Jegyzet

Holnaputánhoz egy hétre Húsvét ünnepe, Nagypénteken meghal, de Húsvét vasárnap hajnalán feltámad a Megváltó. A keresztény világ erre a mindmáig legnagyobb történelmi eseményre emlékezik, készül a legnagyobb ünnepre, hiszen Krisztus feltámadása még azoknak is megünneplendő lenne, akik nem is tudnak vagy nem is akarnak róla tudni. Minden bizonnyal az idén is ünnep lesz az ünnep, de megint kisebb lesz az ünnepség, ugyanúgy, mint tavaly. Mi a különbség? Tavaly még azt hittük, az idén már a régi módon ünnepelhetünk és lám, dehogy. Ismét elmaradnak a nagyszombati körmenetek, a vasárnapi feltámadási misék, nem lesz Nagypénteken a kálváriáknál keresztút. Nem jönnek össze a családok, nem üljük körbe az asztalt, sem Nagyszombat este, sem vasárnap délben. Kereslet híján bizonyára sokkal kevesebb bárány dől bele a késbe, ismét kevesebb sonka fogy, kevesebb tormát fogunk reszelni.

Az ünnep a miénk lesz, csak az ünneplés lesz csendesebb. Immár egy év telt el a járvány kezdete óta, mindenkinek elege van a karanténból, elege az arcokat elfedő maszkokból, elege a kijárási tilalomból, elege a távolságtartásból, most már mindenki úgy szeretne élni, mint régen. A családdal együtt lenni, barátokkal sörözni, vásárolni járni, moziba, színházba menni, szerelmesemmel házibuliba, fesztiválba menni. Nagy lakomákon sütni-főzni, külföldre utazni, a tengerben fürödni, ouzot inni a görög kocsmákban, pernod-t a franciákban, városokat nézni, elmenni a Pradoba, az Uffizibe, a Louvre-ba, esküvőkre járni, táncolni a menyasszonnyal, kardhalat enni Krétán, Bauerschmaus-t Innsbruckban, belátogatni az idén 25 éves Bajai halfőző fesztiválra. Élni újra, mint régen, élvezni az életet, öregen, fiatalon, kinek miképp adatik.

Soroljam? Minek, hiszen úgyis csordultig van a vágyak kosara, és csak kevesen látják, hogy olyan már sosem lesz, mint ami egy évvel korábban volt. Nem lesz, mert nem lehet. Tempora mutantur et nos mutamur in illis, ahogy latin eleink mondták: Változnak az idők és változunk bennük mi magunk is. Soha olyan már nem lesz, mint ami a járvány előtt volt. A járvány emlékét sosem fogjuk idegeinkből kisöpörni. Tudatunkon még akkor is ott lesz a maszk, ha már arcunkat nem fogja takarni. Nem tudom vissza tudunk-e majd szokni az egyenes, férfias kézfogásra? S nem fogunk-e egy székkel odébb ülni, ha szorosan mellénk ül valaki? Vajon legyengül-e megerősödött bizalmatlanságunk, nem lesz sokáig gyanús valaki, ha kicsit rosszabb arcát mutatja felénk?

S ha csak ennyi marad meg, de mi olyanok leszünk, mint a legendabeli Bourbonok, akik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek, mert ha kicsit megengedőbb lesz a járvány, mindent ott fogunk folytatni, ahol abbahagytuk, Tele vannak a médiumok utazási ajánlatokkal, párkapcsolati hirdetésekkel, már alig várjuk, hogy minden haszontalanságra elkölthessük megmaradt pénzünket, hogy újra shoppingolhassunk minden hétvégén, rossz futballmeccsekre járjunk, szabad időnkben aktívan tegyük a semmit, elfecséreljük éltünket, de most már kötöttségektől mentesen, szabadon.

Mi lenne, ha a járvány leteltével nem ott folytatnánk, ahol abbahagytuk, hanem azt gondolnánk, van egy értelmesebb út is, ha azt gondolnánk, hogy a jóléti társadalomban nem csak a jólét fontos, de a társadalom még inkább. Ha rájönnénk, hogy kisebb-nagyobb közösségben jobb élni és felfognánk, hogy a felebarát szeretete többet ér az önszeretetnél.

Megtaníthatna minket valamire ez a pandémia? Netán a szeretetre?