Jegyzet

„Ötszáz bizony dalolva ment / Lángsírba velszi bárd / De egy se bírta mondani / Hogy éljen Eduárd” – írta Arany János az önkényuralom alatt, amikor a gyűlölt és a szabadságharcot megtorló osztrák császár először látogatott Magyarországra és hivatalos helyen felkérték a költőket, írjanak dicshimnuszt ez alkalomból. Csakhogy Arany János tévedett, mert volt „velszi bárd”, azaz magyar költő, aki eleget tett a felkérésnek, nem is egy és megírta a véres kezű császárt dicsérő sorokat. Példaként csak egynek idézzük a címét: Örömhangok Ő császári királyi apostoli fölségeik I. Ferenc József császár és Erzsébet császárnő üdvárasztó eljövetelének ünnepélyére Szegeden májusban 1857-ben. Talán a legismertebb közülük Lisznyai Kálmán, akiről a mai napig utca van elnevezve szűkebb pátriámban, a budai Naphegyen.
Mindezt abban a könyvben olvasom, melyet Czigány Lóránt irodalomtörténész írt Irodalom kényszerzubbonyban címmel, s amelyet a Mundus kiadó adott ki a forradalom ötvenedik évfordulójára. Czigány 21 évesen, 1956-ban hagyta el az országot, amikor a zsarnokság leverte a forradalmat s ő sem tudta kimondani, hogy éljen Eduárd! Ebben a cikkében nem áll meg 1857-nél, amikor irodalom és hatalom viszonyát kutatja, hanem előveszi azt a száz év múlva, 1952-ben megjelent kötetet, amelyet magyar költők verseiről állított össze Vas István Rákosi Mátyás 60-ik születésnapjára, s amelyben szinte a teljes kortárs költészet Lisznyai Kálmánnál sokkal nagyobb vehemenciával élteti a kommunista diktátort. Itt most elég legyen két versszak Benjámin László: Mindennapi győzelem c. verséből:

„Az első szó róla beszéljen,
csak őt dicsérje a zömök
férfit, akit tizenhat évig
titkoltak tőlünk börtönök

s kilépve onnan, ránk emelte
két okos,, mosolygó szemét
és kezét nyújtva kivezette
a fényre nemzetét.”

Irodalom és hatalom, művészet és hatalom kapcsolatát évszázadok óta kutatják irodalomtörténészek s e vizsgálat után a diagnózis csak kevés művésznél mutat Arany János-i eredményt, de méltatlanság lenne csak a művészeket megalázkodónak, behódolónak tekinteni, hiszen a művésznek alkotnia kell, teremteni s ehhez megjelenésre van szüksége, könyvre, színpadra, filmszalagra. Mentsük fel hát megalkuvó művészeinket, íróinkat? Megtennénk, ha nem jutna eszünkbe két név, Márai Sándoré és Hamvas Béláé, két név, akiknek gazdája nem adta nevét ilyen ocsmányságokhoz, egyikük emigrált, a másik írt, de a megjelenés minden esélye nélkül, barátoknak és a jövőnek. Márai 48 évesen nem azért választotta az emigráns létet, mert félt, hogy nem fog tudni a kommunista rendszerben írni, hanem éppen ellenkezőleg, attól félt, hogy nem tud majd hallgatni, mint ahogy a magyar költők sem tudtak hallgatni a diktátor 60-ik születésnapján vagy a letiport forradalom után, amikor szinte minden író aláírta azt a nyilatkozatot, amely a Kádár rendszert elismeri és követeli az ENSZ közgyűlése hagyjon fel a magyar kérdés tárgyalásával. Ez volt az ára a további megjelenésnek és ezt olyanok is aláírták, akiknek nevét talán jobb, ha most a múlt jótékony homályában hagyjuk enyészni, mert hisz a aláírók többsége zsarolás áldozata volt. És ez a felmentés így is lenne, ha nem lett volna Hamvas Béla, aki a belső emigrációt választotta, indigóval írta 4-5 példányban műveit, köztük a magyar irodalom egyik legmegrázóbb regényét, a Karnevált, s inkább választotta a publikálási tilalmat, mintsem behódoljon a hatalomnak, a bolsevizmusnak. Összes műveinek kiadása most tart a harmincharmadik kötetnél.

„Legtöbbet mégis ők gyötörtek,
A magánszorgalmú kutyák!
Ámuldozva utaltuk őket,
Ez volt mégis a legcsúnyább”:

írta Illyés Gyula pontos látleletet adva e kortársairól.

S mostanság, amikor az európai politika egén ismét megjelennek a kommunista világ gomolyfelhői, csak most nem a keleti, hanem a nyugati égbolton, nem árt szemünket a történelemre vetíteni.

Historia est magistra vitae, mondták latin eleink, a történelem az élet tanítómestere, de csak akkor, ha mi is tanulni akarunk,