk arra, bár egy évvel öregebben, de mégis itt vagyunk e földön s tegyünk meg mindent az újesztendőben is, amit még megtehetünk idelent.
Egymásért.